Visszaértünk Kálmánékhoz, nagy bőszen levertük magunkról a havat és elhelyezkedtünk a konyhaasztal körül. Remegő zsigerekkel figyeltem Nórát, ahogy kimeri a gőzölgő korhelylevest, aztán viszi be a tálat a többieknek.

         Kettesben maradtunk Kálmánnal. Óvatosan felpillantottam rá.

    – Ez az átkozott whisky – dünnyögtem és dörzsölgetni kezdtem a tarkómat. – Jól kikészített! – Alig ismertem a saját hangomra.

    Barátom megnyúlt arccal, merev tartással ült a székén és aprókat bólintott.

     – Hát nem jobb volt a Szemelt Rizling? – kérdezte gunyorosan és sokatmondóan; egyértelműen utalva arra az idilli állapotra, amely e szilveszter éjszakán történtek miatt visszahozhatatlanul elveszett.

         Ültünk tovább a kongó csendben, aztán visszajött Nóra.

      – Rám vártatok? – kérdezte könnyedén. Ereje tudatában mért végig bennünket, nyeglén jó étvágyat kívánt, és tenyérnyi szoknyáját meglibbentve leült közénk.

        Vibráló feszültségben, szótlanul láttunk neki ízletes főztjének. Ingerült kanál koccanások, visszafogott szürcsölések és szipákolások provokálták zaklatott idegeinket. Később Nóra teát töltött ki vizespoharakba. 

        – Rumot? – kérdezte Kálmán felé fordulva.

        Barátom a fejét rázta.

        – Tudhatod, árt a potenciámnak! – mondta élesen. 

    Mint a repeszgránát, robbantak szavai és a pohár összeroppant a kezemben. Dermedten néztek rám mindketten. Én pedig kirúgtam magam alól a széket, vérző tenyeremre szalvétát tapasztottam, felkaptam a kabátomat és elrohantam.