Ha valaki közlekedni akar Kubában, akkor arra ne számítson, hogy sűrűn indulnak a vonatok vagy a Volán-buszok, esetleg a reggeli csúcsforgalom miatt állnia kell az autópályán. Jobb, ha bőven szán rá időt. Errefelé ugyanis A pontból B pontba eljutni nem egyszerű, de senki ne keseredjen el, mert nem egyedül áll ezzel a problémával. A kubaiak tömege küzd meg nap, mint nap a közlekedés rémével.
A havannai utcákon sokszor nagy tömeget lehet látni. Ezek az emberek várnak valamire. A buszmegállókban többnyire persze buszra, melyek elég ritkán érkeznek, így mindenki azzal megy tovább, amivel tud. A városban a gépi erő dominál. (Bár adtuk elsőbbséget a körforgalomban lovaskocsinak is). Teherautókon állva utazó munkásokat, régi, rozzant autókon nyargaló családokat látni lépten-nyomon. Az emberi erő sem marad ki a buliból, mert a biciklitaxi is használatos és nemcsak a turisták szórakoztatására szolgál. Vidéken viszont gyakori a lovaskocsi, a ló vagy bármi, aminek kereke vagy négy lába van és elviseli az embert a hátán. Láttam olyan papát, aki az iskolához két lóval ment, mert egyiket a gyermeke számára vitte. Ha végképp semmi szállítóeszköz nincs, akkor marad a kutyagolás.
Ha már a tömegnél tartunk, akkor megemlíteném annak egy másik formáját: a sort. Ha valamelyik boltba valami érkezik, akkor, mint egykor a GUM-áruházban, azonnal beállnak az emberek a sor végére, hogy megvegyék azt a valamit, vagy csak a jegyrendszerben kapott jegyeiket felhasználják. Aztán persze a szokásos csere és a feketepiac biztosíthatja a másodlagos elosztást. Mondanom sem kell, hogy a megfelelő embernek adott csúszópénzért persze a soronkívüliségre is lehetőség van.
A tömeg harmadik formája a lézengők köre. Sem szociológus, sem pszichológus nem vagyok, így a magam eszétől csak arra tudok gondolni, hogy nem érdemes dolgozni ebben a dögmelegben, ha a segélyből, az állami pénzekből és a külföldi rokonok támogatásából megél az ember. Ha valaki viszont nem dolgozik, akkor mit tegyen az üres idejével? Táncol, zenél, beszélget, vagy az idősebbje az utcára nyitott szobában a hintaszékében ringatózva tévét néz. Ám az idők változnak, a kubaiak eddig gyakran táncoltak és zenéltek, hogy elüssék az időt, de a COVID belerondított a társasági életbe. Érthető, hiszen maszkban tenni mindezt, viszonylag fullasztó élmény lehet. Úgyhogy mostanság kevesebb az ilyen buli.
A közlekedésnek természetesen vannak más formái is, mint például a vasút és a hajó, de azok elenyésző mértékben járulnak hozzá a tömegek mozgatásához és nem mindig lehet velük eljutni oda, ahol néznivaló van. Jóval elterjedtebb forma hát az autózás. Az autópark nagyon vegyes a Castro rezsim megalakulása óta. Régi Ladák, Kispolskik, Wartburgok tűnnek fel a múlt ködéből és vegyülnek a régi időkből maradt Chevroletek, Pontiacok, Fordok soraiba.
A kubai fotókon a külföldiek nagy lelkesedéssel fényképezkednek a régi autókkal. Hű, visszamentünk az időben, mondják! Dögös amerikai verdák mellett pózoló turistákat látni, akik majd a kabriókban folytatott kocsikázásukról készült képeket mutogatnak otthon. A hétköznapi ember azonban nem azért jár ötven, illetve hatvan éves járművekkel, mert az életmód-autókat imádja és ez egy sikk, hanem azért, mert szegény és nem tud megvenni egy új autót. Több okból. Az első az, hogy nincs új autó. Talán még emlékeznek az idősebbek a Merkurra, ahol anno mi is megrendeltük az autót, majd évek múlva, amikor megjött a kiutalás, már rendeltük is az újat. A másik ok az, hogy kevés az alkatrész, a harmadik pedig, hogy autóra már nem jut pénz. Természetesen a régi verdákból néhányan nagy biznisz csinálnak. Azoknak bizony telik a festékre és a rozsdátlanításra, a motor- vagy kerékcserére és szorgalmasan fuvarozzák a tarka, öreg gépekkel a turistákat.
Én magam egy hatvanöt éves Pontiacban kocsikáztam, amelynek a hat literes motorja úgy itta a benzint, mint ahogy a vizet vedelni szoktam kánikulában. Távolról dögösen nézett ki, bár kissé nehezen indult a járgány, hiszen néhány évvel még tőlem is idősebb volt. Kicsit kopottnak tűnt a műbőr kárpitja, dübörgött a karosszériája, egyszerű műszerfallal büszkélkedhetett és az autórádió helye üresen tátongott. De a vidámság és a buli a lényeg, nem? Ha elég rumot ittál, akkor rózsaszínben látod a világot.
Azért a teljes igazsághoz hozzátartozik, hogy az állami szervek modernebb autókat tudnak venni, illetve egyes kevesek meglepően új autókat nyúznak. A forgalom azonban a budapestihez képest elenyésző. Ennek ellenére mégsem biztatok senkit arra, hogy külföldiként autót béreljen és Kuba végtelenül hosszú autópályáján döngessen végig. A leginkább szembetűnő nehézség, hogy nem mindig és mindenhol tud tankolni az ember. Ezért jobb, ha az autós visz magával tartalékot egy kannában, mert nem biztos, hogy lesz a közelben benzinkút, vagy kotyog benne némi benzin. Ha viszont lerobban a verda, akkor gyors javításra vagy elvontatásra ne számítson. Egyébként enyhe nosztalgiával néztem a hazainak harmadát-felét kitevő helyi benzinárakat.
Oké, ha már van autónk, akkor menjünk a pályára! Hű, hatsávos és alig van rajta forgalom, miközben szinte az egész szigetet hosszában átszeli. No, igen. Habár errefelé ritka madár a téli fagy, mégis vesekőrázó élmény végigmenni rajta a kátyúk tömege miatt. Egyébként a belső sávban tanácsos döngetni, de arra ne számítson senki, hogy túllépi mondjuk a százharmincat. Nem is láttam sebességmérést. Nem kell, hiszen maga a burkolat gondoskodik a sebesség csökkentéséről. Este azonban ne vezess, ha külföldi vagy! Ugyanis ez egy furcsa autópálya. Egyszer például le kellett állnunk, mert egy méla tehén ballagott át rajta és csak némi dudálás után hagyott minket tovább haladni. A szélső sávban menetirányban vagy éppen azzal szemben lovaskocsik, biciklik, ácsorgó stopposok, üzletelő árusok jönnek-mennek vagy csak éppen ott tartózkodnak. A stopposok a középső sávig is bemerészkednek, hogy jobban észrevegyék őket, mert már megsültek a napon ácsorgásban. Néha a teheneket kecske vagy kutya váltja, netán egy gyalogos keresztezi a hat sávot. Gyakran autók kanyarodnak egyik oldalról a másikra, hogy egy bekötő úton elhagyják a pályát. Na, most mindezt játsszuk le fejben szürkületkor, vagy vaksötétben, a kivilágítatlan úton. (Vannak azonban ennek a sajátos forgalomnak előnyei is. Az autópálya mentén sokszor lehet kapni házi sajtot, ami hiánycikk a városokban. Esetleg egy hagymafüzérrel is hazatérhet a szerencsés zsákmányvadász.)
Az autópálya mentén nincs leállósáv, hiszen a három sávon jól megosztoznak a közlekedők, kevés a pihenőhely, hiszen, ha megálltunk dolgunkat végezni, mire a következő autó beér bennünket, már be is fejeztük. Apropó, autóspihenő! Egy rövid történet arról, hogy a kubaiak minden nehézség ellenére jókedvűek. Az egyik pihenőhelyen egy férfi a szivacsos pálmatörzsből faragta ki éppen a bozótvágójával az ülőkéjét, amikor bekanyarodtunk. Persze jó turistához illően azonnal pózolni szerettem volna kardnak is beillő munkaeszközével. Gondoltam, kap öt eurót azért, hogy fényképezkedünk vele és nélküle. Azért pont ötöt, mert azontúl, hogy ez volt a legkisebb címlet a zsebemben, az járt a fejemben, hogy Havannában egy karibi, tarka ruhába öltözött hölgy ennyiért engedte meg a fényképezést, sőt még puszit is adott, no, persze maszkban, majd ujjai összedörzsölésével közölte kevéssé szabatos angolsággal, hogy „fájv juro”. A kubai fafaragó azonban vidéken tevékenykedett, így fellelkesült a bőséges adományon. Hogy törlesszen, odainvitált a pálmalevelekből rakott bódétetőhöz, majd összefogott egy csokornyi száraz levelet és összenyomta. Nyávogó hang hallatszott. A férfira néztem, de rezzenéstelen arcát látva első pillanatra úgy tűnt, hogy maguk a levelek nyávognak. Aztán nekem is össze kellett nyomnom a leveleket, mire újabb vinnyogás, nyávogás hallatszott. Kutató szemmel néztem, hogy honnan jön a hang, mert éltem a gyanúperrel, hogy vicc áldozata vagyok. Bamba képemet látva a fafaragó már nem tudta elviselni nevetés nélkül és megbökte bozótvágójával a pálmatetőt, majd a röfögéstől az ugatásig mindent végig skálázott. Nagyon ügyes illuzionistának bizonyult. Nem bántam hát, hogy túlfizettem a produkciót. Barátsággal búcsúztunk el és a bigyóbolt felé vettem az irányt, hogy vásároljak valami nélkülözhetetlen szuvenírt. Továbbra is bennem motoszkált azonban a gyanú, hogy önmaguktól adnak-e a hangot a száraz levelek. Ennek a kioszknak is pálmalevélből volt a teteje. Szétnéztem lopva, látja-e valaki, hogy mit csinálok. Összefogtam a leveleket és összenyomtam őket. Persze hogy nem nyávogtak.
