Anód és Katód fia vagyok én,
de engem is megráznak a vizes falak.
S mégis megkérdem tőletek:
szabad-e sírni egy lógó konnektor alatt.
A villany szerelőjét várom, szegényt,
kinek fülébe még főnöki szó rivall.
Szabad-e kávéval megkínálnom,
ha végre megjön, miközben ráz a fal.
Bár a löttyöt inkább ölébe önteném,
mert biztosan egy kocsmában lazul,
és nem hallja a költő síró szavát:
cseréld ki a vezetéket, Vazul!
A költő sírva, kínban, hiába várja,
a mobilja foglalt, újra csak újra szól a dal,
Elátkozza százszor puszta szóval,
miközben már az ágya is ráz, nemcsak a fal.