Barion Pixel nuuvella

Az ifjúság és a szökőkút

Az előző fejezetekben a kubai mindennapokról, a kubai világról volt szó. Nem meséltem eddig a konkrét látnivalókról. Nem akarok persze versenyre kelni az útikönyvekkel és a kitűnő internetes információkkal, amelyeket bárki összeszedhet egy kis erőfeszítéssel. Maradok a személyes benyomásaimnál és a személyes élményeimnél, mert azokról én tudok a legtöbbet. Talán így képes leszek átadni valamennyit azokból a hangulatokból és érzésekből, amelyeket Havanna kelthet az oda látogatóban. 

Általánosságban szeretném megismételni, hogy a szívem belesajdult, amikor láttam ezt a szép várost jelenlegi, sok tekintetben lepusztult formájában. Annyira jól retusált képek keringenek a neten az épületekről, hogy virtuálisan szinte már meg is történt a felújításuk. A valóságos építkezéshez azonban cement, mész, festék és ezer más építőanyag kell, amiben szűkös az ellátás. Persze a fejlődés nyomai már látszanak. 

Egy olyan utcában laktunk, ahová kicsit félve lépnék be a szülőföldemen, Borsodban. Amikor pedig New Yorkban jártam, akkor az ilyen környékek kifejezetten életveszélyesnek tűntek és egyetlen útikönyv sem javasolta, hogy oda ellátogassak. Havannában azonban a sokszor riasztó kinézet nem párosul tényleges fenyegetettséggel. Hogy világosan fogalmazzak, ez egy biztonságos város európai szemmel nézve. Lehet, hogy ha óvatlan vagy, akkor egy-két tulajdontárgyadnak lába kél, de – ellentétben bizonyos amerikai városok hasonló kinézetű környékével – a testi épséged sérelmére nem kell számítanod. Egyébként abban szerintem mindenki egyetért, hogy a havannaiak barátságos emberek, hamar kapcsolatba lehet lépni velük valami vegyes nyelven. Arra azonban számítani kell, hogy nem minden érdek nélkül szólítják le a turistákat, mert előbb-utóbb vagy eladni, vagy pedig kérni akarnak valamit, többnyire pénzt, így túl nagy barátkozásra nem vetemedtem.

Az utcakép tehát sokszor riasztó, azonban sok helyen már a lakások, szállások egészen elfogadható szintű felújításon mentek keresztül. Lehet, hogy egy Mad Max-es utcából belépsz a kissé elhanyagolt lépcsőházba, de a lakás, a szoba már egyáltalán lepukkant, hanem Európát idézi. 

Vannak továbbá világszínvonalú épületek. Ilyen például a Capitolio. Bárhol megállná a helyét, akár a washingtoni eredetije mellett, akár a római, antik belvárosban. Még az én kritikus és építészethez nem értő tekintetem is elidőzött rajta hosszú percekig. Sajnáltam nagyon, hogy belülről nem lehetett megnézni és olyan kihaltnak tűnt, mint egy kripta, ahová a holtak is csak hálni járnak. Kicsit ironikusnak éreztem azt is, hogy a közvetlen közelében terül el egy aprócska park, ami állítólag a kubai-amerikai barátság parkja nevet viseli. Hát igen, kis park, kis barátság, vontam le a tanulságot.

Apropó park, a Március 13-a tér felé ballagva egy jóval nagyobb parkot lehet megszemlélni. A közepén egy üvegkalitkában, megközelíthetetlen és megtapogathatatlan magányban áll a Granma nevű jacht. Gondolom, a Kuba iránt érdeklődőknek nem kell bemutatni ezt a járművet és nem meglepő a számukra, hogy egykori katonai járművek és fegyverek veszik körül. Katonák állnak mellette díszőrséget, így ajánlatos tisztelettel közelíteni a helyhez, ahol örökmécsesként lobog a forradalom lángja. Belépővel körbejárható vagy esetleg a jószívű civil cerberus egy fénykép erejéig a forradalmi fáklyaláng elé is beenged.   

Elsétálva egy-két mutatósabb hotel mellett, előbb-utóbb rátalálunk a Plaza Viejára. Hangulatos tér, koloniális stílusú házakkal, rendben van, akár Mexikó szebb városaiban is lehetnék. Ottjártunkkor a térre kirakott székekre letelepedtünk egy sörözőszerűség előtt. Az élmények persze nem kíméltek. Az első élmény a szocializmust idézte. Kikértük a sört és sosem kaptuk meg. Legalábbis addig, amíg félórányi várakozás után el nem hagytuk a terepet. Mégsem sajnálom ezt az időt, mert a második, a kapitalistább ízű élmény kárpótolt érte. Egy lány állt meg társaságunktól pár méternyire és átható tekintettel nézett bennünket. Amolyan vesébe látó szemmel. Füzetet tartott a kezében és tollal valamit írt vagy rajzolt rá. Először azt hittem, hogy hivatalos ember, aztán azt, hogy marketinges. Hamar kiderült azonban, hogy egyik sem. Művész, eszméltem rá, amikor a barátomhoz lépett és megmutatta a rajzát. Remekül elcsípte a jellegzetességeket. Olyan karikatúrát készített, hogy bármelyik grafikus megnyalhatná a tíz ujját, ha ilyen jönne ki belőle. Némi aprópénzért habozás nélkül kitépte a rajzlapot és átadta nekünk. Erre én is felbátorodtam és megbízást adtam kitűnő arcélem megörökítésére. És láss csodát! Hosszabb ideig tart leírni ezt a néhány a mondatot, mint amennyire a rajzoló művésznek szüksége volt ahhoz, hogy átható, lézerszerű pillantása nyomán, javítás nélkül papírra vesse a rólam mintázott karikatúrát. Kitűnően megragadta a jellemző vonásaimat és az egyéniségemet. Nem kért érte pénzt, nem mondta, hogy mennyibe kerül, csak átadta. Zsebembe nyúlva zavartan szedtem elő egy kis pesót, amiből talán egy kólára telt volna neki. Amikor a lány eltűnt a tér másik felén újabb modell keresve, két érzés kerített hatalmába. Egyrészt kicsit szégyelltem magam, hogy nem akadt több pénz a kezembe, másrészt belesajdult a szívem, hogy egy ennyire tehetséges művész így keresi meg a zsebpénzét vagy a betevőjét. Hiszem azonban, hogy egyszer még ismert karibi festő-grafikus lesz belőle ezzel a nagyszerű tehetséggel és akkor majd büszkén mutogatom korai korszakába tartozó rajzát. Melegség öntötte el a szívemet arra a gondolatra, hogy öt percig a modellje lehettem.

Az „régi tér”-en (Plaza Vieja) járó kikerülhetetlenül elsétál egy olyan bronz szobor mellett, amely kakason lovagló meztelen nőt ábrázol, amint egy hatalmas étkezési villával felszerelkezve próbálja egyensúlyát megőrizni. Semmi gond, senkinek fogalma nem volt, hogy szakácsnő vagy boszorkány. Miután megpróbáltuk a művészi lényeget megérteni, hátrahagyva a rejtélyes szobrot a tér egyik mellékutcájába (San Ignacio) sétáltunk be. Hamarosan egy garázshoz értünk, amely újabb csodát rejtett. Régi, főleg amerikai autókat, egykori amerikai benzinkutak kútoszlopai mellé parkolva. Majdnem mind oldtimer típus volt, kivéve a pápa, szinte nullkilométeres, átalakított üvegkarosszériás autóját, amit látogatásakor használtak. Nagyon dögös cuccok között lehetett nézelődni. A szépen rendben tartott és felújított járgányok még az én szívemet is megdobogtatták, mint egykor, apró gyermekkoromban az autós kártyák.

A közelben újabb látványosságként egy járókelő „élő” szobrába botlottunk. Assisi Ferenc „jött” velünk szembe. Közbevetőleg megjegyzendő, hogy vannak Havannában olyan személyek, akik a város állandó látványosságai. Vannak bronzba öntöttek és elevenek egyaránt. A Plaza Vieja környékén tanyázik például egy rokkantkocsis invalidus, a mellékutcákban pedig egy elegáns kalózkapitány sétál, odébb pedig színes karibi ruhába öltözött hölgyek engedik meg a fényképezést. Assisi Ferenc a bronz kategóriában indul az „élő” szobrok között. Kifényesedett a cipője és a szakálla, amelyet a szerencsevágyó turisták babonából úgy összefogdostak, akár Júlia mellét Veronában vagy a budai Várban Hadik András lovának a heréjét. Természetesen mindnyájan szerettük volna megcsípni a szerencsét, így mi is tovább fényesítettük ezt a havannai babonát.

Jelképekben Havanna is bővelkedik. Kihagyhatatlan helyszín a Forradalom tere. Képzeljetek egy hatalmas, kopár betonsivatagot, amelyen egy égbe törő oszlop előtt áll José Marti, a kubaiak Petőfije.  Majdnem vele szemben Che több emeletnyi fémből formázott arcképe néz vissza rá. Elképzeltem a teret, amikor állítólag egymillió ember hallgatta Fidelt órákon át. A betonsivatagban pokoli meleg lehetett, sehol egy ülőhely, ha pedig valakire rájön a szükség, akkor mire átverekszi magát ezreken, akkor a természet utat tör magának. Megértettem hát azt a katonát, akiről Korda készített híres képet. Az élelmes fickó felmászott egy lámpavasra és ott trónolva hallgatta a vezért. Nem tudom, hogy mi lehet vele, mert abban az időben egy ilyen mutatvány nem volt kockázatmentes. 

Ha már a jelképeknél tartunk, akkor egy neves szoborról mindenképpen szólni kell. Ez pedig Jézus Krisztus óriási, fehér kőszobra a kikötő túloldalán, a hegyen, amely már messziről feltűnik. Híres társaihoz, a riói vagy a lisszaboni szoborhoz képest azonban más pózban tartja a kezét. A helyi folklór szerint pont úgy, mintha az egyikben egy szivar, a másikban pedig a rumospohár lenne. Nos, mindenki azt lát bele a művész által megörökített pózba, amit a fantáziája vagy a vallás iránti tisztelete enged. Engem nem is a szobor fogott meg és nem a tövében muzsikáló utcazenészek, hanem egy kóceráj és benne ember, aki friss kókuszdiót árult. 

Kicsit messzebbről kell kezdenem, hogy érthető legyen a meglepetésem. Tudnivaló, hogy 1978-ban Havannában tartották a Világifjúsági Találkozót (VIT), amely a maga nemében egyedülálló bulinak számított. Sajnos nem vettem rajta részt, habár koromnál fogva pont beleillettem volna a részvevők sorába. Hogy az elveszett élményt pótoljam, hát írtam egy regényt, amelyet szerénytelenül már említettem az előzőekben. Nem titkolt szándékomban állt a kubai utazással, hogy a havannai helyszínekről személyes benyomást is szerezzek, legalább utólag. A regény jónéhány helyszínére eljutottam, így a Forradalom terére, a Stadionhoz, a kikötőbe, stb. Egyetlen helyszínt nem sikerült azonban megnézni és ez az Ifjúság Szökőkútja volt. Idegenvezetőnknek valószínűleg az agyára mentem az állandó kérdezgetéssel, vagyis azzal, hogy tudakolja meg a helyiektől, merre található ez a létesítmény. 

Itt térnék vissza a Krisztus szobor lábánál lévő bodegához, amelyben egy idősnek tűnő havannai férfi kókuszt árult és bozótvágó késével lecsapta a dió végét, hogy a szomjas turista a kókusz levéből feltölthesse mindazt az elektrolitot, amelyet a melegben és a domb megmászása közben elvesztett.

Néztem a férfit, aki nagyjából hasonló korral büszkélkedhetett, mint én, de akiben jóval több kilométer lehetett, mint bennem, a szerencsés sorsú európaiban. Újból megkértem vezetőnket, hogy érdeklődjön az Ifjúság Szökőkútjának hollétéről és hogylétéről. Nemsok reményt fűztem hozzá, hogy egy ilyen fickó egyáltalán tudja azt, hogy hol van Európa és abban a kis Magyarország.

A férfi azonban, amikor meghallotta, hogy magyarok vagyunk, nem azt mondta, hogy tudom, tudom, a fővárosuk Budapest és a legnagyobb focistájuk Puskás. Nem. Hosszan magyarázott, amiből egy nevet tisztán értettem: „Lokomotív GT.” Szépen ejtette ki a nevet hispán akcentusa ellenére. Jó, hogy a fáradságom miatt a közeli lépcsőre leültem, mert különben hanyatt estem volna meglepetéstől. Hiszen ismerte az együttest és volt is a koncertjén. A következő kérdésre pedig, hogy hol található az Ifjúság Szökőkútja, pontos és szabatos választ adott, amelyet hirtelen meg sem tudtam jegyezni. Aztán a VIT-ről kérdeztük, kifacsarva az emlékeit az elméjéből. Szóval, ha nem ennek a szobornak lábánál történik mindez, azt mondtam volna, hogy ilyen a vakvéletlen. Így azonban éltem a gyanúperrel, hogy Krisztus lábánál egy apró csodába botlottam.

A történethez tartozik, hogy előző nap a bolhapiacon egy régi jelvényre lettem figyelmes. Az évszám rajta 1978 volt és Petőfit ábrázolta. A felirata: Forradalmi Ifjúsági Napok. Ezen a rendezvénysorozaton már a nagyszülői kor felé haladók vehettek részt, így akit érdekel, és nem tudja, miről beszélek, az járjon utána. Ahogy megláttam ezt a jelvényt a százféle vörös csillag és elnyúzott kommunista kitüntetés között, rögtön felrémlett, hogy ilyen kis szóró ajándékok cseréltek gazdát minden nemzetközi ifjúsági táborban, így bizonyára a VIT-en is. Lám, milyen nem várt helyekről bukkannak elő a magyar történelemre utaló halvány darabkák a világ másik felén!

Végül álljon itt a megfejtés. A Fuente de la Juventud-ot, vagyis az Ifjúság Szökőkútját a havannai parti sétányon, a Malecón-on 1978. július 29-én avatták fel a VIT találkozó eseményeinek keretében. Én azonban nem látogattam meg. Mindig maradnak egy városban olyan helyek, amelyeket nem tudunk megnézni, mert egy város, főleg egy olyan metropolisz, mint Havanna, egy élő és változó organizmus, részletei kimeríthetetlenek. Az a férfi, ott a Krisztus szobor lábánál hiába mondta meg, hogy hol található az Ifjúság Szökőkútja, nem mentem és bizonyára sohasem megyek vissza oda. Talán azért, mert már nem is akartam látni. Azok az idők elmúltak, amikor még lelkesedhettem volna az ilyen jelképekért és sem a lelkesedés, sem az ifjúság nem térhet többé vissza… 

Tetszett a történet?

3 0

Regisztrálj és olvasd Tóth A. Tamás 8 történetét!


  • 1201 szerző
  • 785 órányi történet
  • Reklámmentes olvasási élmény
  • Ingyenesen olvasható történetek
  • Napi szabadon olvasható merítés a Nuuvella Sunrise-on






Már van Nuuvella felhasználóm.

Tóth A. Tamás

Az ifjúság és a szökőkút

Műfaj

utazás

Rövid leírás / Beharangozó

Havanna megosztó jellegű város, van, aki kedveli és van, aki megriad tőle. Néhány látványosságról lesz szó ebben a részben.

Rövid összefoglaló

Havannai látványosságokról másképpen.

Olvasási idő

9 perc

Nyelv

magyar

Támogasd a szerzőt

A Nuuvellánál hiszünk abban, hogy az íróink közvetlen támogatásával hozzájárulhatunk ahhoz az anyagi biztonsághoz, amely mellett a szerző 100%-ban a munkájára koncentrálhat.

Az alábbi csúszkával be tudod állítani, hogy mennyi pénzzel kívánod támogatni Tóth A. Tamás nevű szerzőnket havi szinten. Ez az összeg tartalmaz egy 100Ft-os előfizetési díjat is, amelyért cserébe a szerző összes tartalmát korlátozás nélkül olvashatod a Nuuvellán.

600 Ft

Támogatom

Bejelentkezés / Regisztráció

Kérjük, jelentkezz be a folytatáshoz! Bónusz: regisztrált felhasználóként korlátok nélkül olvashatod a Nuuvella Sunrise aktuális számát!