Anód és Katód fia vagyok én,

de engem is megráznak a vizes falak.

S mégis megkérdem tőletek:

szabad-e sírni egy lógó konnektor alatt. 

A villany szerelőjét várom, szegényt,

kinek fülébe még főnöki szó rivall.

Szabad-e kávéval megkínálnom,

ha végre megjön, miközben ráz a fal.

Bár a löttyöt inkább ölébe önteném,

mert biztosan egy kocsmában lazul,

és nem hallja a költő síró szavát:

cseréld ki a vezetéket, Vazul!

A költő sírva, kínban, hiába várja,

a mobilja foglalt, újra csak újra szól a dal,

Elátkozza százszor puszta szóval, 

miközben már az ágya is ráz, nemcsak a fal.