Barion Pixel nuuvella

Aminél nincs veszélyesebb

Az akkor még pályája elején álló Werner Heisenberg fizikusban 1915 körül súlyos kétségek gyötörték.

Ő ugyan le tudta vezetni a bonyolult differenciálegyenleteket, melyekkel az atomot leírták, csak éppen azt nem tudta igazán, hogy mi is az, amit leírnak velük. — Vajon meg fogjuk-e valaha érteni az atomot? — fordult kérdésével a dán Niels Bohrhoz, az atommodell atyjához, akinek erről mindent tudnia kellett. Bohr kicsit elgondolkodott, majd azt mondta: — Azt hiszem, igen. De előbb meg kell tanulnunk, mit jelent az, hogy „megérteni”?

Abban az évben, amikor ez a párbeszéd valahol Koppenhágában lezajlott, született az akkor még németek lakta Pilisborosjenőn Rosalia Maurer, a falu melletti Kövesbércen bányát bérlő Anton Maurer (1883) kőfaragó és Haidinger Emilia (1890) lánya. Életét Óbudán, apja lassan kiüresedő házában élte le.

Azóta Pilisborosjenő se falu már, hanem magjában kelet-európaias falusi, szélein kertes házakból álló, és előbb-utóbb minden múltat megsemmisítő lakóparkos alvóváros Budapest szélén. Egykori sváb lakóit kitelepítették, akiket ma svábnak tartanak, rég magyarrá lett asszimiláltatva, „svábsága” legfeljebb dísznek van.

Rosa Maurerre se emlékszik már senki. Öreg korára már csak két unokatestvére volt életben, azok is Amerikába mentek, és nem valószínű, hogy a csecsemőkorukban utoljára látott nagynénjük valaha is az eszükbe jutott. Rózsika születési nevét a falusi anyakönyv és a plébániahivatal keresztelési bejegyzése, az állami személynyilvántartás archívumában tárolt alapdokumentumok, végül meg egy hagyatéki eljárás határozata őrzi. Ha valami közbe nem jön, talán az idők végezetéig: amikor a nap létének végéhez közeledve vörös óriássá nem duzzad és lassan fölperzseli, majd felolvasztja a Földdel együtt környezetének valamennyi égitestét, hogy aztán fekete lyukként hulljék vissza a végtelen kicsi, pontszerűvé zsugorodott semmibe.

Az utolsó kolerajárvány az ezerhétszázas években érintette Pilisborosjenőt.

A Pest felé eső határban, az ürömi vámra, s onnan a Bécsi úton Óbudára vezető enyhén ereszkedő, ma már teljesen tönkrement aszfaltozású Budai út (akkor még Stadtweg) elején, a Templom-földek szélén még ma is áll a pestiskápolna, melyre egykor bevésték a járvány emlékét. Ebben az időben még mindenki olvasni tudta az eredeti gót betűs szöveget.

Maurer Róza jóval azelőtt, hogy véget ért az első háború, hat hónapos korára angolkóros lett. A csontrendszerét legyengítő D-vitaminhiányt az akkor még tünetmentesen szorongó anyjának, Emilia Haidingernek köszönhette. A karcsú, később ösztövér nőben soha sem tudatosulhatott, milyen veszély leselkedik rá. Évtizedek múlva a tébolydában kötött ki, mindvégig abban a szilárd meggyőződésben, hogy amit gondol, egyben igaz is. Segítség hiányában, saját erejéből nem jött rá arra, hogy igazából mivel nincs tisztában. Magának nem tudta megbocsátani, amiért megtanulta, hogy jól nevelten kell viselkednie. Nem mindenkinek ez a végzete, neki ez volt. Lelkileg lassan, fokozatosan rokkant bele saját fegyelmezettségébe. Abba, hogy nem haraphat és ordíthat, ha valami nincs az ínyére, szükségét se végezheti el tetszése szerint és szeretnie kell a szüleit. A kultúra számára végzetesen megnehezítette az érzékiséghez vezető utat. Ezért aztán ifjú anyaként azt se fogta föl, hogy az akkor még rejtett, de idővel majd lebírhatatlanná váló skizofréniája akadályozza meg őt abban, hogy zavartalanul átadja magát a szoptatás örömeinek. Túl korán elválasztotta a csecsemőt. A rosszul megválasztott, vitaminszegény pépes táplálék, a napfényt száműző, állandóan félsötét szoba aztán megtette a magáét. Rozália kezdett behorpadni.

A falusi környezetbe kihívott orvos a súlyos D-vitaminhiány láttán az étrend megváltoztatását javasolta, meg szoros gerinckötőt a vajpuha csontozat helyzetben tartására. A kettő idővel bizonyára helyrehozta volna mindazt, ami az adott miliőben kialakult.

A fiatal iparos apát, Antont — idővel Antalt — lefoglalta a létért folyó küzdelem. Nem ért rá sokat gondolkodni.

Pilisborosjenő melletti kőbányáiban azóta már felhagytak a műveléssel, de akkor még sárgás-vöröslő színnel virított bennük a frissen fejtett hárshegyi felső-oligocén homokkő, és meg kellett rakni a külső Bécsi útról az erdő mélyébe forduló nyikorgó szekereket. De ha el is kezdte volna komolyabban törni a fejét azon, hogy lánya miért is került ebbe a helyzetbe, a feladat meghaladta volna szellemi lehetőségeit. Isten az ő elméjét se világosította meg a megértéssel, hogy belelásson a házasságába, megsejtse a lehetséges végkifejleteket és megpróbáljon változtatni néhány egyszerű dolgon. Gyakorlatias észjárású és felfelé mobil emberként magánál finomabb, de persze kötelességtudó nőt választott feleségül. Neki véletlenül egy túl érzékeny jutott. Antal amúgy nem esett a feje lágyára, öreg napjaiban, már jóval a második világháború és a bombázások után, amikor a németeknek már se híre, se hamva, és a kommunisták uralkodtak, a bányáit pedig az államosítások után benőtte a felsőpannon formációra jellemző középhegységi intrazonális csererdő, uzsorakamatokból tisztességesen megélt kies óbudai házában a lányával.

Halálát az okozta, hogy a meredek padláslépcső tetejéről 87 éves korában nyolc és fél métert zuhant a zugpálinka-főzővel az ölében, fejjel neki a nagyobb biztonság céljáról bezárt lépcsőfeljárati ajtónak. Mindig megszokta, hogy mindent maga oldjon meg, így volt ez életének utolsó előtti pillanatáig.

Ezt az eseményt 55 évvel megelőzően a fiatal anya és a háztartásba besegítő rokon sem értették az összefüggést a csecsemő meglágyult csontjai és saját helyzetük között, de az kétségtelen, hogy nagyon szerették a gyermeket. Nem vitás, hisz ők is, mint ma is akárki, úgy nevelődtek, hogy az ember fia, legalábbis aprócska korában, a legszeretetreméltóbb lény. Mi sem fontosabb, mint megvédeni minden rossztól. A szenvedésnél pedig kétségkívül nincs rosszabb.

Maurer Rozália mindebből ugyancsak semmit sem értett, de azt tapasztalta, hogy a korzett (ahogy a fűzőt németesen nevezték) iszonyatos présbe fogja gyönge kis testét. Erőállapotától függően vagy hangosan ordított, vagy nyöszörgött, de egyfolytában.

A felnőttek szerető szíve ezt egy idő múlva nem viselte el. — De hiszen fáj neki! — mondták, és levették a korzettet, hogy többé föl se adják rá. Nagy erő a szeretet, nem lehet neki ellenállni. Beláthatatlan a hatása annak, amit senki se ért.

Rózsika púpos lett, alig méternyi magas törpe. Örökké otthon ragadt háztartásbeli.