Jesus Loves You: Generation of Love

Harold Budd & Hector Zazou: Pandas in Tandem (Glyph)

Veszettkék volt az ég. A szauruszillatú szél felhőfoszlányokat sodort észak felé. Máray Lail fülében tágas, kegyetlenül lírai űrzenék akkordjai zengtek. Ha akarta, csodák születtek körülötte, és megnyíltak a titkok. Túl fiatal volt még.

Villogtak a reggelek a monszunfénypárában, mint a falhoz csapott kristályvázák szilánkjai. Máray Lail osztálytársai egymás után bukkantak fel a keresztutcák fényárnyékos mélyéről. Ruháik színesek voltak, puha teniszcipőik hangtalanok, kezükben diplomatatáska.

Lail az Andrássy út és a Deák tér sarkán találkozott a barátnőjével, Axellel.*
      * Vagyis a Hasemita sugárút és az Alkirályok kertjének találkozásánál, ahol a zöldellő lombok és az évszázados romok között a hagyomány szerint az ifjak először vallanak szerelmet egymásnak.Axell izgató volt és ideges, mint mindig. Bronzvörös hajkoronája szétrepült az áttetsző levegőben, amikor Lail hangjára hirtelen megfordult.

Édesek, mint az alkonyat az idők végén, gondolták a fiúk.

Lail és Axell azonban nem foglalkozott a fiúkkal. Nem figyeltek még senkire és semmire önmagukon kívül. A túlvilágian gazdag kirakatokra is csak a szemük sarkából vetettek egy-egy futó pillantást. Jó ideje érezték már, hogy ősi, elátkozott labirintusban élnek, de csak most kezdték felismerni az útvesztő lenyűgöző méreteit. Büszkék és szomorúak voltak: a tizenötödik tavaszt sem látták még.

Olykor mindketten elkéstek az első óráról. Mona Sarielle tánczenéit dúdolták az évezredes, friss fényben. Nem akarok semmit, csak felidézni a félelmet és a gyönyört, énekelték Mona Sarielle-lel együtt. Behúzódtak egy-egy parkba, és a monszunviharoktól tépett pálmák árnyékából bámulták a nyüzsgő várost. Popsztárokról és a jövő elérhetetlen, de minden bizonnyal bekövetkező rituális boldogságáról fecsegtek. Sejtették, hogy ami lehetséges, az egyben a leglehetetlenebb.

Azon a délelőttön még a kívülállók izgatott nemtörődömségével élvezték a királyi fővárost. Mint ezüst pókhálót, őrizték emlékezetükben az utcák térképét.

Dél körül még mindig öntudatlanul lebegtek az iskola monszunzöld, sűrű levegőjében. Nem is sejtették, hogy ez már egy másik nap, egy másik évezred. Még pont olyan, mint a többi, pedig a láthatáron túl már felébredtek, és nyugtalan vándorlásba kezdtek a türannoszauruszok.

Szórakozottan hallgatták Galieri tanár úr komor előadását a helyi és a multinacionális szentekről. Elfojtottak egy vihogást, amikor a tanár úr az ablakhoz lépett, és hatalmas, puha körvonalú szaurusztermetével eltakarta előlük a napot.

Azután az utolsó szünetben, mint mindenki, ők is végignézték Ulmann Lea bevonulását a 12/C-be, és irigykedtek. Tudták, hogy Lea már csak udvariasságból látogat el néha az iskolába.

Ulmann Lea szép volt, mint a napfény Palesztina fölött.*
       * Azonosíthatatlan, valószínűleg fantáziaszülte tájegység.
Ha teniszezett, gesztenyebarna haja szétrepült, hosszú combján megfeszültek az izmok. Egyszerre ártatlan és huncut kis fintorai bevallhatatlan vágyakat ébresztettek férfiakban és nőkben egyaránt. Nyílt titok volt, hogy a Királyi Akadémia egyik magas rangú tisztjének a szeretője. Nyílt titok volt, hogy származása ellenére ő már a szégyenletes alsó tízezerhez tartozik.*
     * A szerző kéziratában jobb meggyőződésem ellenére meghagytam a "szégyenletes" jelzőt, de nem értem. Már csak azért sem értem, mert maga Ariel von Ladik is tagja ennek az alsó tízezernek – vagy legalábbis az volt. A Hasemita népmozgalom kiválóságait, valamint az ősi Legális Fasiszta Párt vezetőit, a nemzet gerincét alkotó élcsapatot nevezzük alsó tízezernek, megkülönböztetésül a birodalmi kor korrupt és ostoba uralkodó köreitől, a felső tízezertől.

A Királyi Akadémia hatalmas, szudáni gótikus épülettömbje az iskola mellett áll. Itt valahogy mindig hangosabban nevetnek a lányok, tanítás után hazafelé menet. Derekukat kihúzzák, álomnál szebb mosolyt öltenek, szemük úgy csillog, mint a legfényesebb kettőscsillagok. És valamilyen oknál fogva a kadétoknak és a tiszteknek is éppen ebben az órában kell a legtöbbet rohangálniuk. A kadétok bíbor keresztszalaggal, dús, arany rojtokkal kiegészített gyémántfehér zubbonyban feszítenek. A tisztek arany és ezüst csillagzuhatagokkal díszített ázsiai egyenruhája elkápráztatja még a legelvakultabb pacifista koldusokat is. Elegáns lendülettel csapják be az autók ajtaját, hanyag mozdulattal pöccintik le cigarettájuk végéről a hamut, fontos és elszánt arcot vágnak, s a szájuk szögletében repedező szauruszmosoly jelenik meg a kamaszlányok láttán.

Lail és Axell különösen fényes csillagok voltak. Miután alaposan kiélvezték a katonák becsületsértő hódolatát, betértek a Jégbüfébe, ahol tükörfalak sokszorozzák meg a teret, és hűvös fémasztalok várják az angyalokat. A kristálykelyhekbe mért, színes gombócok lassan olvadoztak az üvegfényben.

Ezen a másik napon, ebben a másik évezredben, a szauruszok ébredésének napján bájos szertelenséggel nyalogatták a fagylaltot. Tíz királyi ezüstöt fizettek érte fejenként, és most élvezték a világ tünékeny, ezüstkori békéjét. Ez volt az a pillanat, amikor lehuppant melléjük Ulmann Lea.

Úgy tettek, mintha mi sem történt volna, de a szívük egyszerre hevesebben dobogott. És azután azt is látták, amiről úgy tudták, embernek még nem adatott meg, hogy lássa: Ulmann Lea sírt. Apró könnyei gyémántszínűek voltak, mint körülöttük a tükrökkel megnövelt, zegzugos terem.

Lea az utcát bámulta a füstszürke üvegfalakon át, aztán vállat vont, csak úgy magának, letörölte a könnyeit, és körülpillantott. Mintha csak most vette volna észre Lailt és Axellt. Alaposan megnézte őket.
– Adjatok egy cigit – mondta egy percnyi vizsgálódás után, de olyan halkan és rekedten, hogy a hangja teljesen belesimult a Jégbüfé monoton zsivajába.
– Mi nem...
– Akkor vizet! Vagy olyan jeges vackot.
– Hozok neked is kanalat – ugrott fel Axell szolgálatkészen, de Ulmann Lea leintette.
– Maradj a seggeden! Jó lesz így is – mártotta bele az ujját Axell fagyijába. – A picsába, ha az agyad lázas, úgy se hűti le semmi.
– Valami… baj van? – kérdezte bátortalanul Lail, s már közben tudta, hogy nem ez a legértelmesebb kérdés, amit valaha is feltett.
– Ugyan – eresztett meg Ulmann Lea egy ördögi grimaszba hajló mosolyt. – Csak ami mindig van, amióta feltalálták ezt a szarfészket. – Útszéli stílusa különös ellentétben állt csiszolt, bár kissé raccsoló kiejtésével.
– Ezt nem egészen értem.
– Persze, hogy nem. Mert veled még nem történt meg. Pokoli egyszerű. Neked kell valaki, akinek te már nem kellesz. És nem tudod, hogyan szerezhetnéd vissza. Elmondhatom, hogy milyen, de megérteni csak akkor fogod, ha először szarják majd telibe a fejedet. És kezdhetsz mindent elölről. Rohadt ez az egész. Nincs értelme.
– És ha soha... ha engem soha nem… az nem lehetséges?

Ulmann Lea felnézett, egyenesen bele Máray Lail szemébe, és a pupillája fekete volt, és végtelen, és bántóan, kegyetlenül, gyönyörűen üres.

– Nem. Nem lehetséges.
– Miért?
– Csak ha nagyon olcsón, ha mélyen ár alatt adod el magad. Akkor talán.
Kis csend.
– Hogyhogy? Te pénzért...? – kerekedett el Lail és Axell szeme egyszerre. Lea elnevette magát.
– Dehogy. Ha pénzt akarsz, bármennyit is, akkor már ár alatt vagy. Kurva csak a legostobább libákból lesz.
– Én tudom, milyen – szólalt meg halkan Axell. – Volt a házunkban egy fiú. És amikor elköltöztek, megígérte, hogy...
– Ugyan – legyintett Ulmann Lea. – Az csak gyerekzsúr. De most már nő vagy, nem? Van melled – nyújtotta ki karcsú kezét, és megtapogatta Axell feszesen domborodó, halványsárga pólóját. Axell arca versenyt égett vörös hajával. – Ne szégyelld, örülj neki. Örülj, hogy vérzel… Menstruálsz már, nem?
– Na jó, én örülök, csak fáj…

Lea erre elnevette magát, most először minden keserűség nélkül. Mintha már vidámabb lett volna. De az agya lázasan dolgozott.

– Akárhogy is, csajok, a férfi egészen más. Nem játékra, nem nevetésre való, a rohadt életbe. Hallgassatok rám.
– Csak azt nem értem – szólt közbe Lail –, miért mondod, hogy nem… szóval hogy akkor mire való? A pasi.
– A szerelem a legértékesebb áru. De a férfit mindig valami fontosabb dologra kell használnod. Ahogy egyébként ő is használ téged. Egyszerű csere, de pénzben nem mérhető áruk cseréje... Csak az a rohadt a dologban, hogy vannak tisztességtelen üzletfelek is. Vagy az árfolyam ingadozik kiszámíthatatlanul.
– Akkor mégis magunkat kell árulni, mint a... Nem értem – mondta óvatosan Axell.
– Hát... Na jó. Menjünk át Csing Hua bárjába. Alkohol mellett könnyebb. Gyertek, taknyosok, én fizetek.
– Igen, de...
– Nyugi, csirkék. Csing Hua mindenkit kiszolgál, aki van olyan bátor, hogy oda bemerészkedjen. De előbb haza kell telefonálnom.

A két lány már nem is akart ellenkezni. Hogyan is lehetett volna visszautasítani Ulmann Leát, aki az iskolában rendszerint szóba sem állt senkivel? Aki drága, távolkeleti autók ablakából nevetett a világra, alattvalóként kezelte a tanárait, és szelíd nyúlfiókává varázsolta még Galieri tanár urat is. Aki annyi mindent tudott a világról, s akinek űrfekete pupillájában ott lüktetett a végtelen.

Ulmann Lea azon a monszunfényű koradélutánon nem haza, nem a szüleinek telefonált. Csing Hua bárjában már a második mélyvörös, áttetsző jégkockákkal megrakott martinit szopogatta egyre vidámabb fecsegés közepette a három lány, amikor az asztalukhoz lépett Afranius. Lea és a férfi kitűnően játszották a távoli unokatestvérek véletlen, örömteli találkozását.

Afranius a Nemzeti Véderő ezredese volt. Keveset beszélt, és a szája sarkában állandóan sejtelmes, ironikus félmosoly bujkált. Haja kékesfekete, alakja mint az acéloszlop.

Axell és Lail jóformán megszólalni se mert, de Ulmann Lea fecsegett helyettük is.

Este volt már, amikor kiléptek az utcára. Az ezredes felajánlotta, hogy szépen sorban hazaviszi a lányokat. Hatalmas, szauruszszürke autója volt. Amennyire a forgalom engedte, minden korlátozást túllépő sebességgel vezetett. Végigszáguldottak a Bajcsy-Zsilinszky úton, a Belváros pasztellszínű, agyagból és papirusznádból rakott épületcsodái között.*
   * Azaz a Győzelmes Pelikánok útjának – a név szent szabadságharcainkat idézi – azon a szakaszán, amely a Tiltott Várost szeli át.A Kormányzati Negyed üvegbeton tornyai közé érve éles csikorgással fordultak be balra, az Andrássy útra.*
        * Hasemita sugárút.
Axell rettenetesen be volt gyulladva. Csak akkor mert megszólalni, amikor végre megálltak egy piros lámpánál.
– Én... én nem erre lakok – nyüszítette. Afranius hátra se nézett.
– Egészen hazavigyünk? Ha nem laksz messze, jobb, ha sétálsz egy kicsit ennyi martini után.
– Inkább kiszállnék – válaszolta Axell helyett valaki más, akinek létezéséről Axell jóformán nem is tudott.

Csak akkor csillapodott benne a pánik, amikor már a járda szélén állt, s a sugárút alkonyatba fúló végén rég eltűnt a szeme elől a ragadozószínű autó. És akkor az is eszébe jutott, hogy Lail sem arra lakik.

Így ért véget az új nap, ebben az új évezredben – a szauruszok ébredésének napja.