Barion Pixel nuuvella

Ditte

Mindig szívesen változtattam munkahelyet.

Új állás – új nők, új kalandok, újabb és újabb ismerkedési lehetőségek.

Ezzel, persze, nem azt akarom mondani, hogy a rám váró munka milyensége teljességgel lényegtelen szempont volt a váltásnál – valójában az ebbéli kilátások hozatták meg velem minden döntésemet –, hanem azt, hogy a szakmai sikerek szinte maguk után vonták a szerelmi sikereket is, amelyek aztán maguk is visszahatottak – így vagy úgy – a munkahelyi előmenetelemre. 

A megszámlálhatatlanul sok és fájó kora ifjúkori kudarc után szinte észrevétlenül változott meg a hozzáállásom a nőkhöz. Lassacskán rájöttem, hogy ha elhagyom azt a görcsös igyekezetet, amely kamaszkorom óta társam volt a párkeresésben, akkor lényegesen nagyobb eséllyel indulhatok neki a hódításnak. 

Aztán: fokozatosan tudatosult bennem az is, hogy a lányok nem érzékeny széplélekre, hősszerelmesre, jellemkolosszusra vágynak, hanem teljesen hétköznapi, közönséges, hús-vér férfira, aki, persze, lehetőleg nincs híjával a kedvességnek, figyelmességnek, humornak. Mivel pedig ezeket a tulajdonságokat otthonról hoztam magammal, mintegy a véremben voltak, huszas éveim közepére szép lassan megkezdtem nyomulásomat a szerelmi porondon.

Igyekeztem nem túl komolyan venni a jelentkező sikereket, hogy az óhatatlanul be-becsúszó fiaskókat is könnyebben el tudjam viselni, és fokozatosan kialakítottam magamnak egy technikát, amellyel képes voltam minimalizálni a felsülés és a visszautasítás kockázatát, mert ezektől azért változatlanul tartottam.

Taktikám igen egyszerű volt: a kiszemelt lány  előtt megvillantottam fenti erényeimet, és ha láttam a fogadókészséget, beleerősítettem, de mindig hagytam, akár hosszú hónapokat is kivárva, hogy a ő tegye meg a kezdő lépéseket; aztán váratlan határozottsággal lecsaptam. Ennek gyakran visszahőkölés lett a következménye, és a nő bizonytalankodni kezdett a visszautasítás diadala és egy kellemesnek mutatkozó viszony ígérete között; így tehát ebben a szakaszban még kétséges volt a kimenetel. Ha úgy éreztem, hogy az elutasítási szándék kerekedik felül a túlfélen, azonnal leállítottam magamat. Ekkor elégtételem a hölgy zavarodottsága és szinte törvényszerűen jelentkező csalódottsága volt; ha próbált visszatáncolni, arra már ritkán voltam vevő, és így én tetszeleghettem a visszautasító szerepében. Sokkal gyakrabban viszont az történt, hogy engedtek rohamaimnak, és innen kezdve már minden ment a maga útján. Gondot a későbbiekben csupán a viszony beszüntetése jelentett a számomra; miután ódzkodtam kegyetlen lépéseket megtenni, eljárásom az volt, hogy hagytam a dolgokat ellaposodni. Ez viszont bántotta a bennem mindvégig megbúvó hősszerelmes mentalitását, és ez lehetett a végső előidézője annak, hogy érdeklődésem fokozatosan a férjes asszonyok felé fordult.

Ennek azért számtalan más oka is volt.

Csak néhány ezek közül: ezen kategória képviselőinek az elszürkült házasságok kilátástalanságában különösen jólesett a kedvesség, a gyengédség és a figyelmesség; az érzéketlen és bárdolatlan férj urak praktikái és durvaságai, a hétköznapok kegyetlen drillje, mind-mind az én malmomra hajtotta a vizet. Hiúságomat is erősen legyezgette, hogy ezen asszonyok harmatos szemében jócskán más férfiak fölé tudtam kerekedni; azt a hitet keltve és erősítve bennük, hogy bezzeg ha velem hozta volna össze a jó sorsuk korábban …!

Ami azonban leginkább megfogott a férjes asszonyokban, az a bűntudatukkal volt kapcsolatos; pontosabban a bűntudatérzésük kifejlődésének majd leküzdésének gyötrelmes stációival.

Kezdetben a lelki tusa kiváltotta apró összerezzenések, ideges kacarászások, és a szemek lázas csillogása jelentkezett náluk; aztán kigyúlt a bűnbeesés pírja az orcákon, és a vadul elcsattanó csókok ideje következett; majd a hűtlenségbe esést közvetlenül megelőző, félig öntudatlan állapot, melyben az ellenállás utóvédjei morzsolódtak fel náluk, és ahonnan már ritkán volt visszaút; végül a tett maga, amely meglepően könnyen adódott az előzményekből.

Az esetek nagy részében mindez forgatókönyvszerűen zajlott le, így én nem siettettem a folyamatot, hanem szép türelmesen készültem az egymásból szükségszerűen következő események végkifejletére, hogy aztán azt minél emlékezetesebbé tegyem mindkettőnk számára.

Egy asszonyka például az első együttlét után így sikoltott fel: “Mintha a szüzességemet adtam volna oda neked!”. És ez volt az én igazi örömöm. Meg az artikulálatlanul feltörő gyönyörhangjaik. “Hogy én valaha is hittem volna, hogy megmukkanok szeretkezés közben? Na, nem!”-- vallott egy másik. 

Az asszonyok viaskodása saját lelkiismeretükkel, a házassági hűség megszegéséből fakadó gyötrődésük, gyakran megindított, de célomtól soha nem térített el. Skrupulusaim nem nagyon voltak. Minden felelősséget rájuk hárítottam; hiszen mindig, kivétel nélkül, csak rajtuk múlik, hogy meddig jutunk el, mi férfiak, miután mi mindig ugyanazt akarjuk, amint az olyannyira köztudott a nők körében is. Aztán, ahol nekem sikerem támadt, ott én csak utolsó mozzanata voltam az otthoni, rajtam kívül álló fejleményeknek. Szóval, mindezek alapján, eléggé profánul talán, de úgy tartottam, hogy miként virágot, úgy szerelmet lopni is bocsánatos bűn. Ezért aztán önbecsülésemet és nem önmegvetésemet növelték az ilyen hódítások.

Félreértés ne essék: ezeknek a kapcsolatoknak a létesítésekor is adtam magamra, és választásaimban igényes maradtam. Híres-hírhedt nőre szemet nem vetettem, nekem csak a makulátlanul tiszta asszonyok kellettek. Sőt, ha neszét vettem, hogy valamelyikőjük hirtelen felindulásból, férj urával szembeni törlesztés vagy bosszúállás okán keresi gyors ismeretségemet, azonnal elálltam a dologtól: a ragaszkodás a saját jogon szerzett hódítás diadalához késztetett erre.

Itt kell megjegyeznem, hogy tapasztalataim szerint annak, hogy egy asszony megcsalja az urát, lényegében két alapesete van: 1. nem szereti a férjét, és 2. szereti a férjét. A többi eset figyelemre sem érdemes!

                                                              xxx

Miután az ilyen kapcsolatok nem tarthattak a végtelenségig – és egy idő után az állandó illegalitás izgalma is unalmassá válik –, mindig elérkezett a pillanat, amikor döntenem kellett az afférok beszüntetéséről. A művelet ritkán volt kivitelezhető bonyodalmak nélkül. Különösen problematikus volt azoknak az asszonyoknak a csitítása és lecsendesítése, akik miattam akartak kilépni a házasságukból. Ha nem hatottak az észérveim, akkor kénytelen voltam néhány jellembeli defektust produkálni gyorsan, amely aztán kijózanította őket. Ennek mindig lett eredménye; gyakran első felindulásukban, ők adták ki az utamat, nagy megkönnyebbülésemre, hogy aztán magukhoz térve, igényeikből alább adva, de megpróbálják helyreállítani velem a liezont. Amire én, természetesen, a történtek után, “önérzetből”, már nem voltam hajlandó. 

                                                            xxx 

A Zománcgyárban a kutatólaboratórium vezetője lettem, új termékek és új eljárások kidolgozásának a felelőse. Az évek során,  ahogy mind magasabb pozíciókba jutottam, egyre megfontoltabban voltam kénytelen bonyolítani szerelmi ügyeimet, érthető okokból. De fokozott odafigyelésem ellenére is előfordult, hogy a szükségesnél nagyobb nyilvánosságot kapott egy-egy esetem, ami aztán különféle munkahelyi bonyodalmakhoz vezetett. Hogy miért mondom azt, hogy “a szükségesnél nagyobb”? Hát mert arra is hamar rájöttem, hogy a nők legtöbbjét mintha vonzaná az ember “rossz” (jó?) híre; szemükben az ilyen férfit egy bizonyos titokzatosság lengi körül, amely csábítóan izgató és sejtelmes számukra. Különösen akkor, ha az ember kissé tartózkodó és visszafogott kezdetben, ami szinte megvadítja a vállalkozóbb kedvű lányokat és asszonyokat.

Persze, azt előre sohasem tudtam, hogy egy adott helyen mennyire előzött meg a hírem, ezért aztán beletelt egy kis időbe, amíg ezt hatodik érzékemmel ki tudtam tapogatni. Addig is, módszeresen felmértem a nőkínálatot, és diszkréten tájékozódtam bizonyos irányokba.

Itt, az új helyemen, mintha nem sikerült volna formába lendülnöm. Pedig itt is voltak gyönyörű lányok és asszonyok, de jó darabig teljesen lefoglaltak a szakmai kihívások; a kutatásfejlesztési stratégia kidolgozása és a felsőbb vezetéssel történő elfogadtatása, a megfelelő munkatársak toborzása és kiválogatása, a munkakörülmények biztosítása, gépek és műszerek beszerzése, és így tovább. Ezért is lehetséges, gondoltam, hogy kissé elfáradtam, és innen ez az érdektelenség a hölgykoszorú iránt.

Na, mindegy, majd csak alakul magától valami, gondoltam, és hetente kétszer-háromszor továbbra is rájártam Eszterkére, aki kedves, birtoklási igényeiről régen lemondatott nőismerősöm volt.

                                                            xxx

A kutatólaboratórium a központi épület első két emeletét foglalta el, a felső szinteken pedig az irodák voltak. Ezek egyikében dolgozott Edit, egy húsz év körüli vékony, fekete lány, keskeny vállú, formás fenekű, szép vádlijú; kedves arccal, seprős pillákkal és merészen hosszú, egyenes orral, amely egyáltalán nem vált hátrányára; profilja engem mindig a fennmaradt krétai falfestmények nőalakjaira emlékeztetett. 

Gyorsmozgású lány volt, mindig sietett valahová, szorgalmasan intézte az ügyeket. A lépcsőket kettesével szedte, parányi köpenye ilyenkor combtőig felhúzódott, és szépívű combja ingerlően megfeszült. Gyakran futkározott a folyósón, sőt, egyszer-kétszer indián szökeléssel is láttam őt közlekedni a titkárságról jövet, amikor azt hitte, senki sem figyel rá. Jókat derültem magamban ilyenkor a bakfisos szeleburdiságán. Néha meg befelé fordított lábfejekkel csámpázott, így imitálván főnökasszonya járását, többek nagy derültségére.

Hamar észrevettem, hogy felfigyelt rám, és ez igen kellemes érzésekkel töltött el, hiszen jó tizenöt évvel idősebb voltam nála. Mint már említettem, kezdetben rengeteg teendőm volt, így egyelőre csupán csak regisztráltam magamban Editke érdeklődését, aztán jó sokáig nem történt semmi.

Néha befutott hozzám, aláíratni valamit; ilyenkor megcsillogtatta rajtam nagy sötét szemét; közelről láthattam szépen bodorított, hosszú pilláit, rajtuk a tökéletlenül felvitt festék apró rögöcskéit. Aztán rohant is tovább, piciny klumpája hangosan kopogott a linóleumburkolaton.

Egyszer a laborban munka közben lepett meg, és láttam, hogy kíváncsian nézegeti az éppen összeszerelt lombikokat.

            –  Érdekli? – kérdeztem, amire heves bólintása volt a válasz.

Röviden elmagyaráztam neki a technológiai lépéseket, melyek eredményeképpen új típusú festék alapanyag előállítása volt várható. Figyelmesen végighallgatott, kérdéseiből megállapíthattam, hogy megértette a mondókámat.

           –  Jöhet máskor is, ha úgy gondolja – búcsúztam tőle.

          –   Fogok is! – vágta rá, aztán elviharzott.

Nagyot mosolyogtam magamban, és jókedvvel láttam a kísérlethez.

És így is történt. Két-három naponta beugrott hozzám, és ilyenkor beszélgettünk egy keveset. Egy alkalommal megmutattam neki a kikísérletezett új zománckeverékeket, és nekiajándékoztam az egyik próbaégetés különösen jól sikerült tűzzománc lemezkéjét, amit szinte meghatódva fogadott el. Másnap egy csokor ibolyával állított be.

             – A Kamaraerdőben szedtem egy maréknyit, magának is jut belőle! – csapta le az asztalomra. – Jól fog mutatni a zománcai között! – és futott is tovább.

Egyáltalán nem rökönyödtem meg; virágot ugyan nem szoktam nőktől kapni, de megéreztem, hogy a fonák kis helyzet mögött Editke kétségbeesett figyelemfelkeltő szándéka húzódik meg. Előbb elnevettem magam, de aztán elgondolkoztam; tetszett üdesége és hamvassága, ártatlanul csillogó tekintete, melyben egyre kendőzetlenebbül tükröződött az irántam táplált érzelem. Megragadó volt őszintesége és mesterkéletlensége, és teljes mentessége a női alakoskodás megannyi – számomra azonnal átlátható és már eléggé megunt – fajtájától.

Egy másik alkalommal, miután említettem neki, hogy magyaros motívumokat keresek a tűzzománc próbaégetésekhez, néhány hímzett kis terítővel jelent meg nálam. Szép, keresztszemes, piros-fehér sárközi hímzések voltak, saját munkái.

        – Esténként meg hétvégeken ezeket csinálom – adta kódolva tudtomra, hogy nem jár el otthonról, azaz nincs senkije.

Megdícsértem kézügyességét és ízlését, és nagy örömére egy-két motívumot zománcba is foglaltam.

No, majd meglátjuk, kikerekedik-e valami a dologból, gondoltam, és elhatároztam, hogy próbára teszem őt, valóban annyira odáig van-e értem, mint azt hittem, és állhatatos-e az érzéseiben. Mert ha igen, akkor …hmm…akkor estleg, ki tudja, talán ő lehetne az, aki …akivel el tudnám képzelni, tartósan a továbbiakat …

Hogy miért villant ez az eszembe? Hát …nem is villant, tulajdonképpen, csak úgy kifejlődött bennem, szép lassan ez a szándék; igazából minden alap nélkül, hiszen még időm sem volt megismerni őt, emberismeretemre pedig nem nagyon hagyatkozhattam, mert abban – különösen nők vonatkozásában – azért gyakran melléfogtam.

Szóval, kimondom kertelés nélkül: az a gondolatom támadt, hogy ha tényleg olyannak bizonyul Edit, mint amilyennek elképzeltem őt, azaz amilyen lányra romlatlan korom óta mindig is vágytam – akkor esetleg feleségül veszem!

Vagyis én, a szenvedélyes trófeagyűjtő, egyik napról a másikra, csak úgy, visszavonulok az izgalmas vadászmezőkről, és szép csendesen megállapodom …Hmm…

Tapasztaltam már korábban is, hogy időnként micsoda rémísztő változások mennek végbe életszemléletemben, amelyek egyáltalán nem következnek korábbi magatartásomból, sőt, a habitusomból sem. Ilyen vagyok, és kész, adtam meg hosszas töprengés után ezen esetekben magamnak az egyáltalán nem ésszerű választ, és nem törődtem tovább a drámai fordulat magyarázatával.

                                                        xxx

Magányos estéimen gyakran gondoltam Editkére, kedves lényére, meg-meg remegő hangjára, kigyúlt arcára; sőt, Eszterke ölelése és nyöszörgése közben is egyre inkább őt képzeltem a karjaimba. 

Nehezemre esett ugyan, de türelmesen vártam a kedvező pillanatra, és addig is a jövendő megelőlegezett, kedves képeivel kárpótoltam magamat.

A lehetőség Karácsonykor adódott. 23-án felállítottuk a földszinti hallban a karácsonyfát, és délután jó néhányan összejöttünk az egymáshoz tolt asztalok körül az év végi mulatozásra, István-, Éva- és János-napozásra. Korán besötétedett, és amikor meggyújtottuk a gyertyákat, igazi, gyantaillatos karácsonyi hangulat kerekedett.

Körbeültük az asztalokat, és jól éreztük magunkat. Edit eléggé messzire került tőlem, és sűrűn nyújtogatta felém a nyakát. Sötét kis franciabársony ruha volt rajta, amely csupaszon hagyta formás karjait. Valahányszor felém fordította a fejét, tüzes fülbevalója a szemembe csillant. Rámosolyogtam, és intettem neki a poharammal. Visszanevetett, és bólintott. Amikor aztán megürült mellette egy hely, gyorsan felálltam, fogtam a poharam, és melléültem.

                – Szóval? – kérdeztem.

Zavarában nagy kerek szemeket meresztett rám.

                – Igen? – hebegte.

          – Hát én csak várok és várok – ingattam rosszallóan a fejem, és erősen néztem vissza rá.

Félhomály volt, de láttam, hogy mélyen elpirul.

               –  Igen? …És mire vár?

Halálos komolysággal válaszoltam:

     – Hát …engem még úgy tanítottak, hogy a hölgynek kell kezdeményeznie …

         – Ezt …hogy érti? – rebegte, és két kézzel kezdte szorongatni a poharát.

Rendületlen komolysággal folytattam:

         – Szóval, hiába vagyok én az idősebb, azért magácskára hárul a feladat …hát szóval …érti, ugye …hogy kegyednek kell kezdeményeznie a …tegezést – böktem ki szándékolt nehézkességgel, és mélyen a szemébe néztem.

Ahogy beszéltem, Edit arcocskája előbb megfeszült, aztán hirtelen ellágyultak a vonásai, és a megkönnyebbülés apró kacajai gurguláztak elő a torkából; szájánál már csak a szeme nevetett rám jobban.

          – Hát persze! – ragyogta. – Boldogan! – és a poharát nyújtotta. – Szervusz! – kacagta.

      – Enyém a megtiszteltetés! – szóltam szertartásosan, és nagyot koccintottunk.

Én kiittam a pezsgőmet, de Edit éppen csak a nyelve hegyét nedvesítette meg.

             – Nem szeretem! – szabadkozott.

          – Az egyáltalán nem baj! – jegyeztem meg. – Fő a józanság! Illetve, amit teszünk, azt józanul tegyük meg! 

Kissé megütközve nézett vissza rám aztán csak maga elé tette a poharát.

           – Hát akkor további kellemes időtöltést neked! – mosolyogtam rá, és felálltam.

Felnézet; jól láttam a csalódottságot szép kis arcán. Nem baj! – erősítettem magamat, mert igencsak maradhatnékom lett volna mellette – de hát így puhul a kis drága! – és elmentem gratulálni az Istvánoknak.

Még egy jó óráig tartott az ünnepség, aztán kezdett fogyatkozni a társaság. Én is nekiindultam, de el akartam még köszönni Edittől. Éppen befordult az étkezőbe egy tálcányi koszos pohárral. Utánamentem; senki más nem volt odabenn. Állt a mosogató előtt, és szaporán öblögette a poharakat. Megálltam, és néztem egy darabig. Nem, még nem kísérem haza! Túl korai lenne, döntöttem el. Tulajdonképpen ide sem kellett volna utánajönnöm, dohogtam magamban. De hát vonzott, mint egy mágnes.

           – Kellemes ünnepeket, Editke, én most megyek is – szóltam, de nem mozdultam. Oldalvást rám nézett, és a mosogatást abba sem hagyva, erőltetett jókedvvel köszönt el tőlem; aztán fordult is vissza a poharaihoz. Legszívesebben a karjaimba kaptam volna és összecsókoltam volna őt ott rögtön; de ehelyett csak lassan odaléptem mögé, és nagyon óvatosan, nagyon finoman, a feje búbján megborzoltam a haját.

Mint akit villám csapott meg; megperdült, szembekerült velem, a még nyitott tenyeremre hajtotta forró arcát, és fejével meztelen vállához szorította a kezemet. Szemét behúnyta, kékre festett szemhéjai remegtek, arcát sötét pír öntötte el. Két csüngő kezéről csöpögött a mosogatólé, és egész testében reszketett, mint a rezgőnyárfalevél.

Egészen megindulva a jelenségtől, lángoló arcát két kezembe fogtam, és előbb a homlokára, aztán az ajkára kis csókot helyeztem, majd sarkon fordultam, és elsiettem. Szónak, beszédnek, ott helye nem volt.

                                                           xxx

Könnyű léptekkel indultam hazafelé. Pedig Eszterkéhez voltam hivatalos, meleg fahéjas süteménnyel és forralt borral vártak, de úgy éreztem, hogy a történtek után nem tudnék teljesíteni. Nem igényeltem most, hogy Eszterke körbevegyen; egyedül akartam maradni a gondolataimmal, és az Edit keltette eufóriával. Hiszen ezek az életben a legcsodálatosabb pillanatok, amikor elindul valami; azaz túl a megérintettségen, de még innen a kibomláson; mert ebből még minden lehet, ebben benne van a tökéletesség ígérete. Most már csak rajtunk, kettőnkön múlik, hogy mivé fejlesztjük bontakozó szerelmünket. Az én tapasztaltságom, és, úgymond, bölcsességem a szív ügyeiben, és Edit elemi erővel feltámadó szenvedélye a biztosíték rá, hogy nekünk sikerülni fog, ami másoknak talán sohasem, állapítottam meg nagy felindultságomban, és szívem környékéről hatalmas melegség kezdett szétáramolni egész testemben. 

Mögöttem immár két évtized el nem nyert, elvesztett és eltaszított szerelmeivel, most kínálja fel magát nekem az, amiért talán megszületni érdemes …

                                                            xxx

Ami ezután következett, azt leginkább a révület elnevezéssel illethetném a legtalálóbban; mintha hirtelen egy kétszemélyes kis privát világba csöppentünk volna bele; minden más – munka, család, barátok – egyidejűleg létünk legszélsőbb peremére szorult vissza; az onnan érkező ingerek pedig vagy el sem jutottak hozzánk, vagy érintetlenül hagyva bennünket, megválaszolatlanul enyésztek el a semmiben.

Belezuhantunk a szerelembe. Én úgy, és nyilván Edit is, ahogy még sohasem. Körülbelül másfél napig szégyenkeztem magamban “elgyengülésem” miatt; aztán csak félresöpörtem ezt az ostobaságot, és hagytam hogy egész lényemet szabadon átjárja az az édes, lebegő érzés, amelyet Editnek köszönhettem.

És innentől kezdve, csodában telnek napjaink. Edit – nekem akkor már: Ditte – tízpercenként rohan be hozzám, csókot tapaszt a számra (“Te, ez munkahely!” – súgom oda neki), majd gyorsan elszáguld. Később szendvicset hoz be nekem (“Te, laborban tilos az étkezés!”); leharapja a sarkát, a többit a számba tömi, lecsókolja a morzsákat, aztán máris tovalibben. Negyedóra múlva szervírozza a kávémat (“Te, inni is tilos!”); megfújja, belehörpint, csókért csücsörít és elrobog. A délelőtt további történései még: futó simogatások, játékos orr-összedörgölések, röpke homlok érintések; valamint kollégák összesomolygása, kolléganők sanda tekintete, takarítőnők mosolya. Aztán délben a büfében egymás megetetése és megitatása, majd kézenfogva visszaandalgás a laborba; ott hosszas búcsúzkodás egy órácskára (“Értekezlet!”); Edit a kezemet szorongatja, majd az arcához emeli, és ujjaimat kezdi csókolgatni. Végigsimítom formás kis fejét, körbelesek, és gyorsan belecuppantok a nyakába. 

Az értekezleten nem múlik az idő; kinézek az ablakon, és látom magunkat összebújva a Váralja kanyargós kis utcáin. Leülünk egy kopasz gesztenyefa alá, és Edit befészkeli magát az ölembe, arcán a boldogság rózsái. Simogatom a haját, ő végigfuttatja ujjait szemöldökömön, orromon, ajkamon, aztán a hajamba túr, és apró csókokkal borítja arcomat. Alig beszélünk. Később beülünk egy kis kávézóba, krémest eszünk, és hallgatjuk az öreg zongoristát. Edit szeme könnyes. Aztán elindulunk, leereszkedünk a sötét lépcsőkön, de minden pihenőnél megállunk csókolózni. Lelépek egy fokot, így ideális a művelethez a magasságom. Edit fázik, bebújik a kabátom alá, de még így is reszket. Füle, keze hideg, melengetem őket. Kézenfogva futunk egyet a villamosmegállóig, és éppen elérjük az utolsó 9-es villamost. Összeborulunk, és így maradunk egészen Budafokig. A végállomás előtt leszállunk, ő két kézzel belém karol, így kísérem hazáig. Éjfélre jár, telihold van, kutyák vonítanak. Utolsó csókjainkat váltjuk, Edit ajkai megremegnek; mellemre dől, és nem tud elszakadni tőlem.

               – Oly soká lesz holnap! – szipákolja. – Szeretnék veled maradni!

               Eligazítom az arcába lógó hajszálakat, és a szemét csókolgatom.

        – Drága! – súgom neki, – hisz arrafelé tartanak a dolgok! – és szorítom magamhoz.

Lehajtja a fejét, úgy bújik ki a karjaim közül, és nekiindul. Nem néz vissza, de én moccanatlanul várok. Aztán megfordul, és integet, majd gyorsan beszalad a házukba. Még mindig nem mozdulok. Látom, ahogy a lépcsőházban kigyullad a villany, és a fordulók üvegablakára odavetül az árnyéka. Lassan lépdel felfelé, mintha nyomná a szívét valami. 

       xxx

Gyalog mentem haza. Átvágtam a dombokon, földes kis utcákban kerülgettem a befagyott pocsolyákat, a holdfény hosszú árnyékot adott mellém kísérőnek. Eltűnődtem; milyen érthetetlenek is a lélek rezdülései, mennyire talányosak. Mióta csak egymásba habarodtunk Edittel, egészen mostanáig, semmiféle fizikai vágyakozást nem éreztem iránta, pedig minden porcikáját szeretem. Ezek szerint, a kifejlődő mély érzelmek, fura módon, teljesen elnyomták bennem a test igényeit; amelyeknek a kielégítése pedig korábban alapvető fontosságú volt számomra; szinte ennek éltem. Most meg Eszterkét sem látogatom már, hetek óta – és nem csak illemből vagy jóérzésből. Lehetséges, hogy előbb a léleknek kell teljesen feltöltődnie, ilyesféle esetekben, mielőtt a test kívánalmai jelentkeznének?

A mai búcsúzkodásnál viszont – talán Edit kifakadására – hirtelen feltámadt bennem a sóvárgás remegő kis teste után, és úgy éreztem, hogy elérkezett az ideje annak, hogy felhívjam őt magamhoz. De még a gondolatra is megremegtem; életemben talán először éreztem meg, hogy mit is jelenthet egy forrón szeretett női testet birtokba venni.

És Edit? Ő vajon hogyan vélekedik minderről? Értelemszerűen, a testi kapcsolatról szó sem esett közöttünk, de hát miért is esett volna, mindent a maga idején, mondogattam magamnak. Teljesen nyilvánvaló volt számomra, hogy a lány még érintetlen; viselkedése, magatartása ezt kérdésessé sem tette; igazán voltak ezirányú tapasztalataim. Mindezt most felidézve, újabb hőhullám öntött el: annál nagyobb lesz az élmény, és nekem semmit sem szabad elrontanom!

Lelkes jókedvvel érkeztem haza. Ahogy beléptem kis lakásomba, tekintetem rögtön a franciaágyra esett; itt fog karjaimba dőlni hamarosan az én kis édesem!

                                                            xxx

És elérkezett a várva várt nap. Edit néma és komoly fejbólintással adta beleegyezését reszketeg hangon előadott kérésemre. Szó nélkül öleltem át, és szorítottam minden erőmmel magamhoz. Aztán a nehezen múló nap után összekapaszkodtunk, és szótlanul indultunk a lakásomra. Végig az úton olyasmit éreztem, mint amikor égő arcát először tartottam a kezemben; csak most még százszor hevesebben és ezerszer tüzesebben.

Amikor beléptünk, körül sem nézett. Megállt az előszobában, felakasztotta a táskáját, és nekem dőlt; aztán átölelte a derekamat és arcát a mellemnek nyomta. Sokáig álltunk így, kabátban; nem akartam őt siettetni, és furcsa gyengeséget éreztem magam is. Simogattam a hátát, és gyengéd csókokat lehelltem a hajába.

Egy idő után elfordult tőlem, és kibújt a kabátjából, majd a csizmájából is. Papucsot adtam neki, és vállát átkarolva, a szobába kísértem. Villanyt gyújtottam, és leengedtem a rolókat. Edit egy pillanatig habozott, aztán leült a franciaágyra; rákönyökölt összezárt térdeire, és az állát ökleire támasztotta. Nem nézett rám, és feltűnően komor volt. Letérdeltem elé, karjait szelíden szétfeszítettem, és fejemet az ölébe fektettem.

Arcomat, hajamat cirógatta. Előbb lábait, aztán a derekát öleltem át, és arcomat a hasához nyomtam. Tovább simogatott, aztán belecsókolt a fülembe, mire hatalmas vágy gyulladt fel bennem; végigdöntöttem őt az ágyon, és minden ízemben remegve, csókolgatni kezdtem. Ő mintha tartózkodóbb lett volna a vártnál, és ez csak megvadított; pillanatok alatt megszabadítottam öltözetétől, miközben soha nem tapasztalt eksztázisban csókoltam végig lázas testét, annak minden zugát, és ezalatt én is lehánytam magamról a ruháimat. Ott volt hát végre egyetlen kincsem a karjaimban, készen a birtokbavételre; megnyíló kemény combjai már közrefogtak, puha karjai már rám kulcsolódtak, amikor …

Amikor minden férfierőm elhagyott. De úgy ám, mintha sohasem lett volna. Mintha egész életemben egy jeges dézsában álldogáltam volna. Mintha nem én lettem volna az, aki Eszterkét egyetlen éjszaka alatt tizenkétszer tettem boldoggá (ő számolta), nemrégiben pedig Julcsit egy kurta óra leforgása alatt, háromszor juttattam az önkívület határára (nem akárhol; a szolnoki gyors vécéjében).

Megbénított a rettenet. Újra és újra nekiveselkedtem, de mindhiába. Megsemmisülve kászálódtam ki Edit öleléséből, és úgy zuhantam mellé, mint akiből elszállt az élet. Ennél nagyobb szerencsétlenség nem érhetett; ennél szörnyűbb fintora a sorsnak nem létezhetett. Testem-lekem összeroskadt; mint amikor egy addig fénylő, büszke csillag hirtelen elpusztul, és önmagába rogyva, láthatatlan fekete lyukká válik.

Most fogant meg az elhagyott asszonyok átka, cikázott még át elboruló agyamon; aztán a hátamra fordultam, és a megszégyenüléstől vacogva, magamra húztam a takarót.

                                                               xxx

Az ájult csendben Edit moccanatlanul feküdt, és a plafont bámulta. Valamit tennem kell, jajongtam magamban, valami nyomorult pótlékát kell adnom annak, ami elmaradt. Kétségbeesett elhatározással felkönyököltem, és kezemet Edit hasán lecsúsztatva, óvatosan benyúltam a nedves combjai közé, majd még beljebb; szaggatott levegővételei kísérték ujjam útját, amely a síkosság mentén könnyen haladt előre; aztán pedig szabadon és akadálytalanul, mélyen besiklott a testébe.

Mint akit ezer volt ütött meg; elrántottam a kezemet és visszazuhantam. Megfordult velem a világ.

           – Mi … mi történt veled? – bukott ki belőlem, egy irdatlan távolságból érkező,  ismeretlen hangon.

                  – Hogy-hogy mi? – kérdezte Edit halkan. – Semmi – tette hozzá, kis szünet után.

          – Fennakadtál a kerítésen? – csikorgattam meg a fogamat, és felültem.

Edit hallgatott. Aztán ő is felült, és elhúzódott tőlem, úgy mondta:

                  – Csak a szokásos – és ajkát biggyesztette.

                 – Mi szokásos? 

Vállat vont. – Volt egy rosszul sikerült házibulim – felelte, és elfordította a fejét.

A világ apró darabjaira hullott. Újra magamra vontam a takarót, és felhúzódtam a franciaágy távoli sarkába. A vér vadul dübörgött a dobhártyámban.

                – Sze-szeretted? – kérdeztem fogvacogva.

                – Kit?

                – Micsodaaa? 

                – Kit kellett volna szeretnem? – kérdezte Edit, sírós hangon.

Ah, igen, ilyenkor sírnak, sírdogálnak … Ismerős .

                – Hát akinek odatartottad – nyögtem ki.

Edit megint hallgatott, aztán csak megrázta a fejét.

                – Nem is ismertem.

Elhűltem.

                – Hogy mi? Mondd még egyszer! – szólítottam fel.

        – Nem ismertem korábban. Mármint a buli előtt – válaszolta, színtelen hangon.

               – Akkor …de hát akkor miért hagytad? 

Edit nagyot sóhajtott, de nyugodtan válaszolt.

              – Úgy éreztem, el vagyok maradva …

Felüvöltöttem.

            – Hülyék vagytok ti nők, valamennyien! – és lerúgtam magamról a takarót. Mint egy gyerek, toporzékoltam ültömben. 

Edit feltápászkodott, és háttal nekem, kiült az ágy szélére. Nekitámasztotta a fejét a falnak, és hallgatott.

           – Ezt … ezt egyszerűen nem gondoltam volna… sohasem hittem volna …  soha, soha, soha … -- nyögtem – Azért is nem kérdeztem meg …

Edit rántott egyet a vállán.

  – Huszéves múltam …mire vártam volna?

       – Például rám! – ordítottam és a földre rúgtam a takarómat. Lepattantam az ágyról, és nekivadulva, kapkodni kezdtem magamra a ruháimat. Mintha egy hosszú, delejes álomból ébredtem volna az elborzasztó valóságra.

Beleroskadtam az olvasófotelomba, és kezemmel eltakartam az arcomat. Percekig nem tudtam megszólalni; nem mertem, nem akartam Editre nézni. Aztán mégis csak felnéztem rá. Ott ült az ágy végén, ugyanabban a pózban, arcát a fal felé fordította, és vállát meg-megrázta a hangtalan zokogás. A látványra még az előzőeknél is hevesebb indulatok gerjedtek bennem: nicsak, a szimulánsa! Az előbb még hogy flegmáskodott!

De jajj, életem legnagyobb csalódása! Minden hódításomról lemondtam volna érte, ha úgy kapom meg őt, ahogy elképzeltem. És ami járt is volna nekem.

Nem tudtam, mit tegyek; féltem talpraállni, még ültömben is szédelegtem. Lüktető, agyongyötört agyvelőmben egy épkézláb gondolat sem tudott megformálódni.

Felsülésemre már régen nem gondoltam; helyette szörnyű képek villantak agyamba Editről, ahogy egy vadidegennek adja oda azt, ami az én boldogságom lett volna. És milyen barbár körülmények között! Nem, ezt nem lehet ép ésszel elviselni!

Felugrottam és rárivalltam:

             – Öltözz! – és kicsörtettem az előszobába. 

Ott toporogtam, gondolattalanul, aztán néhány perc múlva ő is megjelent; kisírt szemekkel, falfehéren. Szélesre tártam előtte az ajtót, majd miután kilépett a folyósóra, teljes erővel berúgtam utána. De meggondolhattam magamat, mert felkaptam a kabátomat, és utána siettem. A kapunk előtt értem utól; melléléptem, és együtt mentünk tovább. Szótlanul lépegettünk; végig a kis girbe-gurba utcákon, ahol még tegnap is a boldogság ígérete volt a harmadik társunk, önfeledt sétáinkon. Összeszorult a szívem; ennek most már mindörökre vége.  

Kora este volt, és amikor elértünk Editék házához, a lakók még egyre-másra szállingóztak hazafelé. Többen üdvözölték, és ő szinte normális hangon köszönt vissza. Ez a lány erősebb, mint én! – sajdult belém a felismerés, és még tehetetlenebbnek éreztem magam. Kínomban, talán segítséget várva tőle, végre ránéztem. Kabátját fázósan húzta össze magán; és én most nem ölelhetem át, és nem melengethetem meg a mellemen. 

A kapuban megfordult, keze a zsebében, és felnézett rám; meggyötörten, de idegenül, és szinte közönyösen.

           – Sajnálom, nem tehetek róla! – motyogtam.

Durcásan megrántotta a vállát, és sarkon fordult. Besietett a házba, és villanyt gyújtott. Láttam, hogy most kettesével szedi a lépcsőket. 

                                                             xxx

Egész éjjel nem hunytam le a szememet. Mint egy eszelős, járkáltam fel és alá a lakásban, és lázas igyekezettel próbáltam meg rendet rakni bomladozó elmémben. Megkíséreltem kettéválasztani a történteket. Nyilvánvaló, hogy felsülésem csak múló rövidzárlat; éppen a nagy rákészülés és a nyomasztó felelősség, amelyet magamra helyeztem Edit vélt beavatása miatt, okozhatta bennem a pszichés gátlást. Így, utólag, még jó is, hogy így történt; talán észre sem vettem volna, hogy nem érintetlen; gyakran előfordul, hogy a második alkalommal is jelentkezik még egy kis vérzés. Akkor pedig, holtom napjáig, megmaradtam volna boldog tudatlanságomban, miközben sehogy sem értettem volna, hogy mondjuk egy szembejövő pasas miért röhög a pofámba, vagy a belém csimpaszkodó kis feleségemre! A büdös, szende kis kurvája! 

Hogy tehette, hogyan merészelte megtenni? És milyen ocsmány szituációban! Buliban, egy idegennel! Ahol, nyilván, jó sokan voltak. Mondjuk többek szeme láttára, vagy többekkel együtt, vagy akár egyszerre! Vagy többeknek is engedve, akár. Amit már sohasem tudhatok meg. Ezek szerint már akkor leszart engem, amikor még nem is ismert. És nekem egy ilyen nőbe kellett belezúgnom!

Tomboltam, rugdostam félre a székeket az utamból, és a konyakért nyúltam, amit pedig nem állhatok.

Ahogy dolgozni kezdett bennem az ital, egyre jobban felhergelődtem. Az viszont nem lehet, hogy ennyiben maradjon a dolog! Hogy úgy őrződjek meg az emlékezetében, mint egy tehetetlen széptevő. Meg kell őt kapnom! Bármi áron! Majd kifundálok valamit.

Ajultan dőltem az ágyamba.

                                                             xxx  

Hetek teltek el. Lehiggadtam, és igyekeztem a feladataimra összpontosítani. Mint oly sokszor, a munkaterápia most is segített. Ezt, tulajdonképpen, a bátyámtól tanultam. Ha megcsalta a szíve a szegényt, csak kiment nagy borúsan a kertbe, fát hasogatni, és este már fütyörészve jött vissza.

              – Férfiembernak a legfontosabb mégis csak a munkája! – jelentette ki ilyenkor, és hatalmasan bevacsorázott. 

Hát fütyörészni, mindenesetre, nem volt kedvem. Esztelen dühöm már régen elpárolgott, és százszor, ezerszer kíséreltem meg felmentést találni Edit tettére, és néha már-már sikerült is; aztán hirtelen és váratlanul, bevillantak elcsábíttatásának megkonstruált képei, melyek a kétség legmélyebb bugyraiba löktek vissza, és minden addigi erőfeszítésemet semmissé tették. Ilyenkor reménytelenül elcsüggedtem; de aztán újra és úkjra nekiveselkedtem, és kezdődött elölről a kínlódás; a kétségbeesett, de hiábavaló próbálkozás.

Ez a rettenetes hullámzás volt a jellemző lelkiállapotomra, ha sokáig nem láttam őt. Amikor viszont időnként megpillantottam, ahogy sebesen mássza a lépcsőket, és teszi a dolgát, látszólag rendítetlenül, és éppen úgy, mint rég, elfacsarodott a szívem. Tudtam, hogy, szenved, mint én, és azt hiszem, pontosan átéreztem a helyzetét is; hatalmas csalódottságát és fájdalmát, hiszen tapasztaltam, hogy az életénél is jobban szeretett engem. Emiatt aztán, egy idő után, különös sajnálat támadt bennem iránta, amely igen gyorsan szánakozásba váltott át, hogy végül egy reggelre szörnyű lelkifurdalásra ébredjek, amiért izzó szerelmével együtt, oly rútúl eltaszítottam őt magamtól. Akkor eszméltem rá igazán, mit is veszítettem; és ez a késői, de megrázó döbbenet gyorsan eltemettette velem saját sérelmeimet.

                                                             xxx

Ekkor már kerestem a lehetőséget egy “véletlenszerű” találkozásra, hogy szeme pillantásából győződjek meg, maradt-e még egyáltalán valami az ő nagy szerelméből. A mi szintünk folyósóját messze elkerülte, és kifigyeltem, hogy nagy vargabetűket tesz inkább, de nem kockáztatja meg a velem való találkozást. Emiatt is, nagyon elkeseredtem.

Egyik nap sokáig maradtam a laborban, és hazafelé menet, gondoltam egyet. Gyönyörű, virágillatos májusi kora este volt, és  továbbmentem két megállóval. Úgy terveztem, hogy Editék felé kerülve sétálok haza. Alighogy letértem a zajos főútról, megpillantottam őt, amint megpakolt szatyrokkal bandukol. Hatalmas erő lökött felé; utána rohantam, és hátulról átölelve, magamhoz szorítottam. Nem rémült meg, és még csak meg sem fordult; fejét lehajtva tűrte esdeklő csókjaimat.

Én fordítottam meg őt; lecsókoltam a könnyeket a szeméről, arcáról; cekkerjeit egyik kezembe fogtam, és a másikkal átkaroltam. Így értünk el a házukig. Itt lángvörös arcát magam felé fordítottam, és halálos elszántsággal, felhívtam őt magamhoz.

Bólintott.

                – Várj egy percet, összakapom magam! – és felsietett. 

                                                         xxx

Úgy vettem őt a karjaimba, ahogy előtte még soha senkit; a szenvedély olyan hőfokán lett az enyém, amely kívül esett minden addigi tapasztalatomon. Ő pedig viszonozta az én nagy szerelmemet; meg sem kísérelte elnyomni a torkából feltörő tagolatlan kis hangokat, és éreztem, ahogy a gyönyör többször is végigfut a testében.

Sokáig feküdtünk egymás karjaiban, aztán amikor Edit elvonult tisztálkodni, felültem, és megláttam, hogy apró kis vérfoltok pettyezik a lepedőt.

                                                            xxx

Másnap délelőtt két mozijegyet rendeltem estére, és telefonon felhívtam őt.

                – Várj, leugrok hozzád ! – válaszolta, de csak délben jött.  

Láttam rajta, hogy emészti valami, ezért bevittem őt az irodámba. Nyúltam a derekáért, de elhúzódott tőlem; az ablakhoz lépett, és kinézett a napsütésbe. Többször is nekikészülődött, mielőtt megszólat volna.

         – Nem akarok … nincs szándékomban veled maradni – mondta halkan, és felém fordult.  

          – Mit beszélsz? – kérdeztem elképedve, és megindultam feléje. A fényes háttér miatt alig láttam az arcát.

     – Ne! Kérlek, maradj ott! – emelte fel a hangját, és kezét védekezésképpen maga elé tartotta. – Talán meg tudom magyarázni …

Egész belsőm összerándult, és éreztem, hogy lábaim elgyengülnek alattam. Visszaereszkedtem a székemre.

         – Te sohasem tudnád megbocsátani a botlásomat – kezdte fakó hangon, és a földet nézte. – Tudom, és érzem … sőt, még meg is értem … de képtelen lennék még egy … ilyen csalódást elviselni … – Hevesen megrázta a fejét, karjait összefonta a mellén, és visszafordult az ablakhoz.

Szavaira nem várt erővel sajdult belém a szívfájdalmam, amit az elmúlt napok nagy felindultsága sikerrel nyomott el, bár mindvégig éreztem, hogy nagy alattomban, ott lappang a sötét mélyben. Tudtam tehát, hogy igazat beszél. De mégis; Edit végleges elvesztése, és éppen most, túlontúl nagy csapás lenne a számomra.

              – Kérlek – suttogtam felé –, hagyj nekem egy kis időt. Nem tudom, hogy … – Elnémultam tehetetlenségemben.

         – De én tudom! – szólt határozottan, és újra felém fordult. – És különben is … van már valakim …

Megfordult velem a szoba. Hang nem jött ki a számon, minden vérem a fejembe tolult. Hát ennyit értem én neki; rohadt néhány hét alatt összeszedett valakit!

             – Nem, nem tudom elhinni … – nyögtem ki végül, és szemem ködén át meredtem rá.

Edit az ablakhoz intett. Kimutatott. 

             – Ott – mondta csendesen –, magad is láthatod.

Odabotorkáltam mellé, és kipillantottam. Magas, szőke fiatalamber sétálgatott az utcán, és az óráját nézegette. Nekitámaszkodtam a párkánynak, összeszorítottam a szememet, és homlokomat a hűs üveghez nyomtam. Mire visszafordultam, Edit már nem volt mellettem. Újra lénéztem az utcára; éppen akkor lépett ki a gyárkapun, és már ölelték is egymást. 

Tetszett a történet?

0 0

Regisztrálj és olvasd Thész János 27 történetét!


  • 1262 szerző
  • 857 órányi történet
  • Reklámmentes olvasási élmény
  • Ingyenesen olvasható történetek
  • Napi szabadon olvasható merítés a Nuuvella Sunrise-on






Már van Nuuvella felhasználóm.

Műfaj

szépirodalom

Címkék

Rövid leírás / Beharangozó

Amikor a test nem működik.

Rövid összefoglaló

Legalább egyszer, minden férfira lesújt.

Olvasási idő

31 perc

Nyelv

magyar

Támogasd a szerzőt

A Nuuvellánál hiszünk abban, hogy az íróink közvetlen támogatásával hozzájárulhatunk ahhoz az anyagi biztonsághoz, amely mellett a szerző 100%-ban a munkájára koncentrálhat.

Az alábbi csúszkával be tudod állítani, hogy mennyi pénzzel kívánod támogatni Thész János nevű szerzőnket havi szinten. Ez az összeg tartalmaz egy 100Ft-os előfizetési díjat is, amelyért cserébe a szerző összes tartalmát korlátozás nélkül olvashatod a Nuuvellán.

600 Ft

Támogatom

Bejelentkezés / Regisztráció

Kérjük, jelentkezz be a folytatáshoz! Bónusz: regisztrált felhasználóként korlátok nélkül olvashatod a Nuuvella Sunrise aktuális számát!