Barion Pixel nuuvella

Egy mítosz eróziója

Kubának kétségtelenül van egy mitikus hangulata, amely a rum, a szivar, a zene, a bárok, a tengerpart, a forradalom és a hiánygazdaság sajátos keverékéből áll össze. 

Bevallom, hogy sokkal több transzparensre, nagyobb személyi kultuszra és a kommunista jelszavak tömegére számítottam, mielőtt még csak képzeletben jártam ebben az országban, de tévedtem. Havannában szolidnak mondható a forradalmi szlogenek maradványa, többnyire a kőbe vésett „haza vagy halál” jelszó köszön vissza egy-egy épületről. Vidéken, az út mellett a reklámtáblákról néhol még a „szakállasok” ­– Castro, Cienfuegos, Guevara –, valamint jelszavaik üdvözölnek. Nem éreztem azonban tolakodóan soknak ezeket az elemeket. Mintha lassan kikopnának a mindennapokból a forradalmi felségjelzések. Nem csoda, hiszen, ha akadozva is, de Kubában egyre több helyen érhető el az internet, amely nagyon széles ablakot nyit a világra, az ismeretek és a vélemények tömegére. Számtalan fiatal kezében ott van az okostelefon, üljön bár egy ódon havannai kapualjban, vagy a busz nem járta megállóban. A fejlett technika látható módon utat tör magának, és egy számára anakronisztikusnak tűnő környezetben is virágzik.

A furcsaságok sorát folytatva számomra az is meglepetésnek számított, hogy egy trópusi országban nem láttam egy árva narancsot sem. Ebben az égövben a legtöbb helyen az út melletti kertekben álló fák roskadozni szoktak a narancstól. Ha jól emlékszem, gyerekkoromban még ettem kubai narancsot a szocialista cserekereskedelem folytán. Most viszont csak akkor haraphattam volna ebbe az ízletes gyümölcsbe, ha a tilalom ellenére behozom magammal. Az igaz viszont, hogy narancsfák voltak. Csakhogy mind kiszáradt. Állítólag valami amerikai eredetű gomba támadta meg őket, amit behurcoltak az országba. Hát, elég nyomasztó látvány egy elszáradt narancsliget a zöld trópusi pálmák között.    

A vidéket járva az is megragadta a figyelmemet, hogy vannak olyan falvak, amelyeknek a házai szinte mind könnyűszerkezetesek.  Ezek a falvak olyan hatást keltenek, mintha mindenki hétvégi házban lakna. Néhány négyzetméteres kockaház, lapos tetővel, vékony falakkal, udvarra nyíló konyhával vagy szobával. Nyilván nagy hidegre nem számítottak a tulajdonosok, de sok építőanyagra sem. Ezek olyan szegény vidékek, amelyek kevéssé érdekesek egy turista számára. Vannak azonban Kubának olyan városai, amelyekben érdemes barangolni, mert egy európai is egészen otthonosan érzi magát bennük. 

Például Trinidad macskaköves utcáin sétálva akár Szentendre hangulata is felidéződhet bármely honfitársunkban. Az épületek persze felújítás után kiáltanak, de a spanyolos, koloniális építészet nyomai a Zorro filmek hangulatát juttatják eszünkbe. Hajnalban pedig, amikor a lajtos kocsi vizet visz, a lópaták kopogása a köveken és a kocsis egy-egy kiáltása visszarepít bennünket a motorizált világ előtti időkbe mindaddig, amíg egy robogónak a szűk utcában visszhangzó dübörgése rá nem ébreszt a valóságra. 

De nemcsak Trinidad, hanem - magyar fordításban „Száztűz”-nek nevezett - Cienfuegos is szép város. Tengerparti utcája egy szerényebb európai plázs hangulatát idézi. Szép palotái pedig tanúsítják, hogy errefelé is tudtak komoly épületeket emelni, ha volt miből. Cienfuegosról jut eszembe, hogy éppen a főtéren bambulva ballagtunk, amikor egy helybéli fiú szegődött a nyomunkba. Valami érmét ajánlgatott azzal, hogy Che Guevara arcképe van rajta. Előlapját valóban Guevara ikonikus, baszk sapkás, szakállas képe díszítette a „patria o muerte” szlogennel, hátulján a címer és a Kubai Köztársaság felirata látszott, alatta pedig a „tres pesos” szöveg hirdette a névértékét. Jogász lévén első gondolatként az vetődött fel bennem, hogy kubai pénzt tilos kivinni az országból, így fölösleges kockázat lenne megvenni ezt az érmét. Az üzleti szellemem pedig azt súgta számomra, hogy annyit nem adok érte a fiúnak, amennyit ezért a pénzdarabért kér. Az illető a heves fejrázásom miatt nem látszott túl levertnek, hanem azonnal újabb ügyfél után nézett. Két perc múlva hátranéztem és biztos voltam benne, hogy az érméje máris gazdára talált, hiszen Kubából mindenki akar valami ajándékot hazavinni, amelyet a híres forradalmár arcképe díszít.  

Ezen a ponton meg kell osztanom egy tévhitemet. Azt hittem, hogy – különösen a halála után – számtalan, Fidel Castrora utaló elnevezéssel vagy a szuveníreken inkább Fidel arcképekkel találkozom majd. Megint tévedtem. Akármelyik boltba mentem, a pólókon, a dísztárgyakon szinte kizárólag Guevara baszk sapkás, szakállas arca tűnt fel. Arra gondoltam, hogy ennek biztosan az az oka, hogy mindenki ennek az ikonikus képnek a másolatát tartja a kubai forradalom márkajelzésének. A helyzet persze kicsit összetettebb. Fidel Castroról ugyanis akaratának és végakaratának megfelelően utcát, teret vagy intézményt nem szabad elnevezni, így hát gondolom, emiatt a szuveníreket sem díszítik az arcképével. Egyébként síremléke Santiago de Cuba temetőjében ugyancsak visszafogott, egyszerű sziklatömböt formáz "Fidel" felirattal.   

Ha már Che Guevaráról esett szó, akkor folytassuk a Santa Clara-i mauzóleumának látványa nyomán keltett benyomásaimmal. Itt is egy hatalmas tér fogadja a látogatót, a végében álló nagy mauzóleummal és az épület tetején Guevara óriási, mintegy hat és fél méteres, egyenruhás alakja magasodik. Jobb kezében fegyver, a bal karja pedig törött, és be van gipszelve, feltehetően ez arra utal, hogy még sebesülten is harcolt. Arcán a közismert szakáll és tekintet, fején a baszk sapka. Mozdulata energikus, a forradalmárok szobrainak mozdulatára emlékeztet egyszerre félelmet és tiszteletet parancsoló módon. Körötte a díszfalakon egy-egy életmozzanata látható, például Castroval folytatott tárgyalása a Sierrában. A mauzóleumban testének maradványai nyugszanak harcostársai csontjaival együtt olyan kicsi féldomborművek mögött, amelyek mintha csak egy urnát fednének. Odabent fényképezni tilos, de a félhomály és az őrök, meg a kamerák miatt nem is érdemes megpróbálni. Puritán helyszínnek tűnik a sírkamra sok növénnyel, amely a dzsungel hangulatát idézte számomra. A kapcsolódó helyiségekben lévő múzeumban számtalan képet állítottak ki Guevara életéről és itt láttam először szakáll nélküli fotóit is. 

Santa Clara-ban egyébként van egy másik, Guevara-hoz kapcsolódó emlékmű, amely az általa szervezett azon híres támadás életnagyságú makettjét másolja, amikor a Batista rezsim számára fegyverutánpótlást szállító teherszerelvényt egy Caterpillar buldózerrel kisiklatta. 

Bizonyára okoztak csalódást már legendás helyek mindenkinek. Képzeletünk sokszor érdekesebb vagy romantikusabb színben tünteti fel a dolgokat, mint amikor a valóságot a saját szemünkkel látjuk. Én például a Disznó-öbölben számítottam valami titokzatosra és látványosra. Az öböl egy jelképpé magasodott hely, amelyről legendába hajló történetek és filmek szólnak. Amikor pedig saját szememmel láttam az öblöt, amely lényegében egy strand, ahol a lapályos partra verődő hullámokban gyerekek és szüleik pancsoltak és csak egy szálloda területén keresztül juthattam ki a tengerig, el sem tudtam hinni, hogy itt valaha véres csata dúlt. Persze van az utcában egy múzeum is, körötte korabeli tüzérségi fegyverekkel és repülőgéppel, az emlékezetnek szentelve. Bennem mégis egy újabb mítosz vált kijózanító valósággá.

Végül Varadero-ban pihentük ki az országjárás és az élményözön fáradtságait. Aki csak ide jön nyaralni, a turista-paradicsomba, az tompított módon érzékelheti a kubai valóságot. Egy olyan hotel campusán töltöttünk néhány napot, amely több hektáron terült el. Számtalan kényelmes épületben lévő tágas lakosztályokkal, külön éttermekkel, színházteremmel, medencével és minden olyan létesítménnyel, ami hozzá tartozik világszerte az ilyen csillagokkal fémjelzett színvonalhoz. A kubai valóság azonban ide is befurakodott. Nem pusztán arra gondolok, hogy mondjuk kimaradt egy nap a vízellátásban, vagy az internet pillanatonként ledobott és tucatnyi cetlit hagytunk a szobában a recepción az újra és újra kért jelszavakkal, hanem más jelekre is. A hiánygazdaság ezt a feltehetően állami kézben lévő létesítményt sem kímélte. Az éttermek különböző cégtáblákat viseltek azt sejtetve, hogy egyikben a kínai, másikban a francia konyha finomságai várnak. Valójában azonban ugyanazt a disznósültet, illetve a marhapörköltet (ropa vieja) kaptuk mindenhol. A reggelinél önkiszolgálásra gondolni sem lehetett, mert a helyi kukta adagolta az ételeket. Néha már szégyelltem nagy étvágyamat, mert a kiporciózott adagot mindig meg kellett fejelnie, addig duruzsoltam neki. Talán egy kis „olajozás” segített volna. Borravalózni viszont azért nem akartam, mert elég gyakran váltották a személyzetet és az amerikai turisták bőkezű dollárjai mellett labdába sem rúghattam volna annak érdekében, hogy megjegyzésre érdemesnek tartsák az arcomat. Többször belefutottunk abba, hogy a felszolgálók türelemre intettek, mert az asztalok nem voltak még letakarítva. Rögtön felismertük a stratégiát. Az állami órabér akkor is jár, ha a pincér tíz asztalt szolgál ki egy óra alatt és akkor is, ha ötöt. Minél később tisztul az asztal, annál tempósabban lehet dolgozni. Lám, a hiánygazdaság és az ösztönzés hiánya karöltve jár errefelé is.

Összefoglalva szeretném leszögezni, hogy félreértés ne essék, amerre csak megfordultunk, a kubai vendéglátók igyekeztek mindent kihozni abból, amijük van. Kuba pedig egy gyönyörű sziget és egy földi paradicsom lehetne, ha… 

Végül még annyit, hogy amikor hazaértem, valami eufórikus hangulat öntött el. Bementem a boltba és olyan kaját vettem, amit akartam, azt ettem, amit csak a szemem kívánt. Könnyedén fizethettem a plasztikkártyámmal vagy a mobilommal. Nem kellett tiltásokra, adagokra, jegyekre, pénznemekre figyelnem és esetleg végeláthatatlan sorokba beállnom. Fura módon valami - az otthon védettségén túlmenő - biztonságérzet öntött el, jóllehet néhány nappal azelőtt, hogy hazaértem, a szomszédban már kitört az orosz-ukrán háború. Bizonyára azért, mert nyavalygok ugyan a pénz miatt, hogy kevesebb van belőle, mint a nyugatabbra élőknek, de a kubai utazás után, amikor gyermekkorom gazdasági és társadalmi viszonyai, érzései és félelmei elevenedtek meg – legalábbis néhány napig – nagyon szerencsésnek éreztem magam…      

Tetszett a történet?

2 0

Regisztrálj és olvasd Tóth A. Tamás 8 történetét!


  • 1200 szerző
  • 783 órányi történet
  • Reklámmentes olvasási élmény
  • Ingyenesen olvasható történetek
  • Napi szabadon olvasható merítés a Nuuvella Sunrise-on






Már van Nuuvella felhasználóm.

Tóth A. Tamás

Egy mítosz eróziója

Műfaj

utazás

Rövid leírás / Beharangozó

Az utolsó részben Kuba mítoszáról, néhány szép városról és Che Guevara mauzóleumáról lesz szó.

Rövid összefoglaló

Kuba átalakulóban van, és noha az egykori forradalmi jelképek hozzáforrtak az országhoz, úgy tűnik, hogy lassan történelmi emlékké szelídülnek.

Olvasási idő

7 perc

Nyelv

magyar

Támogasd a szerzőt

A Nuuvellánál hiszünk abban, hogy az íróink közvetlen támogatásával hozzájárulhatunk ahhoz az anyagi biztonsághoz, amely mellett a szerző 100%-ban a munkájára koncentrálhat.

Az alábbi csúszkával be tudod állítani, hogy mennyi pénzzel kívánod támogatni Tóth A. Tamás nevű szerzőnket havi szinten. Ez az összeg tartalmaz egy 100Ft-os előfizetési díjat is, amelyért cserébe a szerző összes tartalmát korlátozás nélkül olvashatod a Nuuvellán.

600 Ft

Támogatom

Bejelentkezés / Regisztráció

Kérjük, jelentkezz be a folytatáshoz! Bónusz: regisztrált felhasználóként korlátok nélkül olvashatod a Nuuvella Sunrise aktuális számát!