ajánlott zene:

Catnapp – No Cover
DJ Healer – Infected by Devils (Der Traum)

Egyedül gyalogol az út közepén, szőke szöghaja minden lépésnél lendül egyet. Lobog a két számmal nagyobb férfiing, alatta hosszú kislánylábak és koszos sportcipő. Mindigfeketében korszak, tudatmódosító régiókban.

Fél oldalt kilóg a füle a hajtincsek közül. Olyan béna, hogy ekkora füle van. Persze mindegy, úgyse látja senki, eltekintve egy rakás félvad macskától és egészen vad madártól.

(Huhúú, mondja valahol a közelben egy bagoly. Egy, mondja fennhangon a kislány. Kis csend. Hu… hú, mondja elbizonytalanodva a bagoly. Kettő!, vágja rá diadalmasan a kislány.)

Az aszfalt repedéseiből vad hajtások gyöngyöznek elő. Ufó méretű bogarak röpködnek. Burjánzik minden, de ez nem civilizációs növényzet, ez a magára hagyott dzsungel. Fene tudja, mikor kísértetiesebb, most, vagy délben, vagy éjszaka.

Várja a pillanatot, amikor felgyulladnak az utcai lámpák. Ahogy hirtelen egyszerre bekapcsolnak, pedig nem változott semmi. Ilyenkor még alig látszik a fényük, rövid ideig még világosabb náluk az alkonyat.

Ezen a szakaszon hét lámpa van, de már csak öt világít. Egy még villog néha. Jó lenne elkapni a pillanatot, amikor az is kialszik. Amikor a kihagyás hirtelen öröklétté válik. Aha, ilyen a halál.

Lehet, hogy ijesztő, de nem annak, aki szeret egyszerre hét madár testében éjszaka üldögélni a fán. Vagy fekete madárként röpködni egyszerre hét éjszakában.

Az éjszakák valamelyikében mozdulatlan autók állnak az út szélén, a karosszériákra tapadt kvarckristályokon szikrázik a fény. Fura, hogy jóval öregebbek nála. Nem is lehet már elindítani őket, mind benzines. Az áramkutakat régen benzinkútnak hívták, amikor még azzal mentek az autók. Tanulták az online iskolában.

A házak is sötétek. Némelyik tetejét már megbontották a tornádók. Az öt és fél kilométeren hazáig összesen két ablak világít. Az egyik mögött automata fedélzeti rendszer van, alkonyatkor bekapcsol, hajnalban ki. Egyszer bemászott, és megnézte. Tizenkettő, mondta magában, mert ez volt a tizenkettedik lakás, ahová bemászott.

A másik ablakban állandó a fény. Nyilván úgy maradt egy-két évtizede. Huszonhárom, mondta magában, amikor arra is rászánta magát.

Csipkés háziköntösbe öltözött, félig mumifikálódott holttestet talált a hálószobában. Kilátszottak a csontok a feketére száradt szövetek alól. Egy, mondta magában. Állatokat már látott a lebomlás legkülönbözőbb fázisában, pockokat, egereket, macskákat és rókákat, de embert még nem. Valamelyest megnyugodott a ténytől, hogy megszámolta.

Heidi néni is így végezné, ha nem kellene egy-két naponta átmennie hozzá. Úgyhogy Heidi néni max két napig lesz észrevétlenül halott.

Szereti átnézni a lakatlan házakat. Először csak kíváncsiságból próbálkozott, hogy nyitva van-e az ajtó. Azóta már gátlástalanul töri be az ablakot, ha máshogy nem megy. Elemzi a nyomokat, hogy kik laktak ott, és hogyan. Ilyenkor nyomozónak flesseli magát. Kisértetekkel kommunikáló médiumnak.

A Walmarkt Strasse egyik udvarházában például van egy kisebb terem. Színes, nyitott napernyő áll a közepén, bent a házban, semmi más. Visszhangzik az egész. A szobák is üresek. De lent az alagsorban, a kazán mellett, a félhomályban a nagy fehér falak teli vannak pingálva animefigurákkal, hatalmas szemű, elszánt kislányokkal, csápos gyerekszörnyekkel és betegesen vékony hermafroditákkal.

Sziaszia, ölel az elveszett jelentés.

Befordul az egykori Schehenwegre, ami egy zsákutca, és mint ilyen, kitérő. Az utcát ismeri, felderítette már, de még egyik házban sem járt. Az előkertekben kiégett a fű, a bejárókat vastag avarréteg borítja, de az egyik ajtó kilincsén nincs por. Fura. Azt nézte ki célpontnak.

Enged a kilincs, nincs bezárva. Szúrós növényi füst terjeng a levegőben. Inkább szag, mint illat, de egyáltalán nem kellemetlen. Soha nem érzett még ilyet. Azonnal beleszeret, első szippantásra.