Testnevelésóra után mindig tovább maradtunk, és fociztunk egyet; az erőltetett és általunk mélységesen lenézett kosár- és röplabdameccseket követően számunkra ez volt az igazi testmozgás és energialevezetési lehetőség. “Tombolda!” – mondta megvetően rólunk testnevelőtanárunk, ahogy sűrű fejcsóválások közepette otthagyott bennünket. Mi tagadás, valóban az volt, és mi úgy játszottunk, mintha életünk függne egy-egy győzelemtől. Egészen a november végi esőkig folytattuk ezt a gyakorlatot, és rongyosra rugdostuk a kézilabdakapuk hálóját.

            Amíg mi játszottunk, a lányok szépen megfürödtek és visszaöltöztek, aztán mentek haza, vagy némelyikük a tanulószobára, mint Zsuzsa is. Ő az év elején került hozzánk, egy másik gimnáziumból, most ismerkedtünk vele. Jó alakú, fekete lány volt, szívesen elnézegettem tornadresszében, ahogy ugrabugrált a palánk alatt. Néhány napja elkezdtük méregetni egymást, és néha összemosolyogtunk.

             Most viszont, a játék hevében, észre sem veszem, hogy ott van a kavés néző között, és amikor győztes gólomat berúgom, visítva kiáltja:

             – Bravó! Bravisszimó! – Egy pillanatra kinézek és rámosolygok. Integet; csinosan és lelkesen, szemöldökéig csüngő frufruja mögül szeme vakmerően villog rám.

             Aztán levonulunk, én lezuhanyzom és indulok haza.

             – De nagyon siet a csodacsatár! – hallom meg Zsuzsa hangját. Megfordulok, és érzem, hogy elpirulok. Ott támasztja a falat a fiúöltöző mellett, kezében kihajtott irodalomkönyv.

     – Holnap dolgozat – mondom, és zavartan igazgatni kezdem nedves hajamat. – Még el sem kezdtem a Buda halálá-t.

             – Én pedig már be is fejeztem! – lóbálja meg Zsuzsa a könyvét. – Ha kéred, odaadom a kivonatát, az elég lesz a dogához.

                Megvonom a vállam. – Hát jó, ide vele akkor!

          Beinvitál a tanulószobába, és átadja a gömbölyded női betűkkel sűrűn telerótt oldalakat.

          – Ez puskának is tökéletes! – állapítom meg; Buda halála és a holnapi dolgozat ezzel részemről lezárva. 

             Verőfényes, ökörnyálas októberi délután van, és hirtelen kedvem támad egy kis csavargáshoz.

             – Járunk egyet? – kérdem Zsuzsát, aki mintha csak ajánlatomra várna, nagyot bólint. Bepakolja a sportszatyrát, és kilépünk a gimnázium kapuján. Végigmegyünk a csendes kis utcán, a templom mellett kifordulva első dolgunk, hogy lekapjuk a fejünkről a diáksapkát; aztán nekivágunk a budafoki domboknak.

             Másszuk a Plébánia utcai kaptatót. A kertekben most szedik a körtét és verik a diót, az útmenti gesztenyefák már erősen hullajtják leveleiket, itt-ott már avart is égetnek. Lassan elfogynak mellőlünk a házak, a földút elkeskenyedik. Felérünk a szőlőhegyre, a sárguló tőkék jobbra-balra dőlnek a beérett fürtök súlya alatt. Szedünk egy kis dézsmát, és leülünk a fűbe. Jó melegen süt a Nap, Zsuzsa sütteti az arcát, én szemezem a szőlőt.

               Zsuzsa rám néz és a száját csücsöríti. Finoman odanyújtok neki egy szőlőszemet, gyorsan beszippantja. Majd még egyet és még egyet. Nedves ajka érinti ujjaiamat, ujjbegyeimben bizsergő érzés támad. Ahogy adnám neki a következő szemet, megrázza a fejét, de továbbra is csücsörít.

                   – Mást kérek! – mondja, és felém nyújtja arcát.

             Leteszem a fürtöt és közelebb húzódom hozzá. Sehogy sem áll kézre; ügyetlenül átfogom a vállát, és nyakamat kitekerve, csókolni kezdem. Gyorsan szétnyitja ajkait, fogaink összekoccannak. Nyelvét erőszakosan a számba tolja és az enyémet keresi. Nem is tudom, mit csináljak, ebben még nincs gyakorlatom. Nagyokat szusszantok, és a nyálam is erősen gyűlik már; de úgy gondolom, ilyenkor nem illik nyelni. Éppen jókor hagyja abba. Kinyitja a szemét és rám nevet.

           – Szőlőt! – mondja, és én etetem. Cuppogva roppantja össze a szemeket, ajkai fénylenek a szőlőlétől. Aztán megint csókolózunk, jó hosszasan, most már ügyesebb vagyok. Szája édes, bőre illatos. Lassanként forróság önt el, és ágyékomban az elviselhetetlenségig fokozódik a feszülés. Kigombolom a kabátját, és kezemet a hóna alá csúsztatom, tenyeremen érzem melle ruganyosságát. Túrja a hajamat a tarkómon, majd váratlanul eldől, és leránt magával.

             Fekve folytatjuk a csókolózást, egyre jobban belelendülök. Már a nyaka tövénél járok; lejjebb azonban nem juthatok, garbója ebben megakadályoz. Hirtelen elhatározással kiráncigálom hát a szoknyájából, és felhúzom a nyakáig. Feszes melltartójával azonban sehogy sem boldogulok, se alulról, se felülről nem tudok alákerülni. Kuncog egyet, és középen szétpattintja a fehérneműt. Rakoncátlan kis mellei felágaskodnak, mohón vetem magam rájuk. Nagyokat sóhajt, és két kezével a fejemet simogatja.

             Tudom, hogy tovább kellene jutnom; de hát itt, az árokparton? Fényes nappal? Már ez is túlzás, amit most művelünk! Elfog a tanácstalanság. Zsuzsa, mintha csak megérezné, eltol magától; felül, megigazítja a ruházatát, aztán felpattan.

             – Gyere! – mondja, és kézen fog. – Felmegyünk hozzánk.

             Összekulcsolt ujjakkal trappolunk lefelé a hegyről a buszmegállóig.

             – Csak három megálló! – suttogja, és szájon csókol.

      A buszon beállunk a sarokba, és egymásra fonódunk. Hasát a csípőmhöz nyomja, és hosszasan néz a szemembe. Arcom tüzel, egész testemben forró hullámok nyargalásznak.

              A lakásban aztán furcsa mód lehiggadok, pedig egyedül vagyunk.

             – Csak hat után jönnek haza a szüleim! – bátorít Zsuzsa, és bevezet a belső szobába.

             Régimódi, kopottas bútorok, a falakon néhány olajfestmény és egy nemesi címer blondel-keretben, üveg alatt. Zsuzsa leültet a kanapéra és magamra hagy, pár perc múlva földig érő, sötét pongyolában tér vissza és a fotelba huppan. Ezen kissé megütközöm; miért nem mellém ül le? Hiszen ott akarjuk folytatni, ahol abbahagytuk a szőlőben! De hát valahogy más a hangulatom, és, úgy tűnik, hogy Zsuzsának is. Csak nézzük egymást, és megmagyarázhatatlan bénultságot érzek, ami szörnyen elkedvetlenít. Nem értem; évek óta csak erről álmodom és erre várok! Egyedül egy szobában egy nővel! Mi hiányzik még? Tetszik a lány, és ő is akarja! Még hadakoznom sem kell érte! No de ilyet! Kétségbeesésem teljes, de nem moccanok, csak nagyokat hallgatok, és belefúrom tekintetem Zsuzsa sötét szemébe. Ő meg egyfolytában csak mosolyog és mosolyog. Nyilvánvalóan rám vár; arra, hogy megmozduljak végre, hogy átüljek hozzá, hogy a karomba kapjam, hogy végigfektessem a kanapén. Én balfék, hát mi az anyám kínjára várok?

             –Nem vagy éhes? – kérdezi váratlanul.

            – Dehogy! – rázom meg hevesen a fejem, és abban a pillanatban egy retteneteset kordul a gyomrom. Érzem, hogy elvörösödöm. Reményvesztetten adom meg magam a sorsomnak. Zsuzsa felnevet, és kifelé indul.

             – Összeütök valamit – mondja.

             Indulatosan felállok és járkálni kezdek. Aztán lassan lehiggadok, és odamegyek a könyvespolchoz. Sok háború előtti könyvet találok; halina kötésű Nyírő-sorozat, Révai Nagylexikon, Herczeg Ferenc Művei. Közönyösen lapozgatok bennük, közben a konyhából bekúszik az ételszag.

             – Gyere! – szól kisvártatva Zsuzsa.

             A konyhaasztalon főtt cserkészkolbász-füzér gőzölög és illatos tea. Zsuzsa rám mosolyog és hellyel kínál. Visszafogottan, kis harapásokkal esszük az uzsonnánkat, és tovább méregetjük egymást; én nagy komoran, ő meg sejtelmesen mosolyogva. Akárhogy is vesszük, előzmény nélkül jött ez az egész Zsuzsa dolog – mentegetőzöm magamban; akár otthon is ülhetnék a szobámban a Buda halála  fölött, és körmölhetném a puskámat.

        Mire elkortyoljuk a teánkat, meg is nyugszom. Majd csak lesz valahogy, gondolom, és végre én is megeresztek egy mosolyt, aztán megköszönöm az ellátást.

                Zsuzsa feláll, összeszedi az edényeket és a mosogatóba teszi őket.

             – Remélem, nem akarsz mosogatni is! – bukik ki belőlem hirtelen, és szinte jókedvre derülök, hogy ismét formában vagyok.

          Elneveti magát, megtörli a kezét, aztán hozzám lép. Fejemet a mellére vonja. Majd lehajol, és hosszasan csókol.

                – Gyere! – súgja, és kézen fogva vezet be a szobájába.

              A lányszobában félhomály, takaros rend, az ágy megvetve. A falon Bob Dylan plakát és feszület. Zsuzsa becsukja az ajtót, és hozzám bújik. Átkaroljuk egymást, és nem mozdulunk; az érzékeinkre bízzuk magunkat.

             Arcunkkal cirógatjuk egymást. Kezemet lassan végigjáratom Zsuzsa pongyoláján, és rést keresek rajta. Kissé elhúzódik tőlem, és megoldja az övét. A neglizsé szétnyílik, lemeztelenítem gömbölyű vállait, és végigcsókolgatom őket. Eközben kibújik a köntösből és a földre csúsztatja azt. Ott tartom meztelenül a karjaimban, és eszeveszetten szorítom magamhoz ruganyos testét.

           Szelíden lefejti magáról a karjaimat, és kezdi kigombolni az ingemet, majd a nadrágomat is, miközben hevesen csókol. Mikor az alsómhoz ér, egyszeriben magamra hagy, gyorsan szétveti az ágyat és bebújik, a paplant a fejére húzza. 

             Remegő mozdulatokkal meztelenítem le magamat és az ágy szélére kuporodom. Fázom, ugyanakkor pokoli forróság is kerülget. Zsuzsa váratlanul lelöki magáról a paplant és felém nyújtja karjait. Ráborulok, és tétova mozdulatokkal igyekszem befészkelni magamat a combjai közé, de nem nagyon jutok előbbre, mert erősen szorít magához. Forró teste végsőkig korbácsolja érzékeimet; érzem a rettenetes feszülést odalalenn, és amikor combjai végre megnyílnak, már késő; vágyam a hasára lüktet. Kétségbeesetten zuhanok rá, és mozdulni sem merek.

             Lassan, két kezével, simogatni kezdi a hátamat, és csókot próbálna adni, de én csak szorítom le a párnára a fejemet.