ajánlott zene:
Rick Wright (of Pink Floyd): Far from the Harbour Wall (Broken China)
Harold Budd – Hector Zazou: Glyph (1, 5, 6, 7, 8, 10, 11. tétel)
mctp://mct.Anakreon.kiralyi_adattar.galak_porno/zsakmanyporno
A.R. 2722. február
Nem szentség a születés. Kovács Lilian bölcsőjénél nem volt jelen Isten. Nem imádták királyok, nem jöttek keleti bölcsek dús ajándékokkal. Csak a salétromfoltos fal volt, a sugárzó hideg, és időnként egy alkoholtól elbutult arc – amint több-kevesebb sikerrel próbálja legyűrni magában a természetes szülői agressziót.
Elvadult angyalként bóklászott saját gyerekkorában. Titánszínű kirakatok tükréből szokta meg önnön látványát. Évezredes bérpiramisok között botorkált az iskolába, gondosan kikerülgetve a réseket, ahol a házak leszakadt bele bútorroncsok, betontörmelék és civilizációs szemét formájában türemkedett ki az utcákra. Veszélyes kisgyerek volt. Veszélyesek voltak a felnőttek is körülötte: aszkéták, koldusok, rablók és zsebesek.
Szabadidejében két bátyjával azon veszekedett, hogy melyik tévécsatorna előtt bambuljanak. Az olajfüstszínű konyhában esténként eltanulta apjától az éjszakai műszakok sűrű identitászavarát. Anyja józan parasztnak tartotta magát. Az is volt. Némi erőfeszítéssel ki tudta betűzni a metróalagutak feliratait. Készült róluk akkoriban egy fénykép: elöl a három gyerek, mögöttük papa és mama. Arcvonásaikat feledhetetlenül széppé torzította az akut intelligenciahiány. Egyiküknek sem jutott eszébe, hogy ők a pozitív családmodell.
Kovács Lilian fejében az évek során bonyolult útvesztő épült kobaltszürke és koromsárga képekből. Pont olyanok voltak, mint a város, amelyben felnőtt.
Az egyik sikátor egy nedves, koratavaszi estére nyílt. Bíbor fénytócsákat vetítettek a hinták köré a szemközti ablaksorok. Lilian madárcsontú, incifinci kislány volt még akkor, elhagyatottan játszott a téren, ahol zúgtak a harangok, a polgárok valami régi, eszeveszett háborút ünnepeltek kéjes halálmámorban. Liliant hidegen hagyták az ünnepek. Meghintáztatta a babáját, később kutyaszarszagú homokból pogácsát gyúrt neki. Nem vette észre, hogy mikor érkeztek meg a cigányok. Egyszer csak ott álltak körülötte. Gyerekek voltak, de Liliannál egy fejjel nagyobbak.
– Szereted a virágot? – kérdezte az egyik. Szeméből ásványfényű folyosók vezettek valahová hátra, és szóltak a harangok.
– Szeretem – mondta Lilian, mert azt már tudta, hogy a virágokat szeretni szokás.
– Akkor nesze – mondta a fiú, és dugig teletömte városi fűvel, kőpáfránnyal és gólyahírrel Lilian száját.
Egy koldusoktól, rablóktól és rendőröktől zsúfolt zsákutca végében Lilian szenilis nagymamája trónolt minden hétvégén. A kislány félt a zsákutcától, mert a koldusok, a rablók és a rendőrök miben sem különböztek egymástól. De érdemes volt átvergődnie rajtuk, mert akkor kezdetét vehette a játék. Lilian a bátyjai segítségével felöltöztette cserkésznek, Zorrónak, kurvának és Darth Vadernek a nagymamát. Pártedlivel a nyakában beültették a karosszékbe.
– A túró nem elég szódás – mondta a nagymama-növény.
Aztán ruhástól áttették a megfeketedett fürdőkádba.
– Sugaraznak a denevérek a pitvarból – mondta a nagymama-növény.
Erre betették egy ládába, és temetést játszottak.
– Lopják az áramot a papok. Most már mindet ellopták – kommentálta az eseményeket a nagymama-növény.
Azután volt ott egy fakó neonfényben ázó utca, amely ásatag toronyházak között kanyargott. Azon száguldozott végig Lilian Harley Davidsonnak képzelt biciklijén, napjában százszor is, ahogyan a bátyjaitól tanulta, és fejében kakofón tánczenék szóltak. Tenyérnyi, sárga szoknyája lobogott a huzatban. Azután szemerkélni kezdett az eső, és Lilian megállt az ezredvég fémes homályába süppedt téren. Ezüstös haját kurta, eszelősen bájos mozdulattal söpörte ki a szeméből. Rögtön köré gyűltek a pedofil hittérítők és hivatalnokok. Hozzáférni azonban nem tudtak, mert Liliant gondosan őrizték testvérei és a barátaik. Saját zsákmányuknak tekintették a lányt, és eszük ágában sem volt elszalasztani. Maguk is pipaszárlábú serdülők voltak még, de nyakukban már áttetsző, piros kendő lobogott a bőrdzseki fölött, mint a Pokol Angyalainak. Lehettek vagy nyolcan. Bármelyik lány megfelelt volna nekik, csak legyen már meg valaki, mielőtt elmúlik az élet, és végképp szégyenben maradnak.
Amikor a közeli építkezés tigriscsíkos terelőtábláinak tövében végre megvolt nekik a lány, megnyugodtak. Szemükben sárgásvörös fény gyúlt, amint az utcák mélyén újabb zsákmány után indultak, hátrahagyva Liliant a terelőtáblák alatt. A lány sokáig nem mozdult, csak visszahajtotta a szoknyáját alvadtvérszínű ölére. Nem érzett fájdalmat, hiszen elvadult udvarlói is gyerekek voltak még – kivéve, amikor Varró Miki tette magáévá. Miki sokkal fejlettebb volt a koránál. Kezelhetetlen szexuális indulatoktól duzzadó, serdülő terminátorként ereszkedett rá a lányra. Évekkel később Lilian mégis csak Varró Mikire emlékezett, a többieket felidézni sem tudta. Emlékezett továbbá a betonházak acélsötét sziluettjére. A toronydaruk gigantikus vázára. Az esőillatú benzinfüstre. És a fekete-sárga csíkos terelőtáblákra.
A következő sarokról időtlenül öreg lépcsőház nyílt, felső végében Monori Pisti szobájával, akihez akkoriban Lilian rendszeresen felszaladt, lépései csattogtak a lépcsőkön. Monori Pisti legalább egyedül volt, nem nyolcadmagával. Ellenben igen nehéz volt találkozni vele. Míg Lilian egyre türelmetlenebbül várt rá egy ősöreg, szakadozott fotelban kuporogva, és óvatosan felhúzta csípőjére korompiros ruhája alját, majd látványos mozdulatokkal újra lerángatta, Monori Pisti egyre csak azt figyelte, ahogyan a Hold mögött felkel a Hold.
Csillogó, halvány csápjai benyúltak a fürdőépület boltíves ablakain, megvilágítván a különböző magasságban épült, piszkos vizű medencéket. A mesterséges vízesések csobogásával bélelt szabálytalan termekben, a hámló cementfalak között meztelen kisfiúk kergetőztek, szétrobbantva a foszforeszkáló vizet. Kiabálásuk tompán visszhangzott a gőzfelhők között. Időről időre egy hatalmas, szőrös férfi bújt elő valahonnan, a gyerekek után vetette magát, s ha elkapott egyet, sikoltozó zsákmányával a vállán, átgázolva a sekélyebb medencéken, sötét hátsó termek felé indult. Később a nyugtalan vízfelületek között egy ezüstszőke gyerek énekelni kezdett. A többiek megálltak egy pillanatra, felkapták fejüket a pentaton dalra, azután tovább szaladgáltak a kövezet lucskos mintázata fölött fodrozódó fényben. A gyerek hangja a levegőben liliomokká vált. Egész liliomeső hullott, s a fogócskázók bokáig gázoltak a fehér virágsziromtócsákban.
– Szerelemvirágokat kellene hoznom neked, egy egész teherautóval – mondta Pisti Liliannak, amikor végre visszatért a vízmintás termekből, liliomfényű visszhangokkal a fejében. – De én szegény vagyok. Ezért az álmaimat terítem a lábad elé. Vigyázz, hogy hová lépsz, mert az álmaimon jársz.
Kovács Lilian mozdulni sem mert a fotelban. Körbepillantott: de csak széthányt ruhákat, nylonzacskókat, szakadozott könyveket, üveggolyókat és bazári mikroszkópokat látott. Nem értette, hogy mire nem szabad rálépnie. Ezen nincs is mit csodálkoznunk: nem értett szinte semmit. Így sikerült elszalasztania Monori Pistit, mert a fiú két nap múlva meghalt a II. Ramszesz téri McDonald’s liliomcsempés vécéjében. Túllőtte magát. Lilian hónapokig vigasztalhatatlan volt. Úgy érezte, igazságtalanul bánik vele az élet. Nem tudta, hogy a halál nem programhiba, hanem beépített funkció.
Mint a fejlődésmentes országok polgárai általában, Lilian soha nem tanulta meg eltartani magát. Túl bonyolult volt a technológia. Ha csak egy pillanatra is lazítanak a fegyelmen a vegyiüzemek, célérzékeny ballisztikus mosópor helyett lyukas ereszcsatorna jön ki a gépsorok végén. Lilian képességei és a mosóporgyártás követelményei nyilvánvalóan nem voltak kompatibilisek. Lilian úgy tudta, hogy a férfi eltartja az asszonyállatot. Csak nem akarja, az istennek se, nem árt hát vadászni rá. Férfit kell szerezni mindenáron: az élet erről szól.
Amikor eljött az ideje, eladónak jelentkezett a Görgey Artúr téri üzletház élelmiszerosztályára. Kicsit izgult, mert a számok misztériumát soha nem sikerült elsajátítania. A digitális mérleg viszont alig két hét alatt megadta magát, így Liliant végül is felvették. A hűtőpultok erődfala mögött tett-vett egész nap. Becsomagolta a szeletelt szauruszkolbászt, feltette a mérlegre, és ráragasztotta a zacskóra az árcédulát. Bársonylila neonfény oszcillált körülötte halkan. Ha hímnemű vásárlója akadt, rámosolygott, de a nők és a gyerekek kiestek a látómezejéből. Munka után arról ábrándozott, hogy valamelyik vásárlója foglyul ejti, a hajánál fogva hazahúzza és megerőszakolja, mint Varró Miki.
Tulajdonképpen nem is kellett sokat várnia. Figyelmetlen volt: fel sem tűnt, hogy sikerült valakit megnyernie a pillantásával, amely átlátszóan kék volt, és éhes, mint a sarkvidéki kutyáké, ha a gazdájukra várnak. A férfi szemben a virágárusnál köttetett egy csokrot sárga nárciszból, fekete tulipánból, városi fűből, kőpáfrányból, és bevitte a lánynak. Kovács Lilian, amikor meglátta a virágokat, öklendezni kezdett, hiába tudta, hogy örülnie kellene. A riadtan fuldokló Lilian látványa keltette fel Polgár Richárd érdeklődését, aki egyébként gáláns, múló gesztusnak szánta csak a csokrot.
Polgár Richárd kissé túlkoros volt már, de vonzó jelenség, ez kétségtelen. Könnyű talján öltönyt viselt, tüsihajat és áramvonalas, fekete napszemüveget. Csuklóján diszkrét aranylánc feszült. Digitális parfümök és a paranoia jellegzetes illata lengte körül. Első pillantásra tudta mindenki, hogy kivel van dolga, aki csak ránézett. Kovács Lilian azonban nem tudta. Neki tetszett.
Polgár Richárd jutalomnak tekintett minden megszerezhető lányt, akikkel megajándékozhatta önmagát. Két csoportba osztotta őket: kurvákra, akikkel szórakozni és barátnőkre, akikkel reprezentálni lehet. Lilian mintegy véletlenül az utóbbi csoportba került. A legkevésbé sem bánta, hogy ott kell hagynia a munkahelyét. Azt hitte, sikerült megfognia magának az életre szóló férfit, s ebben a feltételezésben még az sem zavarta, hogy nyilvánvalóan szünetjelként szolgált csak Richárd titokzatos életében. Miközben a férfi államtitkárokkal és más maffiózókkal tárgyalt a nappal és az éjszaka legkülönbözőbb óráiban, Lilian a lakás környékén lófrált. Halásznadrágba bújt, fehér férfiingbe, amelynek két szárnyát csomóra kötötte a köldöke fölött. Nyomasztóan szép volt. Polgár Richárd testőrei szégyenletes erekcióval küszködtek, ha meglátták. Kacér ruhákat próbált a belvárosi üzletek füstszínű homályában. Bevásárolt vacsorára, és élvezte, hogy semminek sem kell megnéznie az árát. Boldogan bámulta a tévét, amelyet végre nem kellett megosztania idétlen focimeccsek közvetítésén szocializálódott bátyjaival. Betéve ismerte az összes mennyei sorozatot, bár nem értett belőlük semmit. A brazil szappanoperák, ha nem is sokkal, de meghaladták Lilian intelligenciaszintjét – ez azonban nem zavarta különösebben. Életében először biztonságban érezte magát. Azt hitte, mégsem cseszett ki vele az Isten. Hogy minden rendben van.
Rövidesen feltűnt azonban Richárd mellett egy másik nő is. Mariannak hívták. Fehérszőke lány volt, karcsú és sima: feketék közé járt acid partikra, pusztán a stílus kedvéért. A Szaharától délre nem akadt olyan afrikai ország, ahol ne hallottak volna róla. Lilian eleinte ellenségesen méregette vetélytársát, tenni ellene azonban semmit sem tudott. Végül is ő volt birtokon belül. Ő aludt Richárd ágyában, még ha rendszerint egyedül is.
Azután egy nap Polgár Richárd taxiba ültette mindkét barátnőjét, és elszáguldott velük egy garden partyra. Augusztus vége volt, a zavaros és örömökben gazdag második évezred utolsó napjaiban. Esőtigrisek mosták a kobaltszínű falakat. Csíkjaik pont olyanok voltak, mint a terelőtáblák az építkezések körül.
A kert közepe fölé hatalmas sátorponyva feszült. A ponyván túl fénysasok köröztek, dübörgő tekintetük időről időre szikrázó ívfénnyel világította be az árnyékzöld bokrokat. A ponyva alatt érzéki, forró, alvilági zene lüktetett. A felhőszakadás gőzében félmeztelen kislányok, valamint Polgár Richárd arab, német, orosz, afrikai, magyar és rejtélyes üzletfelei táncoltak monoton hullámzással. Kovács Liliannak a torkában dobogott a szíve. Érezte, hogy baj van. Nagyon nagy baj.
Zavartan pislogott Mariannra. Rájött, hogy a garden party túlvilági zűrzavarában az ellensége az egyetlen, akire számíthat. Mindketten féltékenyek voltak, de nem egymásra. A lányok tánca nyugtalanította őket, amely ötven méteres körön belül pusztítóbb volt, mint a napalm. Ösztönös volt és önfeledt: az ifjú zsákmányállatok tánca. Még nem tudták, hogy életük kitüntetett pillanatához érkeztek, és ez a pillanat olyan, mint az évezredek baljós múlása. Soha többé nem lesznek ilyen szépek és ártatlanok. Lilian viszont már megérezte saját történetének súlyát. Életében először majdnem sikerült megértenie valamit. De csak majdnem, mert a következő pillanatban Richárd félrevonta a táncból.
– Menjetek haza Mariannal, ha elfáradtatok. Nekem most dolgom van – mondta lazán, gyűrhetetlen öltönyével kompatibilis stílusban, s már indult is volna tovább, de Lilian megállította.
– Hová rohansz már megint? Azt ígérted, táncolni fogunk.
– Fel kell bontanom egy konzervet. Ciao – nyomott futó csókot Lilian homlokára a férfi gonosz, izgatott mosollyal, azután eltűnt a tömegben.
– Mit kell felbontania? – kérdezte Lilian a vetélytársától. Költői kérdésnek szánta, mert úgy gondolta, Mariann úgysem tud felelni. De Mariann tudott.
– Egy tizenhat éves konzervet. Nincs véletlenül egy húgod?
– Nem értem.
– Odaadnánk neki, cserében a nevünkre írattatnánk az egyik lakását. Semmi sem örök – magyarázta Mariann gyalázatos nyugalommal. Liliannak eszébe jutott, hogyan pakolászták ide-oda gyerekkorukban a szenilis nagymamát.
– Nincs húgom. Most mi lesz? – nézett riadtan Mariannra, s a tudata mélyén lappangó baljós előérzet hirtelen sikoltó pánikká fokozódott.
Mindennek azonban már semmi jelentősége sem volt, mert a tükörfalú presszót, ahol Polgár Richárd az ifjú konzervre várt, megdöbbentő erejű, alkonyszínű robbanás vetette szét. A detonáció hosszan visszhangzott az utcákon, miközben lassan leülepedett a por, éppen akkor, amikor a város fölött éjszakává enyhült a fény, közvetlenül a második évezred vége előtt.
Kovács Lilian jobb híján újra eladó lett, ezúttal egy buzériában, ahol homoszexuális dolgokat árultak a fiúk. Szerencsére éppen bővítették a profilt, így kaphatott munkát Lilian a leszbi részlegen. Ott ismerkedett meg Gránát Bélával. Béla hatalmas volt, lassú és férfias, mint a lótrágya szaga a tavaszi mezőkön. Azt mondta, az unokaöccse születésnapjára viszi a gumihapsit és a szőrtelenítő krémeket.
Eleinte csak hetente találkoztak, majd egyre sűrűbben. Azután egy alkonyon Gránát Béla a hóna alá vette Liliant, és magával cipelte egy düledező panelházba, ahol lakott. Figyelmes volt a maga módján: soha nem vett virágot a lánynak. A napkeleti autóbuszokon szó nélkül penderítette ki az ülésből a zsémbesen terpeszkedő nyugdíjasokat, hogy hellyel kínálhassa szíve választottját. Elvitte a szüleihez, ahol mint a menyasszonyát mutatta be Liliant büszke vigyorral. Jegygyűrűt varázsolt elő a zsebéből a kerületi postahivatalban, ahol dolgozott, és a csendesen könnyező munkatársak sorfala előtt ünnepélyesen felhúzta a lány ujjára.
Mindazonáltal a lakásban volt egy szoba, amelyet Béla mindig kulcsra zárt. Oda vette be magát azzal a jelszóval, hogy dolgozik, ha Lilian szemében túlságosan élénken kezdett csillogni a szexuális éhség visszfénye. És Lilian hovatovább mindig éhes volt. Ha Béla éppen nem dolgozott, akkor gyorsan lerészegedett lefekvés előtt. Vagy olyan fáradt volt, hogy hirtelen horkolni kezdett, éppen akkor, amikor a lány letolta magáról a bugyit. És ha véletlenül elmulasztotta a horkolást, akkor annyira fájt a háta, hogy alig bírta álomba nyögdécselni magát. Kapcsolatuk első három hónapjában Liliannak egyetlen egyszer sikerült csak lehengerelnie Gránát Bélát, de az eredmény akkor is lehangoló volt. Teljesítményüket erős jóindulattal is csak alkalmatlan tárggyal elkövetett megbecstelenítési kísérletnek lehetett minősíteni.
Mire Béla népes, és túlnyomó többségében hímnemű baráti köre napirendre tért a tény fölött, hogy nahát, a mi Bélánk csak megnősül, Kovács Lilian kicsit kikerekedett. Nem suttogtak többé ocsmány dolgokat a fülébe a kamaszhúsra éhes nagypapák a metrón. Azt hitte, már nem szép, azért használja őt Béla szexuális céltárgy helyett takarónak. Addig a kérdésig soha nem jutott el, hogy ebben az esetben vajon miért halmozza el őt a férfi a konvencionális szerelem minden bevett termékével és figyelmességével. Miért kürtöli szét nagy hangon, hogy neki van a legszebb arája a világon, napjában többször is? Így azután Lilian arra sem jött rá, hogy ő csak a fedőtörténet egy fürdőszobai válságokkal, gáláns árulással és tétova érzelmekkel teli históriában. Kovács Lilian sorra látogatta a konditermeket, hogy kívánatossá varázsolja combján az izmokat. Narancsolajjal és bálnazsírkrémmel kente magát, hogy kéjes vágyakat ébresszen a bőre. Esténként csipkés bugyit vett fel, áttetsző köpenyt kerített maga köré, úgy libegett be közös hálószobájukba. Gránát Bélát kirázta a hideg.
A végzet a vízvezetékből folyt elő egy fatális csőtörés során, bokáig öntve el a buzériát. A fiúk hümmögtek, átkozódtak, röhögve lefröcskölték egymást, azután jobb híján bezárták a boltot. Lilian koraeste ért haza éjfél helyett. Kereste Bélát a konyhában, de nem volt ott. Nem zabált vitaminrudacskákat a tévé előtt. Nem horpasztott a hitvesi ágyban sem. Lilian végül minden tilalom ellenére benyitott a dolgozószobába. Körülnézett és megdermedt, mert a szoba mélyéről egyszerre három meztelen kamaszfiúpopsi vigyorgott rá. Gránát Béla úgy pislogott, mint aki maga sem érti, hogyan surranhatott be ennyi popsi észrevétlenül a lakásba. Védekezni azonban meg sem próbált. Nyilvánvaló volt, hogy szegényebb lett egy fedőtörténettel. Kovács Lilian sikoltozva kirohant a lakásból, ki az épületből is. Sikoltozott még az utcán is, mert úgy érezte, az adott helyzetben így helyes. Az utcákat végigsöprő kobaltszínű szélben csattogtak a kék-fehér csíkos ponyvák.
És ismét magányosan csatangolt a hatalmas, düledező toronyházak között. Mint a gyárnegyedek bombázás után. Az állami túlnépesedési program keretében született gyerekhadak zsibongtak a nedves porban – pedig életveszélyesek voltak nem csak a házak, de a házak tágabb környéke is. Rendszeres időközönként nagy recsegés-ropogás közepette magába roskadt egy-egy betonkaptár, festői porfellegeket lövellve szerteszét, tömegeket temetve maga alá.
Amikor a sugárutak dögletes forgalma fölött éjszakává enyhült a fény, Kovács Lilian már egy órája a Délkeleti Piac második emeletéről nyíló gyalogos-felüljárón ácsorgott, és azon tűnődött, nem kellene-e mégis levetnie magát valamelyik féktelenül kacsázó autóbusz elé. Gránát Béla emléke elemi erővel telepedett rá, s onnan nézve határozottan vonzó perspektívának látszott az alant elnyúló olajos, megfeketedett beton. A hídon grasszáló aszkéták és koldusok azonban lépten-nyomon megzavarták. Kisgyerekek vonszolták anyjukat a bevásárlóerődök felé élénk rikácsolással, s csak akkor nyugodtak meg egy-egy pillanatra, ha kaptak néhány ismerős pofont. Lilian végül már maga sem tudta, hogy miért támasztja a korlátot, sápadtra pácolódván a végtelen autófolyam fémes kigőzölgésében. Emlékezete általában csak halvány, nehezen értelmezhető nyomokat őrzött az öt percnél régebben történt dolgokból. A sánta autóbuszok közreműködésével előadandó drámai vég egyre messzebbre került, míg végül teljesen elenyészett, amikor a magányosan ácsorgó lányt kamaszfiúk ördögien vidám csoportja vette körül. Nem akartak semmit tőle, csak a pénzét. Meg a száját. A mellét. Az ölét és a fenekét. És hogy haljon meg. Bőrzekéiken üvegszilánkok villogtak a kobaltszínű fényben. Hajtincseik égnek álltak az izgalomtól és a titánzselétől.
Kovács Lilian könnyed, olimpiai stílusban menekült a kamaszok elől a Köztársasági Csarnok körüli passzázsok útvesztőjében, miközben a csarnok mélyén a néhai Polgár Richárd kormánycimborái a közbiztonság javulásáról elmélkedtek okosan. A rendőrjárőrök lelkesen bíztatták Liliant. Ők a lánynak drukkoltak.
A pincerendszert, ahol Lilian menedékre talált, csak napokkal korábban fedezte fel néhány hajléktalan régész. Lakótornyok duzzadt romjai alól nyílt a bejárat, amelyet fekete-sárga csíkos terelőtáblákkal vettek körül. A hosszan elnyúló folyosók és termek falát kora-emberi firkák borították. Lilian zavartan bukdácsolt az évezredes szeméttel borított padlón. Művészettörténész-hallgatók ücsörögtek mindenfelé, és az ősi hieroglifákat másolták szent borzadállyal. Űzekedő cro-magnoniak és túltenyésztett háziállataik bámultak le rájuk bután a falakról. Az omlatag pincéket a városi tűzoltóság egységei próbálták valamelyest megerősíteni. Az volt a parancsuk, hogy gondoskodjanak a civilek biztonságáról. E parancs értelmében járt el Kisvárdai Mokány László főcsővezető, amikor biztonságba helyezte Liliant a saját lakásában.
Eleinte minden rendben volt. Kisvárdai Mokány László mind méretben, mind intenzitásban tudta mindazt, amit Varró Miki tudott egykor. A mézeshetek egészen addig tartottak, amíg Lilian ki nem dugta az orrát Laci hálószobájából.
Kisvárdai Mokány László ugyanis évek óta egyedül nevelte három zabolátlan kamaszfiát. A fiúk okosak voltak és fékezhetetlenek. Énekeltek és hánytak minden ünnepen. Félévenként váltottak iskolát. Udvariasan bemutatkoztak Liliannak, amikor először találkoztak vele. A jólneveltség és a kölcsönös bizalom gyengéd auráját csak a tekintetükben csillogó pajkos gonoszság tette kissé gyanússá. Ha Lilian ismerte volna a pillantások titkát, azonnal elmenekül a lakásból. De nem ismerte. A Kisvárdai gyerekek és Lilian kapcsolatában a bemutatkozás volt az utolsó mozzanat, amely megfelelt az egyébként meglehetősen irracionális civilizációs normáknak.
A fiúk mintegy véletlenül mindig kiborították Lilian reggeli kávéját. Bezárták a vécébe, és elvesztették a kulcsot. Vörös festékbe áztatták a bugyiját, azután kiakasztották száradni a lépcsőházba. Nyolcvanhét csomót kötöttek a cipőfűzőjére. Két marék hangyát tettek a sapkájába reggel, éppen indulás előtt. Foszforeszkáló festékkel csontvázat festettek magukra, és ráijesztettek az alvó lányra, amikor a főcsővezető éjszakai ügyeletben volt. Ragasztót öntöttek a hajsamponjába.
Kovács Lilian eleinte megpróbált jó képet vágni a dologhoz, abban a reményben, hogy majd csak megbékülnek a fiúk. De nem békültek meg. Azután megpróbált kiabálni, de a kamaszok hangosabbak voltak. Pofozkodni kezdett, de egyszerre három körző fúródott a fenekébe, amint elfordult. Tudta, hogy szólnia kellene az apjuknak, de nem mert. Azt kellett volna szabatosan megfogalmaznia, hogy „figyelj, Laci, a fiaid gondosan méretre faragott kakirudacskával helyettesítették a rúzsomat a tégelyben”. Kovács Lilian úgy érezte, ilyet nem lehet mondani.
Összeszorított fogakkal, de szó nélkül nézte, amint a mutáló ördögfiókák felaprítják a retiküljét a sajtreszelővel. Időközben azonban a konyhaablakon túl, a város fölött vastag, mérgező gomolyokban összetorlódott a második évezred hordaléka, s a kis gazemberek új szórakozást találtak maguknak. Kizárták a lányt az erkélyre, s csak akkor engedték vissza, ha előtte maszturbált a kadmiumos jégesőben. Kovács Liliannál betelt a pohár.
– Csinálnod kell valamit! Ezek gyilkosok! Rosszabb: hóhérok. Én nem bírok velük – magyarázta őszinte, izzó felháborodással Kisvárdai Mokány Lászlónak. A főcsővezető szelíden felnézett a pörköltszaftból a konyha végében ártatlanul játszadozó gyerekeire. A fiúk szögeket vertek egy plüssmacskába nagy igyekezettel. Azt mondták, sündisznót csinálnak belőle, mert a macskát már unják.
– Ugyan, Lilian – mondta a férfi. – Ne ragadtasd el magad. Hadd játszanak szépen. Olyan kis vadócok még – mosolygott elnézően. Csak olyankor verte sántára a fiait, ha elfelejtettek hálaadó imát rebegni evés előtt, egyébként sohasem.
Kifürkészhetetlen titok marad örökre, hogy Kovács Lilian miért pont akkor omlott össze, amikor a fiúk beáztatták a húslevesébe a zoknijaikat, éppen kung-fu edzés után. A zoknis leves a legszelídebb tréfáik közé tartozott. Lilian ezúttal nem kiabált. Nem menekült el. Nem csinált semmit. Úgy érezte, örökre megbénult, és nem fog már megszólalni soha többé. Hogy mégiscsak átverte őt az Isten, méghozzá igen alaposan. Katatóniás nyugalommal kanalazta magába az izzadtságszagú ételt, miközben könnyei sűrű, nagy cseppekben potyogtak a tányérba. A fiúkat zavarba hozta az ellenállás teljes hiánya. Életükben először megálltak egy pillanatra.
– Finom? – kérdezték halkan Liliantól.
– Miért csináljátok ezt velem? – kérdezett vissza a lány.
– Te sose leszel olyan, mint anya – mondták a fiúk, és nem mozdultak, csak nézték szomorúan. Arra gondoltak, hogy az anyjuk csodálatosan tudott verekedni. Részegen táncolt az asztalon. Köpködőversenyt rendezett nekik. Megtépte a fülüket. Óránként átöltözött, s mindannyiszor úgy megváltozott, hogy alig ismertek rá. Titkos rablóbandát alapított a gyerekeivel, és ő volt a bandavezér. Célba lőtt a villanykapcsolóra a szolgálati pisztolyával. Lilian meg csak bőgni tud, és a bőgéssel galádul el akarja lopni a gyerekkorukat. Liliant határtalanul megrázta a felismerés, hogy a Kisvárdai gyerekeknek is volt anyjuk. Erre valahogy nem számított.
– De hát az édesanyátok már évekkel ezelőtt elment! Itthagyott titeket – mondta végül, mintegy védekezésképpen. – Nem akarom elfoglalni a helyét.
– Akkor se leszel az anyánk. Nem fogod kitúrni innen – szögezték le makacsul a fiúk.
– Most már ne bántsatok. Körülbelül tizenöt percig, amíg összepakolok, és elmegyek – szipogta halkan Lilian, amikor végzett a zoknis levessel. A fiúk nem bántották.
Mintha széljárta utcákon kóborolt volna, hatalmas, meg-meglebbenő függönyök között. Felelőtlenül, bizarr szomorúsággal hagyta maga mögött mindazt, ami nem is volt az övé soha. Ezüstszínű, lázas fények izzottak a sugárutakon. A sarkok mögül, a szögletekből, a bevásárlóerődök műpálmás magányából egyre újabb arcok villantak felé. De ha rájuk nézett, árnyékba húzódtak.
Utolsó lehetőségként Varró Mikire gondolt. A fél várossal beszélt, megszerzendő a címét, s közben egyre óvta-nevelgette magában a reményt, hogy Miklós maga lesz a megváltás. Mire a kitartó magánnyomozás túlsó végén, egy fémsárga hajnalon átvágott a buszpályaudvar olajtól csillogó betonján, a remény megdönthetetlen bizonyossággá keményedett Lilian lelkében. A legjobb ruháját vette fel. Válogatnia nem kellett, mert már régen nem volt másik ruhája. Riadtan kerülgette az autóbuszokat, mert a pályaudvarról ormótlan, fertőző történetek keringtek szerte a városban. Az álompolgárok gyülevész hada azonban e korai órán a szingaléz bevándorlók zsebeit fosztogatta elszánt lelkesedéssel. Kovács Lilian baj nélkül átjutott az akadályon. Boldog volt. Nem is sejtette, hogy reményei még pontosan tizenöt percig tartanak. Már csak tizennégy perc. Már csak tizenhárom.
Varró Miki az évezredek sötétségét rejtő betonház kilencedik emeletén lakott, a gyanúsan sóhajtozó lifttől balra. Amikor ajtót nyitott Liliannak, zöld pöttyek százai borították a fejét. Legkisebb gyermeke, szám szerint a nyolcadik, éppen visszautasította a spenótot. Varró Miki nem volt már terminátor, se kamasz, se felnőtt. Csak abban reménykedett, hogy a következő öt percben nem falják fel reggelire őt magát is galád ivadékai.
Kovács Lilian, ha már úgy belejött a nyomozásba, megkereste egykori vetélytársát. Hiszen Mariannak mindig annyi ismerőse volt. Most, hogy már nem kellett megküzdeniük Polgár Richárd kegyeiért, talán segíthetne Liliannak. Mariannt már nem érdekelte Afrika. Chiliszószba mártott tortilla-szirmokat rágcsált, kukoricasört vedelt, szivarozott és káromkodott. Nem emlékezett Polgár Richárdra. Nem emlékezett Kovács Lilianra sem. Nem vette körül epekedő férfiak hada. Nem úgy nézett ki, mint aki segíteni tud bárkin is, beleértve saját magát. Boldog lehetett, ha néha megvette éjszakára egy-egy gazdag, homoszexuális özvegyasszony.
Kovács Lilian öregnek és csúnyának érezte magát, némi joggal. Leszámolt magában a világgal, azután dúsan fűszerezett, barbár ételeket evett egy pizzeria teraszán három decens kamionsofőr társaságában. Mögöttük sötét üvegkék volt az ég. Mona Sarielle letargikus tánczenéit hallgatták, félelemzenéket, amelyek a legszorosabb rokonságban álltak a szerelemmel. Lilian hálás volt. Úgy dörgölődzött a kamionsofőrökhöz, mint szél a házfalakhoz. Egymás után három boldog pillanatig ismét nőnek érezte magát, miközben részeg hittérítők és ifjú prostituáltak randalíroztak a vékony falon túl, a folyosón.
Egy számítógép-kalóz következett a sorban, aki soha nem volt még élő nővel, mert rejtett, de kőkemény vágyai jól definiálható büntetőjogi kategóriát alkottak. Liliannak nem kis erőfeszítésébe került, míg minden tiltakozás ellenére sikerült ráerőszakolnia magát a fiúra.
Volt még egy göndör, vörös hajú férfi is, aki nappal bohócként dolgozott az egyik bevásárlóerődben, piros gombbal az orrán. Lilian az Alkirályok kertjében találkozott vele. Akkoriban egyiküknek sem volt lakása. Mona Sarielle letargikus félelemzenéit dúdolgatták egymás fülébe, amelyek emlékeik szerint a legszorosabb kapcsolatban álltak a szerelemmel. A szél tünékeny fényport söpört szerteszét a hallgatag lombok között. Nem volt rossz, egészen addig, míg hidegre nem fordult az idő.
Azután alkoholtól duzzadt arccal kipörgős rock and rollt táncolt egy Café ’66 nevű neonszagú kocsmában. Partnere egy őszülő halántékú hobó volt, akinek lépten-nyomon elfelejtette a nevét. A hobó fizette a számlát, egészen addig, míg Lilian keresztül nem esett az egyik asztalon, csillogó sörösüvegeket és vodkáspoharakat robbantva szerteszét. Akkor a férfi angolosan távozott.
Kovács Lilian párolgó színek és lassan elmozduló, bonyolult árnyak között tért magához egy albérleti szobában. Elbutult arccal hajolt egy rácsos ágy fölé, amelyben sárgásvörös fejjel kalimpált egy kezdetleges lény. Talán fázott. Lilian soha nem tudott értékelhető feleletet adni arra kérdésre, hogy hol szedte össze a gyereket. Váltig állította, hogy egy marslakó az apja, hiába fenyegették meg életveszélyesen a Gyámügyi Hatóság tisztségviselői. Azt mondta, álmában a legmélyebb sötétség támadta meg. Alig tudott szabadulni tőle. Azután bejött a szobába egy ufó. Nagyjából gömb alakú volt, nem nagyobb az exportból visszamaradt görögdinnyéknél. Úgy derékmagasságban lebegett diszkréten és igen erotikusan. Nem volt benne semmi emberi, de határozottan férfias teljesítményt nyújtott.
– Lassú volt, figyelmes, és kitartó – magyarázta Kovács Lilian átszellemült mosollyal. – Ő a gyerek apja.
A polgári kormányzat szakemberei erre nem voltak felkészülve. Csendesen behúzták maguk mögött az ajtót, és magára hagyták Liliant a gömbölyű terminátor szívmelengető emlékével.
Kovács Lilian megszoptatta fázós utódját. Azon gondolkodott, milyen nevet adjon neki. Megfordult a fejében az Ufó Katalin, de azután elvetette az ötletet. Kellemesen leegyszerűsödött a világ. Anyaállat és gyerek: ennyit még Lilian is képes volt felfogni. Mint már annyiszor az évek során, egy pillanatra megint biztonságban érezte magát. Remélte, hitte, tudta, hogy éjjel újra eljön hozzá egyetlen szerelme, az ufó. Az ablakon túl szétszórt csillagörvények szikráztak az éjfekete tornyok fölött. Véget ért a vadászat.
