Barion Pixel nuuvella

Szürkület

1945 késő márciusa, Magyarország, sápadt tavaszi reggel. Különös nap a mai. Szürkület van, éppen hajnalodni készül. Jaj, de nagyon nehezen jön ám az. Már fent kellene lennie a Napnak, de valahogy csak nem akaródzik. Nincsen igazán sötét, de világos sem. A hatalmas égi test fénye valahogy sehogy sem akar átszűrődni a vastag felhő-függönyön. Egyszerűen szürke minden, mint valamiféle fakó filmhíradó, vagy akár egy kopottas sírkő. Köd van. Iszonyatosan nagy, sűrű köd. Olyan, amelyre emberemlékezet óta nem volt már példa. Nem is csoda, ez az esztendő minden bizonnyal a szélsőségek éve. Hiszen nemrég olvadt csak el a hó, nemrég ért csak véget a tél. A leghosszabb, leghidegebb, legkegyetlenebb tél Európában, amelyet valaha is feljegyeztek. Bizony, sok fájdalmat és szenvedést hordozott magában ez az időszak. Még az Ardennek nyugat-európai erdői és hegyei is megtapasztalták a nekik járó mínusz 20 Celsius-fok alatti dermesztő hideget. Egyesek azt beszélték, maguk az oroszok hozták el ezt a szörnyű telet. Mindenesetre, ennek is eljött a vége. Most sár van. Összefagyott, kővé dermedt sár. A fák kopárak, akárcsak a mezők és a rétek. Nincsen még virág, és sok helyen a fű sem hajtott még ki. Az életnek igazán csekélyke jele van csak a természetben. Az állatok is megbújnak, eltűnnek a kietlenségben, mintha csak nem is léteznének. Hiába, csak nem jön a kikelet. Minden olyan, mintha gyökerestül meghalt volna, és többé már nem kívánna új életre kelni. Népes tábor gyülekezik a Balaton dél-nyugati partjánál. Szovjetek, mind a nagy Oroszország szülöttei. Legalább százan vannak, ha nem többen. Egy századra való ember. Javarészt férfiak, ám akad köztük jócskán nő is. Katonák, a „keleti sztyeppe-özön” harcosai, akik most nagy szervezkedésben vannak. Az elmúlt órákban tutajok összetákolásán, evezők faragásán szorgoskodtak, amelyeket meglepően nagy gondossággal készítettek. Hogyan is ne tették volna? Hiszen azon múlt az életük, hogy ezek a sebtében tákolt eszközök a gyakorlatban is megállják-e a helyüket. És valóban szükségük is volt ezekre. A Sztavka nem látta el őket a szükséges felszereléssel, csupán egy paranccsal: átkelni a Balaton észak-nyugati partjára. Bizony, ez az egy céljuk volt csupán: megvetni a lábukat a tó északi felén, hogy ezzel megkerülhessék a németek védállásait, és támogassák az offenzívát, amely észak-keletről kívánta átkarolni a tavat. És hogy miért is nem kaptak megfelelő felszerelést a feladathoz? Nos, a válasz remek példája a természet szélsőségességének és kiszámíthatatlanságának. Amikor megkapták a parancsot még nem volt víz a Balaton felszíne. Vastag jégpáncél borította az egész tavat, olyan felfoghatatlanul szilárd, hogy a legnehezebb páncélost is elbírta volna. Azonban, mire a feladatra kijelölt század elérte a tavat, addigra a jég teljes egészében elolvadt. Különös. A tél, amely oly sokszor sietett már az oroszok segítségére, és oly sokszor bizonyult barátjuknak, most kegyetlen tréfát űzött velük. Mert bizony így vagy úgy, de a kiadott parancsot teljesíteni kellett. Szó mi szó, furcsa, ármánykodó alakváltó a természet. Egyszer ezen az oldalon áll, máskor pedig azon, megint máskor pedig amazon. Amilyen hirtelen gyémántkemény jéggé fagyott a Balaton vize, most éppen olyan hirtelen öltötte magára ugyanazt a formát, amilyennek megteremtették. Nos, akárhogy is, mire eljött a hajnal, addigra a szovjetek felkészültek a nagy feladatra, amelyről tudták, hogy könnyedén az életükbe kerülhet. Lassan vízre eresztették a tutajokat, majd meggyőződtek róla, hogy biztosan nem süllyednek el. Egy-egy tutajra először csak egy ember állt rá, majd kettő, aztán három és így tovább. Amint ez megtörtént, a komisszár rögtönzött lelkesítő beszédet tartott az emberek számára. Sztálinról, a haza és a kommunista eszmék védelméről, valamint a „fasiszta hordák” legyőzéséért folytatott szent küzdelemről szónokolt. Végül útnak indította az embereket, amint azok ellökték tutajaikat a parttól. Kicsiny szakaszon haladtak, alig 4 tutajt helyeztek egymás mellé, egy vonalba, majd amint azok kifutottak, újabb 4 követte őket. Ez így ment tovább mindaddig, ameddig el nem fogyott a feláldozható emberanyag. Egy tutajon úgy kb. 8-10 ember helyezkedett el, ki ülve, ki állva, ki féltérdre ereszkedve. Legtöbbjüknél csak puska vagy géppisztoly volt, ám néhány szerencsésebb társuk elmondhatta magáról, hogy ő még egy-egy gránáttal is rendelkezik. Micsoda luxus! Így haladtak lassacskán az északi part felé. Csak a komisszár és a tisztek maradtak hátra. Ők úgy gondolták, hogy majd csak akkor kelnek át, ha már „bizonyosan övék a túlpart egy szakasza.” Ami a közkatonákat illeti, ők így, zsúfoltan, mocskosan, megalázó helyzetben araszoltak a végzetük felé. Nem lepődtek meg, már jócskán hozzászoktak az ilyesmihez. Volt azonban közöttük valaki, aki kissé kiemelkedett a tömeg közül: egy fiatal fiú, afféle legényforma, nem olyan rég érhetett csak férfivá. Magas termetű, vékonyka férfiú volt ez. Haja gesztenyebarna, éppúgy, mint a szeme. Orra kicsiny, pisze. Arca kerek, simára borotvált. Bőre fehér, sápatag. Egyenruhája kissé rendezetlenül lóg rajta. Fején félrecsúszott pilotka éktelenkedik. Egyszerű fiú volt, a szó minden értelmében véve határozottan egyszerű. A Krímből érkezett, valami jelentéktelen kis orosz halászfaluból. Nem volt különösebben művelt, vagy túlontúl intelligens, még írni-olvasni sem tudott, de megvolt a magához való esze. Békeidőben halászattal foglalkozott, éppúgy, mint az apja, a nagyapja és minden egyes férfi felmenője. Az anyja sem volt különösebben érdekes, egyszerű paraszt volt csupán és semmi több. Testvére nem volt, mint ahogyan soha senkije sem, csupán csak a barátnője. Bizony, csakis ő jutott neki. Nem akadt soha az életében egyéb olyan ember, aki iránt egy csepp hiányérzete is támadt volna. Ami a lányt illeti, fiatal, széparcú, formás kozák leány volt a Donbászból. Haja és szemöldöke szénfekete, szeme is hasonló színárnyalatú, bőre pedig hófehér volt. Egy frontkórházban találkoztak, még a tavalyi év áprilisában. A fiú golyót kapott a Krím felszabadításáért folytatott harcokban, a falujától alig néhány kilométerre. Nem sokra rá kórházba került, és úgy adódott, hogy éppen ez a kozák leány ápolgatta. Szerelem volt első látásra. Mindketten egyszerűek voltak, az egyszerű dolgokat kedvelték. Szenvedélyesen szerették a természetet, annak szépségét és minden hangját, valamint a nyugalmas csöndet. A fiúnak most sem voltak bonyolult vágyai, elvárásai: szeretett volna életben maradni és hazajutni. Tudta, hogy a háború, amely népe számára immáron negyedik éve tart, hamarosan a végéhez közelít. Így vagy úgy, de a vérontás napokon, heteken belül véget ér. Most már igazán csak túl kellene élni. Erre gondolt, és közben messzire, nagyon messzire képzelte magát. Elképzelte, amint a Fekete-tengeren csónakban ülve halászik. Majd arról fantáziált, hogy ő és a kedvese odahaza egy nagy tölgyfa tövébe heveredve nézik az eget, közben lágyan cirógatják egymást. Nos, bármily messze is járt az elméje, lassan kénytelen volt visszazökkeni a valóságba. A harmadik hullámban haladt, egy tutaj elején evezett, miközben géppisztolyát szorosan a hóna alá szorította, nehogy elejtse azt. 9 társával együtt nyomorogtak azon a bizonyos tutajon, valahol a Balaton vizén. Ekkor ébredt csak rá, hogy milyen rémségesen nagy köd van. Az első és a második hullámban haladók gyakorlatilag teljesen eltűntek a szeme elől, de még az ő hullámában lévő másik 3 tutaj is, pedig csupán méterek választották el őket. És mégis ez volt az igazság. Csupán csak a tutaját és a körülötte lévő kis peremrészt látta. Ez a sűrű, vakító szürkeség tárult csak elé. Na meg a csönd, az az istentelenül nagy csönd. Különös, mintha a vízben és körülötte minden élet elhalt volna. Furcsa, ennek láttán akaratlanul is úgy érezte, mintha valami rémtörténetbe csöppent volna; gondolta, talán valamiféle szörnyeteg lakozhat ebben a tóban, amely bármelyik pillanatban elragadhatja őt. Különös, de ott motoszkált a fejében a szörnyűséges gondolat, hogy ez a hátborzongató, kietlen vidék lesz a vesztőhelye. Így haladtak előre az ismeretlenbe, és ő csak evezett és fürkészett, majd megint csak evezett és fürkészett, míg végül úgy érezte, lassan beleőrül. Ekkor azonban különös érzése támadt: ösztönösen megérezte, amint a víz egyre csak sekélyebbé és sekélyebbé válik. Szinte már a zsigereiben tudta, hogy közeledik a part. Talán már csak 20-30 méter lehet. Nos, így van ez mindazzal, aki a fél életét a vízen tölti; akaratlanul is eggyé válik a tudata annak minden egyes rezdülésével. Efféle gondolatok jártak a fejében, mikor is hirtelen valamiféle neszre lett figyelmes. Erre felkapta a fejét, abbahagyta az evezést és riadtan a mellette evező bajtársához fordult.

- Valami megmozdult a parton, amott, a nádasban! 

Suttogta zaklatottan, majd fejével a nesz irányába bökött. Akkor pedig mind a ketten arra néztek, amerre az imént a fejével biccentett, de csak nem láttak semmit, csupán a sűrű ködöt. 

- Ugyan, biztosan csak egy hód vagy egy vidra. 

Nyugtatta a bajtárs. Ezt hallva visszafordította a fejét, és ismét evezni kezdett. De csak nem hagyta nyugodni a gondolat. Ebbe a jelentéktelen kis rezgésbe akaratlanul is beleképzelte, amint valaki németül súgja:

„- Vigyázz!”

És valóban, éppen hogy csak felsejlett agyában ez a gondolat, és máris megvolt a baj. Az előző zaj, amelyet akár egy hód vagy egy vidra is kelthetett, most nagyon is emberivé vált: a lélekmételyező csöndet egy géppuska hangjának gyilkos, szaggató tánca törte meg. Ezt pedig azonnali válasz követte: a szovjetek első, és talán a második hulláma is tüzet nyitott, bár a második hullám bizonyosan nem láthatta, hogy mire is lőnek. Erre pedig az orosz hirtelen lefékezte a tutajukat; evezőjét erőteljes határozottsággal egyenesen tartva mélyen a vízbe mártotta. Ekképpen tett a mellette lévő bajtársa is, valamint a többi tutajon utazó, akik jobb híján a kezükkel próbálták lefékezni a vízijárművet. Ez pedig sikerült is: megálltak. És ott, a ködtől elvakultan, szinte lehorgonyoztak és rémülten hallgatták, mi is történik tőlük alig pár méterre. Egymást felváltva követték az orosz, majd a német nyelvű hangos parancsok, szitkozódások, indulatszavak. Szatirikus dialógus. Ehhez a különös melódiához pedig a géppisztolyok, puskák és géppuskák ropogása adott aláfestő zenét. Ebből a koncertből pedig olykor-olykor kiszűrődött egy-egy hörgés, sikoly, segélykérés, ima, vagy éppen az édesanya keserves hívása, szólítgatása. Hosszú-hosszú percek teltek így, egy ezredévnyi örökkévalóság. Ám végül a fegyverek mégis elhallgattak, és az emberek is. Csupán csak néhány fájdalmas-keserves hörgés, lihegés, zihálás, nyöszörgés és jajgatás hallatszott a közelből. De végül, pár perc után ezek is abbamaradtak. Most ismét csönd volt. Átkozottul nagy csönd. Az orosz pedig 9 bajtársával együtt szótlanul, mozdulatlanul volt ott azon a bizonyos tutajon. Mindegyikük más-más pozícióban helyezkedett el. Ő maga például féltérdre ereszkedve gubbasztott a tutaj legszélén, evezőjét zavartan szorongatva, géppisztolyát hóna alá fogva. Egy valami volt csak közös bennük: mindegyikük arcáról tükröződött az a szörnyűséges félelem, amely szívüket mételyezte, és kellemetlen gombócot keltett a torkukban. Ilyen képet festettek ők ott, szinte megdermedve, valahol a Balatonon. Csupán akkor billentek ki ebből a lélektani transzból, amikor a negyedik hullámhoz tartozó, mögöttük haladó tutaj most hirtelen utolérte őket és egyenesen beléjük csapódott. Nem volt nagy koccanás, de éppen csak elég ahhoz, hogy elindítsa és kizökkentse őket. Az orosz is kissé megrázkódott ettől a lökéstől, és igazán kedve lett volna hátrafordulni és dühödten a másik tutajon lévőkre ordítani:

„-Vadbarmok!”

Ám mégsem tette. Nem fordult hátra, teljesen csöndben maradt. Tudta jól, a másik tutajon tartózkodók nem hibásak ezért a kis incidensért, hiszen bizonyára ők sem látnak az orrukig sem. Ehelyett inkább egy határozott mozdulattal kibiztosította géppisztolyát, majd sebtében a vállához emelte azt, és mereven, aprólékosan kémlelni kezdte a tájat. De hiába, továbbra sem látott és nem is hallott semmit. Nem állították meg a tutajt, de nem is hajtották azt. Hagyták, hogy az lágyan, lassan, magától sodródjon a part felé. Gondolták, így talán nem veszi észre őket az ellenség. Nem szóltak egy szót sem, mégis ösztönösen, egy emberként gondolkodtak. Mindeközben a másik tutaj, amely az imént nekik ment, most szorosan, lelkiismeretesen, de mégis kellő távolságot tartva követte őket. Mintha csak egy biztos fedezetet, stabil tűzvédelmet kívánnának nyújtani a bajtársaknak. És amint így egymás után haladtak, az orosz valami szörnyűségesre lett figyelmes: a tutaj előtt vörös a víz, rikítóan rózsavörös. És minél inkább sodródtak, annál inkább kezdett közeledni a vörösség, míg végül elérte a tutaj elejét, és lassan, fokozatosan elkezdte körülölelni azt. Végül a tutaj teljes egészében megfürdött, megpácolódott a vérözönben. Így araszolgattak előre, amíg némelyiküket az ájulás kerülgette a szörnyű látvány és a förtelmes szagok hatására. És ahogyan haladtak, lassan oszlani kezdett a köd, majd fokozatosan egyre nagyobb és nagyobb látvány tárult a szemük elé. Hamarosan a vérpatak forrását is megtalálták: az első és a második hullámban támadó frissen elhunyt bajtársak tetemei. Volt, aki a víz tetején lebegett. Volt, aki a maga tutajába görcsösen kapaszkodott, vagy éppen arról lógott. Volt, aki a saját tutaján feküdt élettelenül. És akadt olyan is, aki összekulcsolt kézzel térdre rogyott, majd holtan elterült bajtársa fekvő tetemére dőlt; mintha csak az utolsó kenetet szeretné feladni, ám közben őt magát is elhagyja a lélek. Ez a látvány fogadta az oroszt és társait, miközben lassan a part széle is a látóhatáron belülre került. Az orosz most már látta a tájat, amit már gondolatban maga elé képzelt: sekélyvízű kicsiny öböl, kopár látkép, sárként összefagyott talajjal, rajta megszürkült gyékénnyel és náddal. Nagyon alaposan szemügyre vette ezt az egész képet. Lassan, gondosan, balról jobbra haladt a tekintetével. Olyannyira belemerült ebbe a tevékenységbe, hogy észre sem vette azt, amint tutajuk időközben megakadt az egyik hullában, éppen ott az ő lába előtt. A kéretlen tehertől a mellette lévő bajtárs szabadította meg őket: evezőjével óvatosan, ám mégis határozottan arrébb lökte az útjukból a holttestet, majd egyetlen mozdulattal tovább evezett és ismét kiemelte az evezőt a vízből. Igyekezett olyannyira diszkrét lenni, amennyire csak lehetett. Nem akart méltatlanul bánni azzal az amúgy is szerencsétlenül járt porhüvellyel. Az orosz mindebből semmit sem vett észre, tudomást sem vett az egészről. Ő csupán kémlelt. Feszülten nézte a tájat, mintha nem férne a fejébe, hogyan tud itt bárki is így elbújni. Majd egy gondolat sejlett fel benne:

- Elmentek. Elmentek? Valóban elmentek volna? Az nem lehet… Hiszen néhány perce még itt voltak. Nem tűnhettek el ilyen gyorsan, ilyen hangtalanul.  

Elmélkedett magában. Akkor kötelességtudóan végignézett a holttesteken: a golyók szaggatta sebek irányából, a halottak dőlésszögéből igyekezett bemérni, honnan is lőhettek. Éppen mintha valami ballisztikus vagy halottkém lett volna. Közben lassan haladtak tovább. És amint a nyomokat vizsgálgatta, csakugyan forrásra lelt. Lassan a holtakról egy sűrűbb nádasra meredt a szeme. Különös, ezt a szakaszt az előbb már „megvizsgálta.” Na de várjunk csak… Valamiért ezen a részen tűnődött a legkevesebbet, szinte csak átsiklott rajta. Most pedig nézte, nagyon erősen nézte, mintha valami biológus lenne, aki minden egyes szál nádat tanulmányozni kíván. Tovább és tovább nézett, egyre erőteljesebben, egyre határozottabban, míg végül már majdnem magától beleeresztett egy rövidsorozatot a géppisztolyából erre az átkozott partszakaszra. Ám akkor, abban a pillanatban két vastag szál nád között az ő gesztenyebarna szempárja találkozott egy tengerkék szemmel. És akkor minden elsötétült. Bizony, a tengerkék szem gazdája nem habozott; tudta, rejtekhelyét felfedezték, immáron nincs értelme ezt az idegölő bújócskát játszania. Förtelmesen nagy gyorsasággal és ugyanilyen hatékonysággal gyilkolta le a szovjeteket maga előtt géppuskájával, mintha csak árpa lennének, amit ő most gyermeki könnyedséggel lekaszál. Az orosz is hirtelen élettelenül terült el. Szinte szó szerint kinyúlt azon a bizonyos tutajon. Érdekes, arcával éppen a halálának forrása felé nézett. Tekintetéről leolvasható volt a rémséges pillanat és az azzal járó döbbenet: szemöldökét felhúzta, szája tátva volt, szeme pedig kissé fennakadt, bár határozottan a baj irányába tekintett. Bizony, német volt annak a bizonyos tengerkék szemnek a tulajdonosa. Afféle igazi, hamisítatlan német. Igazán magas és erőteljes kiállású volt. Tengerkék szeméhez aranyszőke haj és szemöldök társult. Orra közepes méretű, sasszerű volt. Arca szögletes, valamint simára borotvált volt. Bőre pedig oly fehér, akárcsak a tej. Furcsa, szinte szöges ellentéte volt annak a bizonyos orosznak. Ám nemcsak küllemükben különböztek, jellemben is jókora volt a távolság. Bár a német most sötétbarna terepmintás egyenruhát viselt, fején pedig ugyanezzel az anyaggal bevont acélsisakot hordott, valamint gallérján SS rúnák fénylettek, nagyon is bonyolult jellem volt. Nem az a tipikus, fanatikus nemzetiszocialista. Ami őt illeti, valóban igazán bonyolult személyiség volt, minden értelemben véve bonyolult. Sokszor ellentmondásosan élt, beszélt, cselekedett. Ő is egy kicsiny faluból érkezett, valahonnan Kelet-Poroszországból, annak is a legkeletebbi végletéből. Kimagasló intelligenciával és műveltséggel rendelkezett. Nem is csoda, már a szülei is mindketten polgári értelmiségiek voltak. Testvére is volt, egy kedves arcú, aranyszőke kishúga. Éppen most kezdte csak az elemit, pontosabban csak kezdte volna, ha nem szól közbe a hadiállapot. Az orosszal ellentétben ő, a német, nemcsak hogy tudott olvasni, hanem főiskolát is végzett. Civilben nyelvészprofesszor volt, bár még ő is csak a 20-as éveiben járt. Anyanyelve mellett kiválóan megtanult latinul, angolul, franciául, valamint olaszul is. Bizony, értette is ezeknek a nyelveknek minden csínját-bínját. Szabadidejében örömét lelte a komolyzenében, az irodalomban, a szerelemben, na meg a természetben. Általában Wagnert, Bachot, Brahmsot, Mozartot és Tartinit hallgatott. Irodalom terén leginkább Nietzsche, Jünger, Goethe és Schiller munkásságát kedvelte. Nos, jelentős változás ez az egyszerű orosz halászlegényhez képest. Azonban mégiscsak akadtak jócskán közös dolgaik: Mind a ketten szenvedélyesen szerették hazájukat, ugyanilyen lelkesedéssel kedvelték a csöndet és a természetet, valamint mind a ketten feltétlen hűséget és olthatatlan szerelmet tápláltak a párjuk iránt. Bizony, a németnek is megvolt az ő szeme fénye, aki odahaza várt reá. Ám őket már nem csupán barát-barátnői kapcsolat fűzte össze; a német jobb oldali gyűrűsujján ott csillogott egy kicsiny, smaragddal kirakott ezüst jegygyűrű. A kedvese is olyan volt, akárcsak ő. Külsőre és belsőre is nagyon-nagyon hasonlóak voltak. Talán csak annyi különböztette meg őket, hogy az imádott nő szeme színe sokkal inkább hajazott a kökényre, mintsem a tengerre. És hogy mégis miért lép be egy ilyen ember a nemzetiszocialista pártba és a Waffen-SS-be? Nos, a maga részéről mindennél jobban imádta, idealizálta, csodálta a német nők szépségét és tisztaságát. Csakis ez vezérelte: a német nők szépségének és tisztaságának, elsősorban szerelmének és kishúgának a megóvása. Ez többet jelentett még a haza védelménél, vagy a család szereteténél is. Ez az egy igazi motivációja volt csak, ez sarkallta arra, hogy belépjen a halálfejesekhez. Gondolta, így talán személyesen is hatékonyan hozzájárulhat ahhoz, hogy a kedvesét és a kishúgát soha ne érhesse el a baj. Ám azért mégiscsak az ő szerelme volt a legelső, őt helyezte minden és mindenki fölé. És ebből a nagy szerelemből adódóan volt még valami, ami szorosan összefonta a sorsát az oroszéval: ő is szeretett volna élni, haza akart jutni. De hiába… A hasonlóságok – és az ellentétek is – gyakorlatban mit sem számítottak… Ha egy másik korba, másik helyre születnek, akkor talán remek barátok lehettek volna, de most, itt… Elvégre is, nem ismerték egymást, soha nem is beszéltek. Ez volt az első és az utolsó alkalom, hogy életükben találkoztak. Nos, nem is nagyon lesz már több… Hiszen ő élt, az orosz pedig halott volt. Persze, hát ő maga végzett vele. Mindenesetre, az orosz nem érzett hosszas fájdalmat, nem szenvedett sokáig; egy pillanat műve volt az egész, csupán két golyó kellett és már vége is volt. Az egyik a bal tüdején érte, a másik pedig pontosan a szívét repesztette széjjel. Most lelketlenül, sokatmondó arckifejezéssel feküdt ott, azon a sokszor említett tutajon. 9 társa is egy pillanat alatt követte őt, nagyrészük a tutajon hunyt el, bár voltak, akik a halálukkor a Balatonba estek. Súlyuk alatt teljesen mozdulatlanná vált a tutaj, szinte megrökönyödött a vízfelszínen. A mögöttük haladók sem jártak másképpen. Mind-mind csatlakoztak ehhez a vöröskés szoborcsoporthoz. Főként férfiak, ám egy-két leány is szemet szúrt a holtak tengerében. Ők nyújtották a legkeservesebb látványt. Az ő fiatal arcuk és testük, az a bársonyos kis szépséges lényük, amely most torz, megcsúfult, lélektelen, vértől pirosló tetemmé vált… Ám ők sem, a szovjetek sem maradtak adósak. Hiszen nem csupán egyetlen német lapult a nád és a gyékény között, voltak vagy 10-en, 15-en… Szomorú történet volt az övék. Nos, az övék is… A „Tavaszi ébredés” hadművelet bukása után kénytelenek voltak a Balaton észak-nyugati felére menekülni. Érdekes, ők visszavonulásnak nevezték az esetet, bár a szívük mélyén nagyon is tudták, nem volt ez több egyszerű menekülésnél. A megmaradt embereket sebtében újraszervezték és egy-egy pozícióra küldték. Őket, ezt a 10-15 pórul járt embert éppen ide, erre a kicsiny partszakaszra küldték, hátha az oroszok megpróbálkoznak egy átkeléssel. Először szerencsésnek hitték magukat, hogy itt, az Isten háta mögött kell őrt állniuk, na de most… Rosszabb helyen nem is lehettek volna. Mert a szovjetek csak jöttek és jöttek, majd végül egy-egy németnek a fedezékét csak felfedezték; és miközben hullottak, úgy adódott, hogy azért néhányat ők is eltaláltak vagy éppen le is lőttek. Nos, az a bizonyos német sem volt azért egyedül, magában; mellette feküdt egy bajtársa is odaadóan, hűségesen. Ő felelt a lőszer heveder megtartásáért, a lőszer folyamatos érkezéséért, hogy ne akadhasson meg ez a mechanizált mészárszék. Bizony, neki köszönhetően kerültek hiba nélkül a géppuskába a töltények, szinte futószalagszerű pontossággal. A németnek azonban nem sok kedve volt ehhez a kegyetlen, értelmetlen vérontáshoz. Ugyan, melyik épelméjű embernek lett volna? Ő gondolatban távol járt, a tudatának biztos fedezékébe menekült. Nos, a szovjetek egyre és egyre csak érkeztek, ám ő mégsem igazán figyelt rájuk. Csupán gépszerűen, valós lélekjelenlét nélkül cselekedett: szüntelenül tüzelt az ellenségre, majd amint szükséges volt, akkor újratöltött. Ez így ment hosszú-hosszú ideig, szinte szüntelenül. Ő erre azonban nem is figyelt, csak aggódott, mélységesen aggódott. 

„- Miért is harcolok én?”

Merült fel benne a kérdés. Nos, intelligens, felvilágosult német révén nagyon is tisztában volt a valósággal: Nem volt elegendő lőszerük, élelmük, orvosi ellátmányuk, sem pedig lélekjelenlétük ahhoz, hogy hatékonyan, nyílt harcban felvegyék a küzdelmet a szovjetekkel. Ez már rég nem a győzelemről, a becsületről, a dicsőségről, a hódításról, a határok átrajzolásáról, vagy éppen a szebb jövő megteremtéséről szólt… Nem. Itt csupán egy valami volt a tét: a megmaradás; lesz-e jövője a nemzetének, országának, avagy sem. De istenigazából már ez sem nagyon érdekelte. Időközben ráunt erre a nagy sovinizmusra, belefásult a nagy nemzeti büszkeségbe. Ugyan, mit foglalkoztatta őt már, hogy hol húzódnak a határok, hogy hol van a ranglétrán az ország? Nem jelent ez többé már semmit. Egy dolog jelentős csupán; valami, ami szinte beleégett, beleolvadt a szívébe: szerelmének és kishúgának védelme. Csakis ez foglalkoztatta. Az ő édes, kedves, széplelkű szerelmének… őnéki a biztonsága, jóléte. Neki, akinek olyan gyönyörűszép orcája van, és akinek a szőke fürtjein oly lágyan, oly játékosan táncolt a szél az esküvőjük napján… Na és a kishúgának, annak az ártatlan kis léleknek, aki előtt még ott áll az egész élet. Ilyen gondolatok marakodtak elméjében, közben valósággal megfeledkezett arról, hogy körülötte egészen elszabadult a pokol. Totálisan belefeledkezett abba, mit is csinál éppen. Majd akkor egy kegyetlen gondolat sejlett fel agyában: A falu, az ő hőn szeretett faluja már hosszú-hosszú hónapok óta a szovjetek kezén volt. Ekkor gondolt csak bele, hogy valóban jó ideje már nem is hallott semmit a hitvese vagy a családja felől. Na de hát csak nem… Csak nem érhette őket semmi baj… Na és ha mégis? Hiszen hallotta hírét a „vörös barbárok,” az „elfajzott ázsiai vademberek” rémtetteinek. Tudta jól, mit tesznek az oroszok a nőkkel, pláne a német nőkkel. Hiszen éppen ebből az okból lépett be az SS-be. Oh, az ő drága szerelme, és az ő aranyszívű kishúga. Vajon őket is meggyalázhatták a „szörnyetegek?” Sokat szenvedtek? Meghaltak végül? Talán nem, talán mégiscsak maradt remény a számára… Elvégre is, az ő imádott hitvese éppen olyan okos volt, akárcsak egy róka. Bizonyosan érezhette a bajt, akkor pedig még jócskán idő előtt elmenekülhettek. Igen, csakis ez történhetett… Na és ha mégsem? Hiába, folyamatosan gyötörték a kétségek, most szinte szüntelen hadban állt önmagával. Hirtelen azonban mégiscsak kizökkent ebből a letargikus filozofálásból. Nagyon nagy gondja támadt, olyan, amely szinte azonnali jelleggel visszarántotta őt a jelenbe, a valóságba: elfogyott a lőszere. Bizony, immáron teljesen üres volt a géppuska csöve, ő pedig zavartan, kapkodva tapogatta a talajt maga mellett, hogy további lőszerért nyúljon. Hiába, nem talált semmit. Hirtelen a társa nevét üvöltötte, ám az csak nem felelt semmit. Még egyszer elkiáltotta azt a bizonyos nevet, de továbbra sem érkezett válasz. Akkor hirtelen odafordult hozzá, hogy rápillantson, de bár ne tette volna… Most vette csak észre, hogy bajtársa agyvelejét kiloccsantotta egy golyó. A bűnös kis tárgy hirtelen keresztülfúrodott a bajtárs homlokán, végig járta füle közét, majd ugyanilyen gyorsasággal a fej hátulján távozott. Egy része legalábbis… Ezt látva a német azonnal felugrott, majd futni kezdett, hogy maga hozzon lőszert a géppuskába. Csak futott és futott, olyan sebesen, ahogyan csak a lába bírta, aztán hirtelen megállt. Megmagyarázhatatlan érzése támadt: különös késztetést érzett arra, hogy megálljon és megforduljon. Így is tett, majd a felfedezett tényen igencsak meglepődött: csönd van, pokolian nagy csönd. Szinte még annál is nagyobb csönd, mint amilyen előtte valaha is volt. Értetlenül, magatehetetlenül állt ott egyedül. Mintha csak most sikerült volna valóban visszazökkennie a valóságba. Maga sem tudta, miért, ám érthetetlenül nagy nyugodtsággal kezdett el visszasétálni a pozíciójához. Úgy érezte, muszáj szemügyre vennie a helyzetet. Lassacskán haladt, a legnagyobb higgadtsággal, mintha csak turista lenne itt, a Balatonnál. Egyszer csak újra maga előtt látta azt a kis partszakaszt. Tűnődött, végignézett az egészen, majd előrébb lépett és ismét mindent szemügyre vett. Ez így ment mindaddig, amíg csak ott nem volt már a fejbe lőtt bajtársa és a géppuskája előtt. Akkor aztán felágaskodott, a magas nád mögül rejtőzve kémlelte meg magát a tavat is. Egész tisztán látott, mostanra már egészen felszállt a köd, ám még mindig olyan szürke volt minden. Rámeredt a tóra, majd a nádasra, aztán ismét a tóra és ismét a nádasra… Ellentmondásos érzelmekkel telve vallotta be magának a tényt: Meghaltak. Mindegyszálig, egytől egyig elhullottak; az övéi is, meg az ellenség is. Nem maradt senki, csakis ő. Akkor pontosan maga elé tekintett és megakadt a szeme azon a sokat emlegetett oroszon. Még mindig őt nézte, egyenesen a szemébe bámult, szinte szemrehányóan, még így is, élettelenül is. Különös, a német alapvetően fikarcnyi szánalmat vagy sajnálatot sem érzett a szovjetek iránt, hiszen az ő szemében ők csak „istentelen bolsevikok,” „kommunista barbárok” voltak, ám ezen a bizonyos oroszon valahogy mégis megesett a szíve. Nehézkesen tudta csak levenni a szeméről, az arcáról a tekintetét. Aztán még egyszer utoljára alaposan végig tekintett mind a két oldalon. Amint ezzel végzett, hirtelen halvány mosoly jelent meg a szája szélén, majd egy megkönnyebbült halk sóhaj hagyta el azt:

- Vége.

És akkor, abban a pillanatban egy szörnyűséges zaj törte meg ezt a lélekmételyező csöndet. Zaj, amelytől hirtelen kiugrottak a békák a nádasból, és egy fácánkakas riadtan repült föl a közeli bokorból. Egy puska lövésének morajlása. Amint ezt meghallotta, a német hirtelen szúró fájdalmat kezdett érezni a háta közepén. A szörnyűséges kíntól eltorzult arccal lassan erőt vett magán és megfordult. Amit pedig ott látott, attól valósággal a vér is megfagyott benne… Egy lány állt mögötte, tőle alig pár méternyire. Szovjet egyenruha volt rajta, kezében pedig egy puska, amit határozottan a vállához szorított. Szinte azonnal az arcán akadt meg a szeme, az rémítette meg olyannyira. Amit látott, azt képtelen volt felfogni, valahogy csak nem ért fel a tudatáig: Ez az orosz lány éppen olyan volt, mint az ő drága szerelme. Szinte tetőtől talpig pontosan olyan. Az aranyszőke haja, a kökény szeme, az orra és a füle formája, az ajkai, az egész arca, az egész lénye kísérteties hasonlóságot mutatott. Nem, hiszen ez nem lehetséges… Csak nem értette meg, csak nem fogta fel a dolgot. Talán… Talán csak a golyó, amely gerincét oly fájdalmasan, oly kínzón terhelte, nyomasztotta… Talán csak az okozhatott efféle keserves hallucinációt. Nos, akárhogy is, nem tűnődhetett sokáig a jelenségen. Szinte azonnal fájdalmasan térdre rogyott, oldalra dőlt, majd nagyot nyögött és nem kelt föl többé. És amint a német végleg kilehelte lelkét, a lány lassan leeresztette a puskát a válláról. Különös, éppen úgy adódott, hogy a német és az orosz most ismét találkoztak a tekintetükkel, ám nem is akárhogyan: a német arcáról is pontosan ugyanaz a fájdalom és döbbenet tükröződött, mint az oroszéról. Ugyanúgy felhúzta a szemöldökét, kinyitotta a száját, még a szemei is kissé fennakadtak, ám mégis határozottan a sorstárs szemeire meredtek. Nos, a gesztenyebarna és a tengerkék szempárok végre ismét találkoztak, ezegyszer utoljára. A lány pedig lassacskán előrébb lépett. Most már ő maga is láthatta mindazt, amit előtte az orosz és a német már látott. Zavartan dobta el a puskáját és csak nézett. Végig nézte ezt a kegyetlen, borzasztó látványt: a vértől vöröslő vizet, a víz tetején lebegő és a tutajokon halottá lett bajtársak sokaságát, valamint a parton elpusztult németeket. Csak nézte-nézte ezt a rémtörténetbe illő torzképet. A kietlen tájat, a felfakadt húst, a vérző sebeket, a különböző élettelen arcokat; az üres, mégis beszédes tekinteteket. Majd hirtelen őneki is megakadt a szeme valamin: észrevette, amint az a bizonyos orosz és az a bizonyos német halálukban összenéznek; ám nem is csupán összenéznek, szinte összeolvadnak, különbségeik ellenére is már-már összetéveszthetetlenül eggyé válnak, ebben a mozzanatban azonossá válik az arcuk. Ezt látva a lány most igazán elérzékenyül. Könny csillan kökény szemében. Csupán mozdulatlanul, rezzenéstelenül áll és bámul erre a szívfacsaró látványra. Éppen olyan, mintha valami szépséges alabástromszobor lenne. Afféle utolsó életben maradt kis hírvivőként ékeskedik most ő, éppen akkor, amikor lassacskán végre kezd előbújni a Nap fénye. Különös, a Nap első sugarai pontosan az orosz, a német, valamint az ő arcát simogátják erős, mégis lágy fényükkel; mintha csak valamiféle glóriát kívánnának fonni ezen 3 főszereplő köré. Nos, nehéz ezt szavakba önteni, ám abban a pillanatban a lány valóban úgy érezte, mintha szépséges arca, selymes bőre, gyönyörűszép teste valóban elkezdene lassan mésszé, áttetsző gipszé, valódi alabástrommá válni. Arcára ráfagyott az a mélységesen mély bánat, könnytől csillanó kökény szemét érezte örökösen megmaradó fehér mészkővé válni. És akkor, abban a pillanatban ez az orosz leány, aki maga is szeretett filozofálni és fantáziálni, most végül megértette a jelentését ennek a förtelmes csendéletnek, amelyet örök emlék gyanánt szeme elé tárt a teremtő: Nem számít, honnan jöttünk. Nem számít, hogyan éltünk, milyen célok, vágyak vezéreltek minket az életben. A halálban úgyis mindannyian egyenlőek vagyunk és nincs különbség. A halálban egyenlőek vagyunk…

Tetszett a történet?

0 0

Regisztrálj és olvasd a kedvenc szerzőidet!


  • 1216 szerző
  • 802 órányi történet
  • Reklámmentes olvasási élmény
  • Ingyenesen olvasható történetek
  • Napi szabadon olvasható merítés a Nuuvella Sunrise-on






Már van Nuuvella felhasználóm.

Tóth Andor

Szürkület

Rövid leírás / Beharangozó

Néhány héttel járunk a második világháború vége előtt. A Harmadik Birodalom az utolsókat rúgja és kétségbeesetten küzd azért, hogy mégegyszer utoljára megfordítsa a háború menetét. Európa szerte intenzív harcok dúlnak, mégis Magyarország tűnik a végső ütközőpontnak, amely végül mindent megváltoztathat ennek vagy annak az oldalnak a javára. Hitler legutolsó nagy offenzívája, a Tavaszi ébredés hadművelet csúfos kudarcot vallott. A hadműveletben résztvevő német és magyar alakulatok kétségbeesetten vonultak vissza a Balaton észak-nyugati oldalára, mit sem törődve a Führer szürreális elképzeléseivel a Végső Győzelemről. Most keservesen próbálnak egy utolsó védvonalat felállítani ennek a hatalmas tónak a mentén, amely a végső természetes akadályt jelenti a Vörös Hadsereg számára, mielőtt az Bécs alá vonulhatna.

Ebben a lélekmételyező küzdelemben különböző arcok, különböző érdekek és különböző világok találkoznak. Vajon végül kijé lesz a diadal, kit illet meg a hadiszerencse?

Rövid összefoglaló

Történelmi fikciós novella, amely a második világháborús Magyarországon mutat be egy rövid, ámde szívszorító történetet a Balaton vidékén.

Különböző emberek, különböző érdekek, különböző álmok és világok találkoznak, miközben elszabadul a pokol a második világháború vége előtt néhány héttel.

Olvasási idő

24 perc

Nyelv

magyar

Támogasd a szerzőt

A Nuuvellánál hiszünk abban, hogy az íróink közvetlen támogatásával hozzájárulhatunk ahhoz az anyagi biztonsághoz, amely mellett a szerző 100%-ban a munkájára koncentrálhat.

Az alábbi csúszkával be tudod állítani, hogy mennyi pénzzel kívánod támogatni Tóth Andor nevű szerzőnket havi szinten. Ez az összeg tartalmaz egy 100Ft-os előfizetési díjat is, amelyért cserébe a szerző összes tartalmát korlátozás nélkül olvashatod a Nuuvellán.

600 Ft

Támogatom

Bejelentkezés / Regisztráció

Kérjük, jelentkezz be a folytatáshoz! Bónusz: regisztrált felhasználóként korlátok nélkül olvashatod a Nuuvella Sunrise aktuális számát!