Lajos fáradtan üldögélt a nappaliban. Délután fél hat volt, kint pocsék idő, bent még pocsékabb tévéműsor. Semmiért nem vallotta volna be magának, hogy a gyerekeket leterítő nátha miatt ilyen pocsék a kedve, pedig ő is határozottan rosszul érezte magát. A két kisfiú félálomban, takaróba burkolózva bújt össze apja mellett a kihúzhatós kanapén.

- Leugrom a kisboltba, hozok telfölt, meg reggelihez valót – szólt be a szobába Kata, miközben pulóverét rángatta magára. – Van valami külön kívánságod?

- Csoki! Gumicukor! – élénkültek meg a gyerekek egy pillanatra.

- Nem kell semmi – sóhajtott a férfi, miközben fejét hasogatta a fejfájás.

- Jól van, drágáim, akkor mindjárt itt vagyok!

Az asszony elment, Lajos pedig egy hajszálnyival jobb kedvre derült, mert a gyerekek abbahagyták a kiabálást, és mert a vacsorára ígért bundás kenyér elérhető közelségbe került. 

Alig tíz perc múlva apró kattanás jelezte, hogy Kata beütötte a kódot a kaputelefonnál, hogy beléphessen a lépcsőházba, majd a lift is felbúgott, elindult a földszintre. Ebben az egy esetben szerette a férfi a panelek vékony falát: amikor hallhatta, hogy valaki jön hozzájuk.

Lajos arra gondolt, hogy ez a megfázás kicsit komolyabb lehet, hogy így elbóbiskolt, mert nem hallotta Katát megérkezni. Ilyen halkan csak a hálószobában vetkőzhet, vagy a fürdőben van.  Amikor azonban rápillantott a telefonjára, és látta, hogy elmúlt fél hét, meglepődött. Döbbenete akkor vált teljessé, mikor lassan körbecsoszogott a lakásban, és az asszony nem volt sehol.

Már épp hívta volna, amikor ajtónyitás, kapkodás hangjai hallatszottak.

- Te jó ég, ne haragudjatok! Fogalmam sem volt, hogy már ennyi az idő!

- Hol voltál? – kérdezte a férfi, és követte feleségét a konyhába. Az asszony azzal sem vesződött, hogy a cipőjét levegye, már ütötte is fel a tojásokat.

- A liftben összefutottam Lenke nénivel – magyarázta Kata, keze közben sebesen járt. – Azt mondta, hogy baj van a pályázattal, nem szabályosan lett beadva. Pedig a lánya mondta, hogy a férje átnézte, aki ügyvéd, és szerinte csak a közös képviselő akadékoskodik.

- Ez könnyen előfordulhat – értett egyet Lajos, közben fél füllel azt hallgatta, a gyerekek vajon felébredtek-e.

- Meg azt is mondta Lenke néni, hogy ha szeretnénk elmenni valahova, akkor ő nagyon szívesen vigyáz a gyerekekre. Úgy mondta, ha randevúzni akarnánk, vagy valami huncutságra támadna kedvünk...

Az asszony kuncogott azon, ahogy a férje felhorkant.

- Kizárt dolog! A múltkor is idesütött három tepsi almás pitét, ami olyan fahéjas volt, hogy nemcsak a gyerekek, de még a kollégáim se ették meg.

- Azt is mondta Lenke néni, hogy ki kéne festeni a lépcsőházat, persze csak a mi szintünkön, de szerencsére sikerült leszerelnem azzal, hogy majd tavasszal beszéljünk erről. Kizárt, hogy egész télen szagolgassam a büdös festékszagot!

Lajos bólogatott, és gyermekien csillogó szemmel nézte, ahogy az első két szelet bundás kenyér a tányérján landol. Már vette is elő a telfölt a hűtőből.

- Aztán azt kérdezte Lenke néni, hogy lenne-e kedvünk idén segíteni a földszint, a lift meg a postaládák karácsonyi díszítésében, mert most az unokája megmutatta neki, hogy keressen az interneten, és rengeteg szépséges ötletet látott.

Kata a szépséges szónál idézőjelet tett a levegőve, ezért kicsit magasabbról ejtette bele a következő kenyeret a serpenyőbe. Amikor emiatt egy hatalmas, forró olajcsepp landolt a kezén, hangosan felkiáltott.

- Anya, mi a baj? – jött ki a szobából a nagyobbik gyermek, álmos szemeit dörgölve. Amikor meglátta, hogy apja éppen vacsorázik, minden aggodalma és álmossága elszállt.

- Bundás kenyér! Én is kérek!

- Én is, én is! – jelent meg a kisebbik fiúcska is, és mászott fel a székre.

- Látod – nyammogott Lajos, - mindig mondom, a bundáskenyérnél nincs jobb a világon!