Barion Pixel nuuvella

Ma lesz az a nap

Fox: Spirit (Fox)
https://www.youtube.com/watch?v=TN6PAul_5O4

High Contrast: Brief Encounter (High Society); Everything’s Different {Feat. Ian Shaw} (Tough Guys Don’t Dance – Retail CD)
https://www.youtube.com/watch?v=fc_WtyJWqTw
https://www.youtube.com/watch?v=R9AQ1f49s9k

Még mindig december van, csak két évvel később, 1975. csehtamásos, foszlányos decembere. Nedves balkáni hó szállingózik éjfél óta, időnként szúrós esővé változik, aztán vissza havazássá. Gonosz jégbordák keletkeznek a járdákon, és a baleseti sebészet megtelik törött lábakkal és karokkal.

Nagydarab, irhabundás városi paraszt nyit rá kopogás nélkül Dr. Farkas András professzor úrra. Kucsmájával leveregeti magáról a jégcseppeket, leül Farkassal szemben, apró, okos malacszemével ránéz, és azt mondja: na. Mást nem mond. Elővesz egy köteg ötszázforintost, 1975-ben ez a legnagyobb címlet, és elkezdi egyenként leszámolni az asztalra. Lassan.
– Szóljon, ha ölég.
Farkas egy idő után megelégeli.
– Mit akar?
– A Tótferit. Rakja össze. De nagyon alaposan.
Farkas gondolatban végigfut a beteglistán, Tótferi, Tótferi… aha, tegnap hozták be Ásotthalomról, miután beleszállt az istállóba a Ladájával. Volt vele egy szeplős kis bige is, az ötödik hónapban, az egészen jól megúszta. Tótferinek a szokásos töréseken túl egy komplett bikaszarvat kellett kioperálni a vállából.
– Kije magának az az ember?
– Tartozik nekem.
– Mennyivel?
– Most már még többel. Rakja össze.
Azzal feláll, és szó nélkül kimegy.

Farkas gyűlöli az igazgatói adminisztrációt, következésképpen azt is gyűlöli, ha megzavarják. Mondjuk, a Tótferi legalább tényleg komoly eset. Délelőtt a Sonn százados lányával állítottak be, egyenesen hozzá!, hogy fáj a hasa, hány és émelyeg, biztos vakbél. Ja, diagnosztizál a beteg. A vakbelet tíz perc alatt kizárták, kapott bélfertőtlenítőt, és hazaküldték, hogy diétázzon, és ne zabáljon össze-vissza mindent. Dr. Farkas még mosolyogni is kénytelen volt hozzá, fene essen a kölcsönös szívességekbe és lekötelezettségekbe. Legközelebb mindjárt az atyaúristenhez mennek, ha a gyerek eltüsszenti magát, vagy mi? 

Sonn Juli egyébként már egyáltalán nem gyerek. Nemrég múlt tizenöt, fehér bőrű, szőke és nehezen felejthető, teli magnéziumporos, túlvilági villódzással. Mint a nyári szelek a folyóparton. Mint a karácsonyi angyalkák, fel lehetne akasztani a fenyődíszek közé. Évek óta szertornázik, hogy szép legyen a lába és a feneke. Hát szép is. Azt még nem tudja, hogy a jövő már elkezdődött, de a szőkét és a nehezen felejthetőt nagyon is tudja, és véletlenül sem mulasztja el demonstrálni a környezetének, különösen a fiúknak, valamint Balásty Orsinak. A Káldor szerint el kéne nyalogatni, mint egy vaniliafagyit. Ezzel igen sokan egyetértenek.

Sassoonra van vágva a haja, amitől dúsnak hat és befelé kanyarodik az alja. Vidal Sassoon találta ki még a hippiévtizedben. Egy ideig a Beatles-ék is ilyet hordtak, de Szegedre csak most érkezett meg. A sassoont varrónőnél csináltatott, kék selyemből varrt iskolaköpeny egészíti ki (mert a köpeny sajnos kötelező), olasz pulcsik, kockás ingek és hasított bőr miniszoknya, vagy valódi Levi’s farmer, meg amit még elő tud állítani a lassan éledező teenager-ipar. Sonn Juli kérhet bármit, mert a szülei a legfelső jövedelemkategóriába tartoznak. Az apja százados a Rendőrkapitányság Bűnügyi Osztályán, az anyja meg a vezérigazgató titkárnője a DÉLÉP-nél, a Dél-alföld hatalmas, emberek ezreit foglalkoztató építővállalatánál. Mindent el tudnak intézni. A két gyerek, Juli és az öccse, bármit megengedhet magának, csoda, hogy még nem ment az agyukra.

Hatalmas, szecessziós bérházban laknak keleti díszcsempék, vakolatfodrok és beázásminták között, alig száz méterre a Darinka család Turai ágától. A ház a gazdag belváros legszélső bástyája, a kilátás már ellenséges területre nyílik, magasföldszintes unalomra, és a Szent István téri öreg víztoronyra, ahol az ócskapiac amőbázik szombat reggelenként.

Sonn Juli kedvenc szava az édi, a cuki és az állatijó. De ez csak álarc, nem gondolja komolyan, inkább bosszantásból.
– Kaptál egy cuki karót a dogádra. Láttam, amikor bevésték… Bevetted? Najónemis. Hihi.
– Elugranál a térképért?, a déseknél van. Kösz, édi vagy!
– Muti a cerkádat! … Hülye, nem arra a cerkára gondoltam. Áááállatijóóóóó! A másik is ilyen vékony? – A hang rózsaszín, édesen pislog hozzá, a maga részéről ezt nevezi mézgakrisztulásnak. Hihi.

Csak a fiúk hánynak tőle, mármint azok a fiúk, akiknek esélyük sincs Sonn Julinál. Meg a lányok, akiknek azoknál a fiúknál nincs esélyük, akiknek a Julinál van. Ők gyülekeznek Balásty Orsi körül, laza szövetségbe tömörülve. De Orsinak nincs szüksége rájuk, brutális, ősi szépségével éppen csak eltűri őket, mint valami aranyporban fürdőző nomád királynő. Sonn Juli ennél sokkal kifinomultabb. Szeleburdi jóindulattal osztogat kegyet és tanácsot, és még akkor se lehet igazán haragudni rá, amikor gyilkol.
– A legbiztosabb jele, hogy létezik intelligens élet a Földön kívül, hogy még nem próbáltak kapcsolatba lépni veled. – Kovács Misinek, hihi. Vagy:
– Odas, a Balásty kardigánja! Oanjólállneki! Biztos a nagymamájáé volt.

Amikor október elején a Draskovics komolyan foglalkozott az öngyilkossággal az Orsi miatt, Juli odaült hozzá egy stopperrel a kezében, hogy most beszélgetni fogunk, pontosan hatvan perc tíz másodperc négy századmásodpercig. Bármiről, mindegy. Mesélj valamit. Elég nyögvenyelősen indult, de a végére sűrűn egymás szavába vágva röhögcséltek, és alig bírták abbahagyni. Drazsé csak utólag jött rá, hogy ezt ajándékba kapta, a hatvan-tíz-négy ugyanis a születésnapja. Sonn Julit mindenki imádja, még azok is, akik gyűlölik.

Igazi barátnője azonban csak egy van, egy bájosan mediterrán amazon, fésülnitilos hajzuhataggal, vastag, húsos orral, barna bőrrel és érzékien összevissza kanyargó szájjal. Márton Bettina, így hívják. Alapvetően ártalmatlan jószág, eltekintve attól, hogy lelkéből hiányoznak a csipkék, és nem túl okos. Továbbá gátlástalan és hűséges. A gátlástalanság a bizalmas körben elsuttogott, vagy éppen úgysemondomkomolyan stílusban szétkiabált, kimerítően izgalmas szexuális fantáziában nyilvánul meg, a hűség pedig abban a tényben, hogy önállóan, Sonn Juli segítsége nélkül képtelen kicsikarni magának a világtól az elfogadható méretű helyet és rangot. 

Sonn Juli időnként belefárad a mézgakrisztás vihogásba, és elcsendesedik fél napokra. Olyankor rábízza magát a barátnőjére, visszahúzódik Márton Betti árnyékába, hogy onnan tanulmányozza a terepet, látszólag oda se figyelve. Szereti a háttérből áttekinteni a dolgokat. Az anyjától tanulta. Rengeteget tanult az anyjától.

Sonn-né, született Czvetkovics Ancsa ugyanolyan, mint a lánya, csak nagyban. A haja is szőke, csak nem sassoon, hanem Brigitte Bardot-s. Enyhén selypít. Úrilánynak nevelték, mint több generáció óta mindenkit a családban, tánctanár, zongoralecke, öltözködés, illemtan, francia társalgás, az utóbbi erősen megkopott.

Vasárnap délelőttönként fecsegnek és táncolnak a hallban. Sonn Juli már óvodában tudta, mi a foxtrott, és nem jön zavarba a tangótól vagy a keringőtől. Kéztartást és pillantásokat gyakorolnak a tükör előtt. A bal pofikád szebb, mint a jobb. Mit kell mutatni ahhoz, hogy mások azt gondolják rólad, amit te akarsz, hogy gondoljanak. Ne lássák, hogy félsz, vagy zavarban vagy. A férfit használni kell, mindegyiket arra, amire való. És közben: hogyan kényszerítjük rá másokra az akaratunkat. Most persze meg lehetne kérdezni, hogy miértis kell rákényszeríteni? De ebben a családban soha nem teszik fel a miérteket, csak a hogyanokat.

A legfontosabb, amit tanult, az akarás. Mindent akar, és nem feltétlenül csak földi javakat. Azt akarja, hogy vele is megtörténjen minden, ami jó, vagy esetleg nem jó, de izgalmas. Elismerést akar, és csodálatot. Meg azt, hogy szeressék. Azt nagyon.

Juli szobája vaniliaszínű álom, világosra fényezett ifjúsági bútorral és rendetlenséggel, plusz tüllfüggöny és egy boltíves alkóv. Az alkóvban franciaágy van, délutánonként pont telibe kapja a nap. Ha meg nem süt, a cserépkályhába két éve bevezették a gázt, pillanatok alatt trópusi hőséget lehet csinálni. Itt felejtik a sulit Márton Bettivel. Lakkozzák a körmüket, közben átveszik a kikiveljár című folytatásost, aztán leckét írnak, táncolnak és összevesznek. Vetkőzni is szoktak újabban, prostit játszani, sztriptízt és bordélyt, meg masztizni, megkapóan élénk fantáziával. 1975. van, a lassan múló felnőttvilág durván szégyellős, tulajdonképpen még beszélni is tilos róla, csinálni meg még tilosabb, azaz izgalmassss.

November elején felfedezték maguknak a Fox nevű, bájosan érzéki diszkóegyüttest, valamint Juli szűk tizenhármas öccsét, akinek eddig szigorúan tilos volt bejönni, de most direkt hívták, mert a rózsaszín lányszex kettesben mégse az igazi. Kicsit vonakodott a fiú, kicsit nem, de hogyan is mondhatott volna ellent azoknak, akikről az osztálytársai számtalanszor kinyilvánították már, némi irigységgel, hogy micsodabuláááák! Érdeklődéssel vegyes izgalommal hagyta, hogy levetkőztessék és nagy szakértelemmel tanulmányozni kezdjék, miközben az ablakon át benézett rájuk fakósárga szemével az őszi délután.
– Ezt nevezik fasznak?
– Vagy pöcsnek. Faroknak.
Ezen a ponton öcsi kicsit megriadt.
– Le fogod harapni?
– Hülye. Így szokták, amikor nem akarnak gyereket.

Márton Betti egy olasz pornómagazint értelmez ilyenformán. Magyarországon ilyenek még nincsenek közforgalomban. A lemezek is jobbára csempészés útján kerülnek be, a farmerek is, meg az illatosított gyertyák és a zöldalmaillatú Fa szappanok. Továbbá a török irhabundák és az aranygyűrűk, és még vagy ezer terméke a szépségnek, fantáziának, az elvágyódásnak és a kapzsiságnak. Külön bájt ad a dolognak, hogy Juli apja rendőr százados.

Nem volt mindig rendőr, az eredeti szakmája autószerelő. Dócról származik, egy apró zsákfaluból Szegedtől Északra, aminek nincs is közepe, csak széle, onnan nézve a karburátorokig terjedt a horizont. Le is húzott két évet a TEFU-nál, de mert a párttitkár szerint a „többre képes” kategóriába tartozott, elküldték valami előkészítő tanfolyamra, majd a Rendőrtiszti Főiskolára. Kitüntetéssel végzett. Járőrködött egy darabig, aztán előléptették, közben beházasodott a Czvetkovics családba, és megint előléptették. Végül a káderfejlesztési terv keretében beiskolázták a jogra levelezőn, rövidesen azzal is végezni fog, summa cum laude, naná, és reggelenként Dr. Sonn Károly fog visszanézni rá a tükörből. Már ott van az ablakban az újabb soronkívüli előléptetés őrnaggyá, sőt, talán az alosztályvezetés is, de babonából ezt nem mondjuk ki. Ja, és súlyemelő is volt, meg dzsúdózik. Szerencsére ritkán van otthon. Olyankor gondosan nem vesz tudomást a lánya illegális cuccairól, a feleségéről nem is szólva. Ezeknek semmi se elég. Ha belegondolna, akkor tudnia kellene, hogy ez mind illegális. Úgyhogy inkább nem gondol bele.

A százados úr tehát nincs otthon, csempészeket és kocsmai szurkálókat üldöz, miközben a fia életében először élvez el igazi lánytársaságban, Márton Betti lelkes segédletével. Az anyagot vihogva szétkenik Betti és Juli hasán. Egy kicsit a punciján is. Semmi gáz, elvégre nem dugtak, meg semmi, tesóval különben is tilos. Csak éppen fiúból van, arra kell használni, amire való, hát nem? Hihi. Egy darabig nem is történt semmi, de aztán Juli hányni kezdett, mint lakodalmas kutya. Akkor vitték be Farkas professzor úrhoz vakbélgyanúval.

Pillanatnyilag diétázik, két marékkal eszi a szenet meg a bélfertőtlenítőt, és jobban is érzi magát, különösen, hogy a tanítás már csak névleges, mindenki ajándékokat vadászik a kifosztott boltokban. A boltok aranyvasárnap fosztódtak ki, amikor hagyományosan nyitva tartanak. Hétvégéken egyébként, az év többi részében az égvilágon minden zárva tart, kihalt minden, mintha már lezajlott volna az atomháború, leszámítva az éttermeket és kocsmákat. De az aranyvasárnap más. Tömegek hömpölyögnek a Kárász utcán és a Lenin körúton. Piros celofántól szikrázik az összes kirakat, piros kartonból kivágott télapók és vattacsomók jelképezik a karácsonyt. A korai, nedves éjszakában csillognak a járdák, az alacsony ég szürkésvörös az algyői gázfáklyáktól. Bármelyik pillanatban eleredhet a hó, de aztán mégse, alighanem fekete karácsony lesz ez is.

24-én este kiautóznak Dócra a nagyiékhoz, Sonn Karcsi szüleihez, a szentestét hagyományosan náluk töltik. Elöl ülnek a szülők, hátul Juli és öcsi, mindketten az ajtóhoz préselődve, csak ellentétes irányban. Az autó reflektora csillagszórós lakótelepet, és egy erősen megkésett versenyzőt vág ki az éjszakából, összekötözött fenyővel a vállán, ami elől-hátul lekókad majdnem a járdáig. Valószínűleg ingyen szerezte, az ABC-k mellett kialakított karámokban a maradék karácsonyfák értéke a sötétség beálltával hirtelen nullára csökken. Juli kifelé bámul, megragad a fejében az ütemes himbálódzás, de közben a Káldorra gondol, hogy milyen pofát vágott délelőtt. Adott neki egy kis üveg Triple Sec-et télapómasnival, persze titokban, de azért úgy, hogy mindenki tudjon róla, hihi.

A Csongrádi sugárúton kellene kimenniük a városból, de előbb kerülnek az Algyői út felé, tankolni a Shell-nél. A Shell az első külföldi társaság Magyarországon, alig néhány kútjuk van mutatóban. Szegeden és környékén például ez az egyetlen. Mégis mindenki ide jár, mert sokkal tisztább a benzin, kevesebb benne az ólom meg a gázolaj. Még a szaga is finomabb. Julinak ennek ellenére felfordul tőle a gyomra. Egy darabig tartja magát, de Sándorfalva határában kénytelenek megállni. Míg öklendezik a bokorban, az apja kiabál vele, nem igaz, hogy nekünk mindig – mindig! – le kell késni a karácsonyt.

Sonn nagypapa vasalt csizmás öregember, kérges, erős és enyhén büdös, mint a ridegen tartott marhák az árokparton. Nagyon büszke mindkét fiára, meg a lányára, és szám szerint öt darab unokájára. Különösen a Karcsira, az vitte a legtöbbre. Még a feleségét, Ancsát is elismeri, pedig az egy kirittyentett városi liba. De azért valószínűleg még most is elővenné az ostort, ha valami nem úgy történne, ahogy ő megmondta. Szenteste akkor kezdődik, amikor csenget a tisztaszobában. Addigra mindennek készen kell lenni, gyertyák égnek, asztal megterítve, halászlé kitálalva, és így tovább. Sonn Karcsi érthetően ideges, hogy elkéstek. Hát még amikor Juli szétrókázza az ajándékosztást és a vacsorát.

Éjfélre tarthatatlanná válik a helyzet. Újra kocsiba ülnek, és visszadöngetnek Szegedre, egyenesen a klinikára. A sebészeten egy öreg varázsló az ügyeletes, sokat látott már. Hümmög kicsit, aztán rutinosan átküldi Sonnékat a nőgyógyászatra. Ott a hümmögés megduplázódik. 1975. van, december vége, a világ nagy gyógyszergyártói még csak próbálgatják a terhességi gyorsteszteket, pillanatnyilag a magzati szívhang megjelenése előtt a hím kecskebéka az egyetlen megbízható információforrás. A bőre alá kell fecskendezni a nő vizeletét, és ha terhes, a vizelet hormontartalmától az állat néhány óra múlva elkezd vadul spermiumot termelni. A békák nem örülnek ennek a módszernek, de őket senki se kérdezi.

Sonn Julit nem is érdekli. Hülye békák. Néha elsötétül előtte a világ. Mélységesen irreálisnak érzi, hogy holmi varangyon múlik a sorsa. Az apja időnként megsebzett vaddisznóként átcsörtet a színen, összekoccannak a karácsonyfán a piros díszgömbök. Öcsi elbújt a szobájában, nem is érti, miről van szó, neki nem mondanak semmit. Csend van. Julihoz időnként benyit az anyja, de ő is csak a legszükségesebb tőmondatokra szorítkozik. A bejárónő, akit tilos cselédnek hívni, mióta szocializmus van, reszketve mosogat, és már menekül is, pedig imádja a Sonnék gyerekeit. Ha úgy adódik, ebédet is szokott főzni nekik, csak úgy, önszorgalomból.

Aztán megjön a telefon, hogy Juli békája kis híján felfordult a hormontöbblettől, jó lenne, ha befáradnának. Czvetkovics Ancsa pengévé szorított szájjal kézen fogja a lányát, villamos, sötétszürke utcák, kopott folyosó bálnahasú nőkkel, Dr. Garbaly. A fiatalkorú pácienseknek fenntartott jellegzetes szemrehányással ismerteti a tényeket. Juli nem érti, mi ez az egész. Hogy mi történik vele. Fogalma sincs, mitől lehet terhes, de elmagyarázzák neki, hogy ilyen csak egyszer volt a történelemben, és akkor is volt végül is pasi a dologban, igaz nem földi, de volt. Azért az okoz némi zavart, hogy tényleg jól megállapíthatóan szűz. Na, vegyük végig, mit csináltál.

A barkochba túlsó végén egy pillanatra bevillan, hogy rátolja az egészet Márton Bettire. Betti kezdett ki az öcsivel, ő ott se volt. Csakhogy ő terhes, nem a Betti. Francba… De hátha téves riasztás. Elromlott a béka. Vagy elmúlik magától. Esetleg felébred. Persze tudja, hogy nem, nem múlik el, és nem fog felébredni. Valahol hátul, a laborban ellenségesen kuruttyol a kórházi sötétség.

Most is szőke és nehezen felejthető, sőt, megviselten és kialvatlanul, a szeleburdi álarc nélkül szebb, mint valaha, de életében először megfeledkezik róla. Azt se tudja, merre jár. Hirtelen más értelmet kap az oszfő kedvenc szövege, hogy valami mocorog benned, vagy a tehetség, vagy a kukac. Szép kis karácsony. Köszi, Jézuska, vicces vagy. Lejátssza magában a mozdulatot, amit nem kellett volna. Vagy az egészet nem kellett volna, most legalábbis úgy érzi. Lejátssza megint. Ezredszer is. Elgondolkodik, hogy mit csinált rosszul, szintén először életében, de olyankor nem kap levegőt, úgyhogy inkább mégse gondol semmire. Csakhogy akkor meg jön fel a mozdulat, amit nem kellett volna.

A többiek már javában helyezkednek, lesik, hogy hol lesz szilveszteri buli, kiket hívnak meg és hová. De ő nem lesz ott. Soha többé nem lesz ott. Nincs több házibuli, se töridolgozat, se osztálykirándulás, nem lesznek izgatott éjszakák a helvéciai almaültetvények meleg holdárnyékában. Csak a Balástynak. Nem fog örülni, dehogy. Sajnálkozni fog, mint mindenki, hogy szegény Juli. Két nevetés között. Miközben ő pelenkát fog szagolgatni, hallgatja az óbégatást, és nem lesz több hihi. Semmi se lesz. Hirtelen rádöbben, hogy már elkezdődött, mint jeges szél a pusztából, feltámadt, és már javában tart a jövő.

Csúnyácska ez a jövő, szegényes és nyomorult, mint a prehisztorikus társbérletek, vagy szombat hajnalonként az amőbapiac a víztoronynál. Vörösesszürke kartonpapír-karácsony, fényhiányos, magányosan himbálódzó végtelen napok, amiket muszáj cipelni, és letenni lehetetlen. Atyám, csak azt ne. Pedig szecessziós mesének indult, teli izzással, napfénnyel és rózsaszínnel. Valamikor régen.

Míg Juli a jövőjét szemlélgeti néma pánikban, Sonn Károly az irodájában szöszmötöl, kilátással az üres Kossuth Lajos sugárútra. Kávét főz, saját kezűleg, az ünnepi ügyeleten nincs titkárnő. Nem is bánja, legalább elfoglalja magát valamivel, addig se kell arra gondolni, amire gondol. A kávéfőzőket acélból esztergálják, és gyanúsan hasonlítanak a tüzérségi lövedékek töltényhüvelyére. Rá kell csavarozni a tetejét, aztán fel a gázra. Van elektromos változat is, de mindkettő hajlamos felrobbanni, ha megfárad a gumitömítés. Ahányszor csak kávét főzöl, mindig benne van a pakliban, hogy újra kell festetni a konyhát.

Sonn százados elvtárs messze maga mögött hagyta már a simlizős autószerelőt, meg az utcai járőrözést. Azóta végignyomozta a hattyasi sorozatgyilkost, elkapta a gedói sósborszeszes szatírt, és látta a Vasútipari Főiskola koleszának ebédlőjét, miután szétverték a szír vendégdiákok (azt ráadásul titokban kellett lerendezni, felsőbb utasításra).

Nemrég helyszíneltek egy Zrínyi utcai szobakonyhában. Szétspriccelt vér foltjai. Az ágy, vagy inkább csak priccs, gyűrött, koszos és véres az is. Szétmarcangolva a falak. Feltapadt hajtincsdarabok. Köröm és bőrnyomok, rettenetes. Összetört nippek. A halál elemi erejű szaga, hiába vannak nyitva az ablakok. Pár percenként megremeg az egész, mintha földrengés lenne, az utcán elhúzó villamostól, összekoccannak a cserépdarabok. A hulla többszörösen megcsonkítva, úgyhogy előbb gyilkosságnak hitték, de aztán kiderült, hogy szabályosan lemészárolta magát egy hentesbárddal. A Tisza séfje, zárkózott alak, de nem utálja senki. Szóval magyarázat nincs, le lehet zárni az aktát.

Mire visszaértek a kapitányságra, egy taknyos kis hippit talált az irodájában megbilincselve, az E5-ről hozták be hozzá, hogy stoppolt, nem dolgozik, és verseskötet van nála. A szokásos két nap zárka helyett egyszerűen levette a bilincset, adott neki egy pohár vizet, és hazazavarta. Sonn százados már rég tisztában van a dolgok valódi súlyával. Fogpiszkálót rágcsál cigaretta helyett, okosan mérlegeli a dolgokat, és nehezen lehet kihozni a sodrából.

De amikor megerősítést nyer, hogy pozitív a béka, egy pillanat alatt lepattogzik róla a civilizáció vékony tojáshéja. Remegő kézzel betárazza a szolgálati pisztolyt, és hazarohan, hogy lelövi a Szégyent. Mit fognak szólni a kollégái, meg az ismerősök? És az apja! Üvöltve dörömböl az ajtón, haja csapzottan a homlokába lóg, szilaj frusztrációk, lángoló tanyák és keserves alföldi bűnügyek lobognak az agyában.

Czvetkovics Ancsa ezt pontosan tudta előre. Eleve haza se viszi Julit, egyenesen áttelepíti az anyjához, özvegy Czvetkovicsné Szalkay Katalinhoz, a belváros legbelsejébe, az Oskola utcába. Míg a férje otthon tör-zúz, ő szecessziós belvárosi takaróba burkolja a Szégyent. Évek óta először szélesre nyílik köztük a rés, mint aszfaltrepedés a járdán, de nem kell félni, nem lesz tartós. Összetartja őket a teltkarcsú végzet és a borostás macsó ősi kötőereje, és ha az nem lenne elég, a háttérben ott van az akarnok parasztság és az évszázados túlélésre berendezkedett vidéki polgárság szocialista karrierekben testet öltő kompromisszuma is.

A túlélés a Czvetkovicsoknál a nőuralomban nyilvánul meg. A nevet persze a férfiak hozzák, úgyhogy a Czvetkovics előtti generáció még vitéz Szalkay volt (a vitézről utóbb mélyen hallgatnak), a következő pedig Sonn lesz, de ennek semmi jelentősége. A név nem számít, levehető, mint a tweed kosztüm vagy a habos hálóing, és másik ruhára cserélhető.

A családi tanácsot pillanatnyilag özvegy Czvetkovicsné és két lánya alkotja, a kisebbik az Ancsa. Ők döntenek vagyonról, iskoláról, nevelési elvekről, férjekről, munkahelyről, életről és halálról. A tanácsnak kizárólag informális ülései vannak az Oskola utcában, horgolt csipkék, nehéz bútorok és hatalmas fekete macskák között. A lakás még Árvíz előtti, legalább kétszáz éves, az egész emeletet elfoglalja. Ezt is államosították ugyan, de ők benne maradhattak, mert azidőtájt Czvetkovics Vilmos volt Szeged legmenőbb rádióműszerésze. Részt vett a laktanyák modernizálásában, és a mérnökök előre köszöntek neki. Ezt később megbánta, mert a rettenetes laktanyai szupertitkok birtokában soha többé nem utazhatott külföldre, még szocialista relációban sem, de ezt csak utólag árulták el neki. Ahoj, Dubrovnik holdfényes márványlépcsői.

Utolsó éveiben embergyűlölő főműszerész volt a Gelkánál a Bajcsy-Zsilinszky utcában. Mindenkit utált, de a helyettesét duplán. Valakinek volt a valakije az illető, nem Czvetkovics választotta. Műszerésznek még elment volna, de részlegvezetőnek semmiképpen, pedig nyilvánvaló volt, hogy ő lesz, ha egyszer a Czvetkovics nyugdíjba megy. Kábé másfél óránként elvonult a legközelebbi kocsmába, történetesen a Napsugárba az utca túloldalán, vagy három házzal odébb a Lófarába, kávészünetre. Kávészünet, persze! A balfasz.

Ennek ellenére általában elég jól tartotta magát, de aztán jött egy Sándor-nap, amikor fél háromnál nem bírta tovább, és durván belehányt egy frissen felnyitott Orion típusú televízióba.
– Nabazmeg – mondta Czvetkovics Vilmos. Soha nem káromkodott, talán ha háromszor életében. – Ezzel most micsinálsz, bazmeg?
– Mi lenne, ha egyszerűen visszazárnánk? – pislogott át Valakinekavalakije a napsugaras alkoholfelhőn.
– Kitakarítod, bazdmeg, de kurva gyorsan, vagy darabonként dugom fel a seggedbe, de a torkodig, oszt’ onnantól te leszel a műszaki rém, de nem szerelő, az nem leszel többé, mert semmi se leszel, bazdmeg!!!
A beosztottak behúzták a fejüket, még röhögni se mertek, pedig lett volna min, ahogy Valakinekavalakije egyenként operálja kifelé az elektroncsöveket, még másnap reggel is azokat törölgette.

Czvetkovics közben megírta a nyugdíjazási kérelmét, beadta, két hónapra elfogadták, aztán újabb három hónap múlva belehalt a semmittevésbe. Az Oskola utcai lakást megörökölte a nagymama.

Szombaton késődélután zsugázni jönnek hozzá a barátnői, csupa hasonló nagyasszony hatvanon túl. Először is kávét főznek, olyan erőset, ami már a súlyos mérgek kategóriájába tartozik. Sok tejszínhabbal isszák, ami egy rózsaszín fémpalackban készül habpatronnal, és távol kell tartani tőle a macskákat. Kártyázás közben a Szabó családot hallgatják magnóról. A Szabó család heti sorozat a Magyar Rádióban, a tévés szappanoperák őse, milliók hallgatják, főleg az idősebbek. Czvetkovics Katalin biedermeier komódja dugig van szabócsaládos magnótekercsekkel. Kuriózumnak számít, hogy képes bekapcsolni egy magnót, sőt, még felvenni is, de neki nem jelent gondot. Ez is a Vilmos hagyatéka. Ha akarná, lehallgathatná nemhogy a szegedi rendőrség, de a líbiai titkosszolgálat rádióforgalmazását is, csak nem érdekli. A barátnői sokkal jobbak hírforrásnak. Úgy gondolkodnak, hogy elmondják ugyanazt újra és újra, százszor is, csak mindig kicsit máshogy, és arra fülelnek, hogy mikor hangzik a legjobban.

Ezt a szombatot azonban kihagyják, sőt, a szokásos karácsonyi összcsaládi ebéd is elmarad, helyette a tanács ülésezik a hatalmas, sötét koloniál asztal körül, késő este. Mintegy jelzésképpen azért a családi ebédek szigorúan kék mintás porcelánjával terítenek, Juli némán segít. Pontosan tudja, hogy ő most nem a legkedvesebb unoka, nem Julcsi, hanem a Szégyen, amiről tárgyalni kell. Szereti a nagyit, de egy kicsit fél is tőle. Érzi a hatalmat, ami itt összpontosul ebben a nyikorgó, öreg ebédlőben. Szigorú és gazdag ez a hatalom, inkább okos, mint fenyegető. Érezte már máskor is, de most mást jelent. Azt jelenti, hogy talán mégse kell meghalni. Az a csúnyácska izé a horizonton talán mégse a jövő.

A vacsora végeztéig csak beszélgetnek, mintha mi se történt volna. A Szégyen ebben nem vesz részt, csak ül a porcelánok, remények és félelmek között, mint szomorú madonna egy modernizált Vermeer-festményen. A kávénál aztán ráfordulnak, de furcsán higgadtan, gyakorlatiasan és tárgyszerűen. Özvegy Czvetkovicsné Szalkay Katalin jelenlétében máshogy nem lehet. Juli abortuszra megy, tiszta ügy, ezzel mindenki egyetért. Vita csak azon van, öcsinek elárulják-e, hogy ő az apa (igen – tanulja meg, hogy a lányokkal vigyázni kell), és Karcsinak is megmondják-e (egyelőre nem – jobb, ha először lehiggad). Juli addig is itt fog lakni a nagyi felügyeletével. Van egy pótágy Vilmos poros szerszámokkal teli egykori házi műhelyében. 

Marad még az abortusz kérdése, ahhoz ugyanis meg kell jelenni az Abortusz Bizottság előtt. Egészen pontosan TEMEB, azaz Terhesség Megszakítást Ellenőrző Bizottság a neve, rettentően hivatalos dolog. Az ötvenes években hozták létre, nehogy már mindenféle besózott nőcskék csak úgy elküreteltessék a magyar népszaporulatot. Akkoriban még öt komor emberből állt, nyugdíjas doki, kiszuperált KISZ-titkárnő, a Nőtanácsban pakolópályára állított smasszer, és így tovább, általában messze túl a klimaxon. Helyből utáltak mindenkit, aki eléjük került, mert azok, ugye, életükben legalább egyszer basztak. A tizenközepet kétszeresen is gyűlölték, mert ők már nem azok. Namongya, hogy történt, turkáltak kéjesen a részletekben, ezt nevezték a körülmények mérlegelésének. Most már 1975. van, annak is a vége, a bizottságok három főre apadtak, némileg tárgyszerűbbek és kevésbé szigorúak, de a kellemetlenség maradt.

Julinak persze engedélyezni a fogják a küretet, szinte mindenkinek engedélyezik, de jó lenne inkább elkerülni. Már így is túl sokan tudnak róla. Fiatalkorú lány teherbe esett a saját öccsétől – ez egészen más társadalmi rétegekre jellemző, Karcsinak még az előmenetelére is hatással lehet. Julcsiéra is, ha bekerül a gimnáziumi jellemzésébe. Szóval titokban kell tartani, amennyire csak lehet.

És lehet, mert a feketemacskás ebédlőben összpontosuló hatalom lehetővé teszi. Özvegy Czvetkovicsné keze rokonokon, barátnőkön, azok rokonain, valamint ismeretlen státuszú egyéneken át messzire elér, vállalatok igazgatóságaira, tanári szobákba, gyárakba, kórházakba és autószervizekbe. Még Budapesten, sőt, a távoli Kassán is vannak helyőrségei. Soha nem ír le semmit, a fejében vannak a nevek, telefonszámok, viszonyok és kapcsolatok, vonzalmak, ellenszenvek, képességek és képtelenségek. Nyugalom, Juli, a nagyi el fogja intézni. Csak az anyja súgja a fülébe, hogy azt ne hidd, megúsztad ennyivel, ezért még számolunk.

Másnap reggel özvegy Czvetkovicsné a hármas tükör előtt kalapot illeszt ritkás, hófehér hajára, összedörzsöli a tenyerét, és hosszú körútra indul. Telefonálni ritkán szokott, inkább személyesen intézi, amit lehet, mert akkor látja az illető szemét, meg amit a kezével csinál.

Először is felkeresi a vejét. Megnyugodtál? Ne hadonássz a mordállyal, még elsül, tedd el szépen. Hisztizel itt, mint valami kislány. Na, van ismerősöd a hadkiegészítőn? Nem baj, nekem van. De a közlekedésiekkel jóban vagy, ugye? Mondtam, hogy mindenkivel legyél jóban. Ki kell emelni egy kartont, semmi komoly, csak szabálysértés.

Sonn Karcsi után a Hadkiegészítő Parancsnokság következik, aztán a nőgyógyászat, a Taurus Gumigyár szegedi igazgatósága, Nádor Gyuri a Tanács egészségügyi osztályán, a Népfront irodája, majd újra a nőgyógyászat. A körút során vágyak elégülnek ki, félelmek oldódnak, újabb félelmek és vágyak keletkeznek, lekötelezettségek és virtuális számlák – és végeredményként kijön, hogy Sonn Julinak január 2-án pénteken reggel egészségügyi küretje lesz. Ami eleve nem tartozik az Abortusz Bizottságra. Az még a téli szünet, szóval a suliból se kell hiányozni. Nem is marad nyoma sehol, jóformán csak az orvos fog tudni róla.

December 30-án a karácsonyról visszamaradt pára dér formájában kicsapódik, és eklektikus látomássá alakítja a várost. Szikrázó, szibériakék ég, ezernyi mozdulatlan felhőcskével a kémények, rosszul szigetelt csövek, szellőzőnyílások fölött. Sonn Juli az ablaknál hunyorog, a fehér csipkefüggönybe kapaszkodik reggel óta, jó állnak neki ezek az évvégi, szőke és nehezen feledhető fények. Nagyon fáj? Egyáltalán, hogy csinálják? De ezek csak érzések a háttérben, nem ezen gondolkodik. Egyszerre gyakorlatias és esendő, mint a nagyanyja, úgyhogy terveket gyárt, hogyan szerezhetne az elkövetkező pár órában, de legkésőbb péntek hajnalig egy fiút. Egy idő után kénytelen belátni, hogy titokban nem megy, muszáj beavatni legalább a nagyanyját.

Nincs könnyű dolga. Azt kell meggyőzően elhadarnia, hogy nagyiiii, ugye elengecc szilveszter éjszakára buliba, anyáéknak nem kell tudni. Ha már úgyse leszek szűz péntektől, jobb lenne rendesen, fiúval, nem egy nőgyógyászati fogótól. Ennél terhesebb már úgyse lehetek, lécci, jóóóóó?

Özvegy Czvetkovicsné először szóhoz se jut ekkora szemtelenségtől, csak nézi a lányt, a nyúzott, magnéziumos csillogást, a karikákat a szeme alatt, meg ahogy lötyög rajta a ruha, az elmúlt pár napban sokat fogyott.
– Hová akarsz menni?
– A Márayékhoz.
– Ciliékhez??? Úristen, az egy bűntanya!
– De mindenki ott lesz.
– Van legalább jelölt, aki szóba jöhet?
– Aha. És mind ott lesznek.
– Erre majd utólag ne emlékeztess. Le fogom tagadni, hogy egyáltalán meghallgattalak – mondja özvegy Czvetkovicsné Szalkay Katalin. – Mit veszel fel? Most mondd, majd én elhozom tőletek.

A Máray lakásban begőzölt bölcsészek, jogászok és atomfizikusok örvénylenek, meg a gimnazisták, akikkel jóban vannak, továbbá a komplett üveggyöngyszekta, és néhány elmosódott alak, akit senki sem ismer.
– Látom a Holdat, a Hold is néz, fényt vet a Holdra egy gyilkos kéz – kántálja egy fátyolos, lassú és lüktető kislányhang a téli éjszakában. Utóbb Káldor Zsófinak bizonyul az illető. Kizsarolta Fricitől bizonyos eltitkolt intők és hamisított igazolások kapcsán, hogy elhozza magával, de csak kilencig maradhat. Úgyhogy most ül az ágyon a Cárnő és Zoli szobájában, és énekel, újra és újra ezt a két sort, meg lehet veszni tőle. Aztán a nappaliban felnyomják teljes kakaóra a Bjelo Dugmét, és végre nem hallatszik többé.
Fél kilenckor elered az eső, és a fiúk kirontanak lakásból egy szál gatyában, Káldor Frici vezetésével. Kíváncsi rá, milyen érzés gatyában, sztolicsnajával a kézben táncolni és üvölteni az esős függőfolyosón. Vagy a mohos-köves zöldpenészes görbetéglás udvaron. Szilveszter van, a levegő mégis gyanúsan meleg, az esőpermetbe belehalsz. A sámántáncnak a szomszéd nyugdíjas pár vet véget, mert szeretnék hallani Hofi Gézát a tévében, és a cél érdekében a rendőrség bevetésétől se riadnak vissza.
Időlegesen visszavonulnak a lakásba, de Menyus hanyatt csúszik a nedves téglákon. Beveri a fejét, hörög egy kicsit, de már mindenki eltűnt, kivéve Csiszár Marcit, akinek viszont be van párásodva a szemüvege. Megpróbálja felhúzni Menyust a földről, de mivel be van párásodva, nem látja, hogy a haján áll a bakancsával. Hiába rángatja egyre kétségbeesettebben, hogy tesókám, mi van veled, kelj már fel, fáj valamid?!, Menyus a rángatással egyenes arányban röhög és sikoltozik egyszerre, válaszolni nem tud. A nyugdíjasok motyognak valamit a világvégéről.
Pirna Laci beígér Káldornak két nagy frászt a legközelebbi hasonló ötletért. Itt már volt razzia is, legutóbb éjfélkor állítottak be a zsernyákok, azzal az átlátszó indokkal, hogy hangos a zene. Mondjuk, tényleg szakadtak szét a hangfalak, de mindenki tudta, hogy nem azért jöttek. Frici kakaskodik egy kicsit a látszat kedvéért, de csak a lányok miatt, aztán gyorsan abba is hagyja. A Pirnának impozáns izmai vannak a kőfaragástól.
Egész nyáron a temetőszobrászoknál dolgozott, hogy legyen némi lé a zsebében. Otthonról nem kap semmit, szemben ezzel a félszemű marhával, akihez havonta hozzávágnak legalább egy ezrest. Egy kicsit házigazdának érzi magát, mióta a Cárnővel járt egy ideig, igaz, annak már vége. Azóta már a Gadnai Krisztán is túl van. Most a Tücsi kódnevű elsős bölcsészcsajt kerülgeti, aki egyelőre még nem akar tudni erről, a Pirna mégis csak egy taknyos gimnazista, de az impozáns izmok, a reneszánsz borosta, széles karimájú kalap, ócska zakó kitüntetésekkel, szivarvég a száj sarkában, plusz az irónia meg fogja tenni a magáét.
Közben Lajtai Andris, aki évfolyamelső fizika szakon, és Máray Zoli, a cári bátyuska a betört franciaablakot próbálja befoltozni cellux-szal és nylonzacskókkal. Kapkodnak, hogy végezzenek, mielőtt Csilla hazaér, de elkésnek. Ők maguk már összeragasztgatott modernista szoborra hasonlítanak, de az eső még bever, amikor felgyulladnak a lámpák, és beviharzik Máray Csilla zöld bársonyestélyiben és stólában, miután végiglátogatta a barátait. Szerencsére nem érdekli az ablak. Elönti a lakást a cári udvartartás, és nagy mennyiségű vodkát töltenek magukba meg a kis Kemenes Laciba. Lacira rá is fér, mert élete nagy szerelmét, a Ferenczy Ildit nem engedték el otthonról. Ferenczy apuka annyi rosszat hallott már. Kemenes Laci ellen nincs kifogása, az egy tisztességes gyerek, járjanak csak. De egy szilveszteri buli! Még a végén valami inzultus érné a lányát. Csúnya szexuális célzást tenne előtte valaki, vagy megfogdosnák, pedig az Ildi még olyan kis ártatlan.
Lajtai Andris kitámolyog a konyhába, úgy érzi, jót tenne valami alkoholmentes folyadék a változatosság kedvéért. Majdnem két méter, jó nagy felületen tud izzadni, celluxdarabkák lógnak róla, vicces. A sarokban Káldor Zsófi duzzog, a combja tövénél levágott farmerban, a köldöke fölött csomóra kötött kockás ingben, selyemkendő körben a homlokán, plusz fémkeretes szemüveg. Tizenkét és fél éves. A bátyja már egy órája beígérte, hogy hazapostázza, de pillanatnyilag a bölcsész szekcióval cigarettázik és handabandázik a fürdőszobában, Zsófi meg igyekszik eltűnni előle. Addig is gyorsan megpróbálja ráerőszakolni magát valakire.
– Neked adom a Rollingot – hadonászik Andrisnak egy nagylemezzel –, ha smárolsz velem.
– Nem zavar, hogy a bátyádé?
– Ha nem csókolsz meg, sikítok, és megmondalak a mamámnak, hogy tapiztad a puncimat.
Andrist idegesíti a kislány, és egyébként is az idősebb csajokra gerjed, magányos titkárnőkre és adminisztrátorokra. Jelenleg a Mimivel kavar, aki éppen most szakított nyolcadszor Rinóval, de belátja, hogy nem szabadulhat, úgyhogy futólag megpuszilja.
– De nem így! Rendesen. Különben megmondlak.
Kénytelen rendesen megcsókolni. Aztán megtörli a száját. Káldor Zsófi nem törli meg, csak lenyalja.
A fürdőszobában közben megjelennek a gyöngyösök, civilizációs vitává alakul a szeánsz, és Frici végleg megfeledkezik a húgáról. Janó cinikus vigyorral szenyózik a bölcsészekkel, Galóca meg buddhautakról dörmög, méretekről és léptékről, és élvezik, hogy képesek kívülről látni önmagukat és az emberiséget.
Ahogy keresnek egy kozmikus helyet valahol a végtelenben, és megjelölik maguknak falakkal, palotákkal, lobogó dolgokkal és mindenféle titokzatos jelekkel. Templomokat építenek a saját kis Mindenhatójuknak, szobrokat faragnak, versekké tördelik a nyelvüket, nagyszerű gondolatokat eszelnek ki, lelket növesztenek és érzéseket… és így tovább. Egyszóval megpróbálják berendezni maguknak a világegyetem e szűk és felmérhetetlenül pici sarkát. Így próbálják elhitetni magukkal, hogy létezésük valamivel is fontosabb, mint az abszolút semmi. Hogy ők többek, mint a világegyetemben bárki vagy bármi más.
Zerge képtelen elszakadni, és ennek csak az egyik fele a buddhaút. A másik az, hogy a Növények Istene az előbb leültette hatalmas combjára, és nagy lapátmancsába fogta a kezét, csak úgy, minden célzás nélkül, mintha csak a kishúga lenne, de azért. Pedig Zergének most Villányi Petivel lenne dolga, hónapok óta kerülgetik egymást, tisztázni, hogy ki milyen sátánt akar, és csókolózni végre.
Villa jobb híján a lemezjátszónál szambázik egy darabig, aztán felteszi Alice Coopertől a Man With the Golden Gunt, a fejére meg egy fekete papírcilindert, plusz enyhén elnyúlt póló, szűk farmer, és befordult táncba kezd a nappaliban körbe-körbe egy láthatatlan köríven, embereket és árnyakat kerülgetve. Kígyódíszítés minden mozdulata. Nyolcados kiállások, fordulások, csípőkörzés, vállat föl és sasszé tovább, lányosan erotikus és férfiasan kényszeres, egyszóval gyönyörű, lassan leáll körülötte az élet. Látszik, hogy nem tanulta, valahol a génjeiben lapult eddig, és nem is jön elő soha többé, ez a tánc egyszeri és megismételhetetlen. Kár, hogy Zerge nem látja. A sárkányagy mélyén vele szeretkeznek lányok és fiúk egyaránt, de Villa észre se veszi. Fél óra múlva kifárad, ledönt fél liter bort egy hajtásra, és mert Zerge még mindig a Növények Istenén ücsörög, görbe léptekkel kitűnik az éjszakából.
A Cárnő és közvetlen udvartartása addigra már csehtamásozik a hálószobában, azt mondd meg nékem, hol lesz majd lakóhelyünk, maradunk itt, vagy egyszer majd tovább megyünk – és lehet, hogy egyszer majd tényleg továbbmennek, de nem most, most még nem. Ez egy ilyen ország. Nagyokat tervez, rendszerre érzéketlenül, aztán hajlamos ellustálkodni a terveit. Bolond is. Mediterránnak túl szigorú, keletinek túl tevékeny, nyugatinak túl lusta. Protestánsnak túl boldog, katolikusnak szertelen. Tulajdonképpen vicces lenne, de ahhoz meg rezignált és szomorú. Csak tíz év múlva ne ez a dal legyen.
Éjfél felé előbújik valahonnan Miguel és Erki Zsuzsa, fene tudja, hol lappangtak eddig. Csapzottak mindketten, és pornográf szaguk van. Ezt még meg lehetne bocsátani nekik, de az az elmázolt, földöntúli öröm Zsuzsa arcán, az örökre beég a résztvevők agyába.
A háttérben Cseh Tamást felváltja egy ismeretlen arc, és skót tengerésznótát tanít a fizikusoknak és a joghallgatóknak. Pálinka, pálinka, pálinka kő, mer ha pálinkát nem kapok, itt döglök mög, böffentés, ha pálinkából lenne az összes tenger, mint a kacsa lemerülnék és soha nem jönnék fel, ez megy egészen éjfélig, időnként egyetlen kórussá egyesítve az egész bulit.
Közben valamikor bekapcsolják a tévét, Himnusz vigyázzban állva, már 1976. van, a betört franciaablakon túl eláll az eső. A város sötét tömege fölött felszikrázik a Rigel, a Betelgeuse és az Aldebaran.
Két fekete kísértetlány áll törött üvegcserepeken a huzatban, fekete farmer, fekete póló, csípőjük lassan ring a hard rockra, hajukban és a derekuk táján szikráznak az apró üveggyöngyök. Némán beszélgetnek, szavak nélkül, saját metanyelvükön. A kisebbik, akit Zergényi Editnek hívnak, másfél órája az ujjait szagolgatja. Egészen pontosan azóta, hogy Villányi Petit megint elszalasztotta. Nagyon szeretné azt hinni, hogy nem végérvényesen és örökre. Gondosan nem mos kezet, hogy minél tovább tartson a fű illata. Attól visszajön az aranybocskoros pásztorfiú, lépked a ködökkel szabdalt síkságon.
Minta kihűlt volna belül, csak a bőre, a héja meleg még, ami életjeleket mutat. Belül tartósította magát, de a meleg héj sérülékeny. A teste csúcsainál, az ujjak végében, a sarkánál, a feje búbjánál továbbépül az érhálózat. Látja az egész város érhálózatát, a bordó és kékesfekete ereket az aszfaltban, a téglában, villamossínekben, rendőrautókban, platánfákban. Ahogy lefelé terjeszkednek a földben az erek, az évezredes ásványvízkészletek felé, mintha gyökerek lennének. És megérzi a bolygót, a hatalmas lufit, ami a talpához van rögzítve, úgyhogy kénytelen magával hordozni az egész Földet, bármerre is kóvályog az űrben.
– Érzed? – kérdezi Sonn Julitól, amikor véletlenül beleütközik a csatatérré változott konyhában. – Olyan, mintha terhes lennél. A Föld. Lehúz és behatárol – magyarázza, aztán továbbmegy, és nem veszi észre, amikor Sonn Juli elbőgi magát.

Máray Zoli veszi észre, a Cárnő kese hajú, neurotikus bátyja. Olyan, mint egy megkésett óvodás, bár jövőre végez az állatorvosin. Kutyákkal, macskákkal, tehenekkel és lovakkal jól elvan, emberszabásúakkal már kevésbé. Nem is sejti, hogy Sonn Julit senki nem látta sírni negyedik óta, amikor a játszótéren elszakadt a harisnyanadrágja.
Leguggol Julihoz.
– Mi van? Túl sokat ittál, vagy túl keveset?
Juli csak a fejét rázza. Nem részeg, és nem is józan, bár nem ivott egy kortyot se.
Már túl van mindenféle vágyon és őrületen. Káldor Fricivel smárolt is, de aztán Frici hazavitte a húgát, pontosabban fordítva, mert Zsófinak erősen be kellett segítenie az iránytartásba, és azóta nem került elő. Villányi Peti meg eleve használhatatlannak bizonyult.
Táncolt is, persze, meg zsíroskenyereket kent a Cárnővel. Rájött, hogy miért bálványozza mindenki, úgyhogy most már ő is. És akár szeretkezhetett is volna egy ismeretlennel, de acetonszagú volt a lehelete és irigységfoltos minden gondolata, amiben Sonn Juli magára ismert, és elmenekült előle. Aztán színházi kellékek után kotorászott a pincében, majd telihányta a mosdókagylót, de ő egyedül nem az alkoholtól, és közben észrevétlenül rájött, hogy hogyan kell nem akarni azt, amit akarunk.
Annyi mindent tanult az elmúlt órákban, vagy hetekben, aminek a létezéséről eddig nem is tudott. Például sírni is megtanult. Meg lemondani, távolságot tartani, belefeledkezni és megérteni, például. Nincs erre jobb iskola egy elvetemült szilveszter éjszakánál.
– Naaaa, nyugi! Elmúlik. Kérsz jaffát? Talán még van – mondja Máray Zoli, és kedvesen beletúr Sonn Juli feledhetetlenül szőke hajába. Azt hiszi, csak egy depis kamaszlánnyal van dolga.
– Terhes vagyok – válaszolja Sonn Juli, miközben az ablakban feldereng 1976. piszkosszürke hajnala.

Zoli sokáig hallgat. Nézi a lányt, a pince koszfoltjait a pólóján, meg ahogy a kezét kulcsolja össze a combja alatt.
– Mondd végig. Most már ne hagyd abba.

Olyan polgári és okos és béna az egész. Zoli visszafoglalja a nővérével közös szobáját, bekészít egy üveg bort, gyertyát gyújt, futtában fogat mos, berugdossa a szekrény alá, ami nem kell, törülközőt készít az ágyra, a kiscsaj feneke alá. Valószínűleg vérezni fog. Most olvasta Merlétől az Üvegfal mögöttet, abban van, hogy szűz lánnyal így kell eljárni. Még mindig nem meri elhinni, hogy ez vele történik. Erről a lányról fantáziál a fél város.

Sonn Juli közben elfogódottan ácsorog, aztán ügyetlenül vetkőzni kezd, most már az ágyon ül törökülésben, egy szál bugyiban és pólóban.
– Félsz? – kérdezi Zoli, amikor már minden megvan.
– Kicsit. És te?
– Nem tudom. Szűz lánnyal még nem voltam. – Mással se nagyon, de ezt nem teszi hozzá. 
– Én se – vágja rá Sonn Juli kapásból. Nem is tudja, mit mondott. Eltelik pár másodperc, mire elröhögik magukat. Utána már könnyebb.

Miközben Sonn Juli tudományos alapon, kielégületlenül és mégis elégedetten túlesik azon, amin csak egyszer lehet, és lélekben már az abortuszra készül, özvegy Czvetkovicsné Szalkay Katalin hátradől kedvenc biedermeier foteljában, homlokán vizes borogatással, és először gondol arra, hogy elmúlt hetvenöt éves, és hogy ideje lenne meghalni. De csak egy pillanatra. Ölébe felugrik a domináns fekete kandúr, háromszor megfordul a tengelye körül, letelepszik, de nem jó, megfordul, bekarikázik újra.

Jó nő lesz ebből a Julcsiból? Persze, az lesz. Csak még zöld. De ez jó iskola neki. Túl erősek az ösztönei. Meg kell tanulnia kezelni. Ancsával nem lesz baj, a nővérével pont kiegészítik egymást, ketten együtt bármivel elboldogulnak. De ha ők kimennek majd az életből, a Julcsi egyedül lesz, mint ő volt valamikor nagyon régen, a Szalkay korszakban, nincs más lány a családban. Istenem, add, hogy sikerüljön neki.

A macska valami hallhatatlan zajt hall, hirtelen leugrik. Özvegy Czvetkovicsné összerezzen. Apró ijedtség csak, de életében másodszor jut eszébe, hogy ideje lenne meghalni.

Tetszett a történet?

0 0

Regisztrálj és olvasd Trenka Csaba Gábor 23 történetét!


  • 1212 szerző
  • 798 órányi történet
  • Reklámmentes olvasási élmény
  • Ingyenesen olvasható történetek
  • Napi szabadon olvasható merítés a Nuuvella Sunrise-on






Már van Nuuvella felhasználóm.

Műfaj

szépirodalom

Rövid leírás / Beharangozó

Az "Érinthetetlenk" c. regény 25. fejezete. Jön még majd néhány. Szegeden játszódik, az 1970-es évek közepén, de a mindenkori tizenközép világában. Ha érdekel az egész regény, megkaphatod a kiadónál: http://syllabux.hu/books/erinthetetlenek?id=146 Papíron két kötet. E-könyvben az első kötetnél találod, egyben az egészet.

Rövid összefoglaló

Nincs könnyű dolga. Azt kell meggyőzően elhadarnia, hogy nagyiiii, ugye elengecc szilveszter éjszakára buliba, anyáéknak nem kell tudni. Ha már úgyse leszek szűz péntektől, jobb lenne rendesen, fiúval, nem egy nőgyógyászati fogótól. Ennél terhesebb már úgyse lehetek, lécci, jóóóóó?

Olvasási idő

33 perc

Nyelv

magyar

Támogasd a szerzőt

A Nuuvellánál hiszünk abban, hogy az íróink közvetlen támogatásával hozzájárulhatunk ahhoz az anyagi biztonsághoz, amely mellett a szerző 100%-ban a munkájára koncentrálhat.

Az alábbi csúszkával be tudod állítani, hogy mennyi pénzzel kívánod támogatni Trenka Csaba Gábor nevű szerzőnket havi szinten. Ez az összeg tartalmaz egy 100Ft-os előfizetési díjat is, amelyért cserébe a szerző összes tartalmát korlátozás nélkül olvashatod a Nuuvellán.

600 Ft

Támogatom

Bejelentkezés / Regisztráció

Kérjük, jelentkezz be a folytatáshoz! Bónusz: regisztrált felhasználóként korlátok nélkül olvashatod a Nuuvella Sunrise aktuális számát!