Barion Pixel nuuvella

Dzsungelkék

(Borges-archiv   3)

I.

Gyermekkorom óta vonzanak a párducok. Szüleim korán elváltak: apámról egyetlen emlékem, hogy kezébe kapaszkodva a ragadozók ketrece elôtt ácsorgok az Állatkertben. Más állat nem érdekelt.

Tíz éves voltam, amikor meghalt. Nem sokat fogtam föl a dologból: anyám már évek óta másik férfival élt, én nagyszüleimnél nőttem fel, akik érthető módon mindent elkövettek, hogy eltereljék a reális világról a figyelmem. Könnyű dolguk volt, mert minden gondolatom párducok körül forgott, még a képeskönyveket is aszerint ítéltem meg, tartalmazzák-e a karcsú ragadozó ábráját. Korán fölfedeztem Kiplinget, és a Dzsungel könyvét olvasva gyerekes örömöt szerzett, hogy Bagira milyen melegszívű figura gyanánt szerepel benne.

Környezetemnek szerencsére nem tűnt fel szokatlan rajongásom. Nagyszüleim idősek voltak, anyámat pedig rég egészen más dolgok foglalkoztatták. Úgy tizenhárom éves korom táján elvitt ugyan egy pszichológushoz, de ott emlékezetem szerint semmi nem történt, és a helyzet sem változott. 

Az évek múltak, s bennem sajátos módon alig halványodott e vonzalom, bár kétségkívül egyre finomabbá és leplezettebbé vált. Túlélte férfivá válásom viszontagságos éveit is, egyedül kamaszkoromban volt egy rövid időszak, amikor valamiért „portfóló menedzser” akartam lenni, de ez csak néhány hónapig tartott. 

Telt az idő. Nyolcadik éve már, hogy megszereztem diplomámat: végül mérnök lettem, tehát valódi hajlamaim ellenére életem mégiscsak a realitások jegyében telik el. Egy multinál dolgozom, munkámhoz értek, kedvelem. Kevés szabadidőmben zenét hallgatok, de szeretem a művészfilmeket és foglalkozom keleti dolgokkal is, elsősorban lakkfestészettel és dobművészettel (tehát mégiscsak csupa olyasmivel, ami segít eltávolodni a hétköznapoktól). Velem született szenvedélyem sokáig békésen megfért a mindennapokkal, mondhatni zökkenők nélkül illeszkedtem be környezetembe. 

De álmaimban, ezt be kell vallanom, még mindig párducokat láttam magam elôtt.

Az események, melyekről az alábbiakban beszámolok, huszonkét hónappal ezelőtt vették kezdetüket. Olyan hirtelen, minden előjel nélkül ragadott torkon a sorsom, hogy a földolgozni máig nem maradt időm. Az egész úgy tört rám, mint egy betegség.

Minden egy végignetezett délutánnal kezdődött. Tavalyelőtt, még év elején szűkszavú tudósítás jelent meg a National Geographic online-on, a szerző egy addig ismeretlen, kék (vagy kékesszürke?) párducféleség fölfedezéséről számolt be. A titokzatos fajra ember által alig lakott vidéken, a Gangesz forrásvidékénél bukkantak. 

Kezdetben nem tulajdonítottam a hírnek különösebb jelentôséget, bár később több portál is megerôsítette. PhD védésemre készülődtem épp, minden időmet az íróasztal mellett töltöttem. Mégis, emlékszem, egy este váratlanul fájdalomhoz hasonlatos, tompa sajgás támadt a szívemben… Az ér dobolni kezdett a halántékomon. 

Nagyjából sejtettem, mi játszódik le bennem. Tulajdonképpen már régen esedékes volt.

Természetesen amíg lehetett, igyekeztem kontroll alatt tartani magam. Az ember soha nem lehet biztos benne, nem csupán tévedésről van-e szó. A netes források gyakran pontatlanok. Több portál is közölt néhány képet egy elfogott ezüstcsíkos párducról, de a felvételek este készültek, és néhány apróság kételyt ébresztett a képek valódiságát illetően. A sóvárgás azonban fokról fokra erodálta fogalmi gondolkodásom vékony burkát. Pár nap alatt alvajáró lett belőlem, álmodozó, fehér zombi, munkahelyi számítógépe előtt a távolba révedő kísértet… Tízpercekig üldögéltem üres tekintettel íróasztalom előtt, néha rám kellett szólni, hogy térjek vissza a munkámhoz. Pálmafákat és ismeretlen mintázatú kígyókat rajzolgattam a heti összesítők margójára, éjszakánként sugárzóan kék, óriás párducokról álmodtam… Az álmaimban látott szín a kéknek egy rejtélyes, korábban soha nem látott árnyalata volt: hol ezüstben, hol inkább feketében játszott, és a következô nap fantáziátlan ébervilága már mindig alkalmatlannak bizonyult, hogy pontosan visszaidézzem.

A National Geographic tudósítása, talán említettem, márciusban tűnt a szemembe, április elején új kolléga hurcolkodott az emeletre. Saját kérésre helyezték fel egy vidéki telephelyről. Egyik nap ebédszünetben papírkötésű, angol nyelvű könyvet pillantottam meg a kezében. „The Blue Panther”, ez volt a könyv címe. Korosodó, ezüstös hajú férfi volt, műszálas zakóját a háttámlára terítve ült forgószékében, és arcán különös, elmélyült kifejezéssel olvasott. Másnap már nem jött be. Később megtudtuk meg, hogy aznap reggel, a fürdőszobában összeesett, munkából hazatérő felesége már estefelé talált rá. 

Többé nem tért magához.  

Nem voltunk különösebben jó viszonyban, másnap mégis látogatást tettem náluk. Nem tehettem mást. Ellenállhatatlan erő kormányozta a lépteimet. A szobatársnak adtam ki magam, és érdeklődtem, miben segíthetnék; míg az asszony a konyhában kávét készített, gyorsan körülnéztem a lakásban. De a párducos könyvet sehol nem találtam. Reszkető kezekkel nyitottam be a hálószobába, huzigáltam a fiókokat, szinte önkívületben kutattam át a gardróbszekrényt… Az asszony szerencsére mit sem vett észre. Nem maradtam sokáig, mormoltam még pár együttérző szót, fölhajtottam a kávét, és elhagytam a lakást.

Azzal a lendülettel meglátogattam a kollégát a kórházban. Az intenzíven feküdt, alig engedtek be. Bőre szürke volt, mint egy műbőr fotel egy olcsó hotel halljában, szeme fénytelen, magas láza volt, félrebeszélt… Tanácstalanul álldogáltam az ágya mellett. Testéből ismeretlen rendeltetésű csövek kanyarogtak sípoló gépezetek irányába. 

Zihált, kapkodta a levegőt. Hangja érthetetlen bugyborékolás volt. Esetlenül tébláboltam mellette a zöld látogató-köpenyemben, amikor egy pillanatra tisztán érthetően megszólalt. „Nem a deltánál, hanem az eredésnél…”, hallottam, „…Soha nem szabad feladni.”  Arca eltorzult, fájdalmasan nyögött; „a másik ég kékje…”, suttogta még, attól kezdve újra csak összefüggéstelenül motyogott. 

A monitoron jól látszott szervezetének alapműködése, lényegében három hullámos, zöld vonal. Ebben a pillanatban az egyik vonal ellapult, a gép éles hangon sípolni kezdett. Kiküldtek, egy idő múlva verejtékes arcú orvos lépett a folyosóra, és közölte, hogy a beteg a „reanimáció minden kísérlete ellenére exitált”.

Engedélyt kértem, hogy utolsó pillantást vessek a halottra. Addigra nem voltak gátlásaim. Megálltam a krómozott ágy mellett, azon töprengtem, mi lehetett a titok, amit ez az ember szemlátomást magával vitt. Ebben a pillanatban valószínűtlenül kék, macska alakú folt tűnt föl feje fölött a csempén… Mutattam a nővérnek, aki piszoknak tartotta, de nem akart foglalkozni vele, kolléganője tisztességből nekiállt lemosni, de neki sem sikerült. Pirospozsgás arcú, talán erdélyi teremtés volt, nem tulajdonított a dolognak különösebb jelentôséget. Rövidesen magamra hagyott.

Elgondolkodva hagytam el a kórház területét. 

Másnap korán telefonáltam az özvegynek, és pár együttérző mondat után fölajánlottam, segítek a halott személyes holmiját hazahozni. Hálálkodva fogadta el. Azt mondta, képtelen lenne kocsiba ülni. A két szatyorral a kezemben még visszaóvakodtam az addigra üresen álló ágyhoz, de hiába vizslattam a vakítóan fehér csempét, a különös folt eltűnt a falról. 

Ez volt a „jel”. 

Attól kezdve nem volt maradásom.

II.

Június elején jártunk, még egy hét választott el szabadságom megkezdésétől. Hazafelé menet a sarkon nyílt utazási irodában lefoglaltam egy last minute helyet egy indiai körútra induló csoportban. Hírét nem hallottuk még a kovidnak. Sikeresen túlestem a védésemen, még éppen sikerült beszereznem a vízumot és a szükséges oltásokat is. Harmadik éve gyűjtöttem egy használt Alfára, aznap délután ötezer forint híján minden pénzem leemeltem a számlámról. Úgy viselkedtem, mint egy eszelős. Nem tehettem róla. Hallatlan sóvárgás lett úrrá rajtam.

Monszun elején érkeztem meg Indiába. A levegő nyirkos rongyként tapadt az ember arcába. Alig tízfős csoportunk elcsigázottan botorkált föl a helyi légitársaság gépének fedélzetére, a jelenet naponta ismétlődött: hőségtől kábán barangoltuk be Bombay belvárosát, másnap már Allahabadban mártóztunk meg a Gangesz barna vizében, rákövetkezô napon kishíján megvakultunk a Jadhpurt övezô arany sivatagban, hogy az ötödik nap délutánján a szerelem hatalmáról merengjünk Agrában, a Tadzs Mahal tövében… 

Delhiben végre megéreztem, hogy elérkezett az idôm. Néhány ruhadarabot dobtam sporttáskámba, és kiballagtam a szállodából. A távolsági busz pályaudvara már éledezett, a járdán bételrágó koldusok és fekélyes testű, lassan a koldulásra is alkalmatlan csontvázak hevertek. A hajnali ég kék volt és titokzatos, mintha óriás nagyító borult volna fölém.

Ötszáz kilométert tettem meg az irgalmatlan hőségben egy rozoga autóbuszon. Délután volt már, amikor Armitsar városában leszálltam. Teljes erővel sütött a nap, a pályaudvaron mégis égtek a lámpák, mocskos fénycsövek zúgtak a magasban. Körülöttük a mennyezetet csótányok és ismeretlen, hatalmas, zöld bogarak tömege borította.

Rövid mutogatás után kerítettem egy matuzsálemi korú Landrovert, melynek hátsó ülésén utam utolsó hetven kilométerét megtettem. A vészjóslóan hörgő jármű egyre mélyebben hatolt a dzsungelbe. Kelet felé a Himalája ormai szikráztak a messzeségben. Az aszfaltot egy idő után köves út váltotta fel, majd egy keskeny, agyagos töltésszerűség, mely hosszan kanyargott egy iszapos vizű, méregzöld patak mentén. A sofőr szerencsére ismerte a falut, amit a National Geographic említett.  

Estére járt már, amikor egy inkább széles, mint magas domb lábánál lefékezett. Kiszálltam. 

Utam végéhez értem. 

III.

A település alig tucatnyi épületből állt, a „főutca” két oldalán furcsa, fekete lombú fák magasodtak. A falut - valószínűleg az esővíz miatt - szakadékszerű árok választotta el egy erdős domboldaltól, melyen bambuszhidak íveltek át. Távolabb a házak mögött rizsföldek gőzölögtek a naplementében, még messzebb árnyékba borult völgykatlant pillantottam meg, melynek mélyén ismerősnek tűnő folyó kanyargott. Valahonnan ismerni véltem a nevét is. 

A víz acél szalagja mentén némán és félelmesen sötétlett a dzsungel.

Addig egész utam során úgy éreztem, e túlnépesedett ország emberektől hemzseg, itt azonban, ebben a kis faluban, életem legfontosabb pillanatához közeledve egyszerre mérhetetlenül magányosnak éreztem magam. A házakat kihalt udvarok övezték, melyek sárosak és elhagyatottak voltak, csak itt-ott ácsorgott egy kecske a vörös törzsű fák árnyékában. Az őserdő távoli zajongása hamar beleette magát az ember bőrébe. A tikkasztó nappal után estére sem enyhült a hőség. 

A veríték fehér kéreggé keményedett az ingemen.

A falu egyetlen emeletes épületén kézzel mázolt „HOTEL” felirat díszelgett. A bejárat fölött rozsdás Coca-Cola cégér himbálózott. A földszint meglepő módon inkább amerikaias, mint egzotikus söröző volt, a pult mögött fiatal csapos könyökölt, szeme sárga, mint a májbajosoké. Nagy vaskulcsok lógtak mögötte a falon. 

Kértem tőle egy szobát, tört angolsággal válaszolt. Csodálkozás nélkül a kezembe nyomott egy kulcsot. Meg sem kérdezte, honnan jöttem. 

Korán lefeküdtem.

Reggelire rizst szolgáltak föl mangóval, cukor helyett ánizst és erős feketeteát. Ugyanaz a sárga szemű fiú szolgált ki, a koszos, zöld turbánjával a fején. Csontsovány volt, ráncos vonásai kialvatlanságról árulkodtak. Megpróbáltam beszédbe elegyedni vele: a falu életéről kérdezgettem, majd óvatosan a kék párducokra tereltem a szót. 

Riadtan meredt rám. Barátságosan gesztikulálni kezdtem a nyelvi szakadék túloldalán, magyarázva, mire vagyok kiváncsi… Hogy egyszerűen olvastam a párducokról a sajtóban. Egyedül ezért tettem meg egy ilyen és ilyen hosszú utat. Meg kell értenie: semmi mást nem akarok, csak egyetlen pillantást vetni a különös színű vadra.

A szomszéd asztalnál néhány falubeli üldögélt, akik valósággal megdermedtek a szavaimra. Egy ugyancsak csontvázszerű öregember fölállt, odasétált hozzám, és kifogástalan angolsággal megkért, hogy e kérdést többet ne hozzam szóba náluk. Legyek tekintettel a hegyek szellemére, tette hozzá. Reszkető fejű vénség volt, fogatlan szája fekete üregként tátongott. Egyébként bizonyára csupán a környék híres kék makákói érdekelnek, mosolyodott el váratlanul, és csupán tévedésből említettem más állatot. Ugyanis a rizsföldeknél, a dzsungel szélén valóban fel-feltűnik egy kék majomcsapat, a szokatlan állatok miatt év elején csapatostul látogattak mindenféle tudósok a faluba, néhány újságíró is érkezett; jöttek-mentek, nyomogatták a mobiltelefonjaikat, végül mindenki elmaradt.

Hamisságot éreztem a dologban, de tanácsosabbnak tűnt, ha nem ellenkezem. A fogatlan vénség azt is megígérte, hogy segít a ritka majmok megfigyelésében. Váratlanul feltűnően készségessé vált. Az esti órákat javasolta, mert a makákók többnyire olyankor törnek ki a fák közül. 

Még aznap próbát tettünk, de hiába. A gyerekkoromból magammal hurcolt álmok, a sajgó előérzetek sora, kínzó kényszereim és a kék jel a csempén azonban segítettek, hogy keresztüllássak a szitán. 

Nyilvánvaló volt, hogy a falu lakosai titkolnak valamit elôttem. 

Következô este egyedül mentem ki. A hold gyönge fényében alig lehetett a formákat érzékelni, egységes, rejtélyes szövet volt a dzsungel. Hosszan várakoztam egy fa törzséhez lapulva, de semmi nem mozdult. 

Már cihelődni kezdtem, amikor egy macskaszerű árny tűnt föl a rizsföld szélén: megállt a holdfényben, mintha fürdene a sugarak könnyű ezüstjében, aztán gyors léptekkel beleolvadt az őserdő homályába.

Félelemtôl zakatoló szívvel siettem haza.

Szobám elôtt a késői óra ellenére valóságos küldöttség fogadott. A falubeliek egymás szavába vágva erősítgették, hogy valóban kék makákók garázdálkodnak a környéken: a különös állatok miatt év elején valósággal ellepték a falut a tudósok. Többen is állították, hogy saját szemükkel is sikerült megfigyelniük e józan ésszel nehezen magyarázható színű állatokat. Titokzatos dátumokat soroltak, sokatmondó nyomokat, melyeket a majmok hagytak maguk után (és melyeket az éjszaka sötétjében természetesen képtelenség ellenőrizni). 

Alig tudtam elkergetni ôket.

Bezártam az ajtót, zúgó fejjel tértem  nyugovóra.

Másnap úgy határoztam, látszólag belemegyek a színjátékba. Döntésemet érezhető megkönnyebbüléssel fogadták. Aznap délután újra kimentünk, néhány kosár gyümölcsöt helyeztünk ki az őserdő szélén csalétek gyanánt, de ismét hiába álltunk lesben. Értetlenül figyeltem alakoskodásukat. Bizonyosan éreztem, hogy becsapnak. 

Megfordult a fejemben, hogy talán csak a turisták idecsalogatására találták ki az egészet, utoljára azonban felülkerekedett bennem a magammal hurcolt bizonyosság: valami vár rám ebben a faluban. Meglepetés, személyre szabott, félelmetes titok, amely itt lappang a környéken. 

Nem éreztem fáradtságot, sem az éhséget. Tökéletesen megfeledkeztem minden egyébről. 

Rákövetkező este megvártam, míg elalszik a falu, és kilopakodtam a szállodából. Végigsiettem a kihalt főutcán, átkeltem az egyik függőhídon. Minden félelem nélkül vágtam neki a meredeken emelkedő domboldalnak. A fák lombjának mélyén láthatatlan madarak rikoltoztak. Élt, lélegzett körülöttem a dzsungel… A felhők közül baljós fénnyel bukkant elő a hold. 

Nem találtam ösvényt, csak találomra haladtam elôre a rovaroktól nyüzsgő aljnövényzetben. Feszült idegekkel kapaszkodtam egyre följebb. Az éjszaka sötétszürkén hullámzott körülöttem. Hiába a két év, ma is magam előtt látom a kardlevelek acélkék csillogását, a monszun áztatta aljnövényzet vészjósló árnyalatait…

Másfél órába telt, mire végre elértem el a fennsíkot. Itt már jóval hűvösebb volt. A szél is elült, a pálmák levelei mozdulatlanul csüngtek a levegőben. Lassan közeledett a hajnal, az ég alja legalábbis fénylett a messzeségben. 

Hamarosan kiderült, hogy még távolról sem a domb tetején járok, egy hegylábazat teraszára jutottam csupán, melynek túloldalán újból emelkedni kezdett a dzsungel. Az óriás fák koronáinak vonulatát megpillantva megmagyarázhatatlan boldogság fogott el. Mintha egész addigi életemben erre a pillanatra vártam volna. 

Képzeletem kék párducok lopakodó árnyait vetítette körém a sötétbe, de nem éreztem félelmet: mint egy álomban, lépegettem tovább.

Az aljnövényzet ritkult, kis tisztások nyíltak a fák között, a talaj is egyre sziklásabbá vált. Kanyargós bazalthasadékokba botlottam, melyekről valamiért az a benyomásom támadt, nem természetes képződmények, hanem mesterséges alakzatok: mintha kőbe dermedt írásjelek lennének... Az ég odafönt egyre világosabbá vált.

Egy hasadék mélyén hirtelen ismerős színt pillantottam meg. Elakadt a lélegzetem. Nem tévedés: álmaim furcsa, valószerűtlen kékje volt az. 

Közelebb hajoltam. A repedés apró, kék kövekkel volt tele. Mind egyforma volt: macskaszerű, leginkább párduc alakúra pattintgatott, mintegy három centiméteres szobrocskák. A hajnal fakó derengésében is döbbenetes volt a színük, a hideg, szomorú sugárzásuk. Mintha nem földi lények, hanem egy idegen, fagyos civilizáció végtelenül magányos művészei készítették volna őket.

Megrendülten vizsgálgattam az apró szobrocskákat. Az ég alját ebben a pillanatban narancsszínű derengés árasztotta el… A föltámadó szél érintése hűvös volt. Összerázkódtam. Nadrágzsebemben megcsörrent szállodám kulcsa és némi hazulról hozott, magyar aprópénz.

Minden átmenet nélkül páni félelem fogott el. 

- El innen! – szólalt meg valaki a fülemben. 

Kapkodva a zsebembe tömtem néhány szobrocskát, és csörtetni kezdtem a hegyoldalon lefelé. Félelmem fokozatosan rettegéssé vált: mintha lehullt volna rólam a parancs, amely addig uralta cselekedeteimet. Nem éreztem a hideget, sem a fájdalmat; nem éreztem a tövisek karmolását, a liánok könyörtelen ütéseit, csak rohantam visszafelé a dzsungelen át. Mangrovegyökereken buktam keresztül, alattomos virágok sebezték véresre az arcom… A halál előérzete fogott el.

Már fölkelt a nap, mire visszaértem a faluba.

A főutca üres volt, a szálloda elôtt rozoga Ford parkolt, alatta sakál formájú kutya hevert. Szobámba érve végignyúltam az ágyon, és azonnal elaludtam. 

Pálmalombok nyugtalanító zúgását hallottam és azt, ahogy odakint árut rakodtak: pakisztáni sör rekeszeit dobálták le egy platóról nagy zajjal. Gyötrő álmomban kék párducok táncoltak el szemeim előtt, emberi mód két lábra emelkedve, pofájukon emberien fájdalmas kifejezéssel: ugyanolyan színük volt, mint a fennsíkon talált kis szobroknak. 

IV.

Arra ébredtem, hogy iszonyú erővel a szemembe tűz a nap. Dél felé járt. A magammal hozott, ősöreg NDK termoszból kávét töltöttem magamnak. 

Omnia volt: nehéz és keserű.

Kiforgattam a zsebeimet, némi aprópénz és bankjegyek közül előbukkant pár szobrocska: titokzatosan hevertek az asztal lapján, a kéknek egy egészen sajátos árnyalatában díszelegve. 

Szórakozottan kézbe vettem őket. Megpróbáltam sorba állítani, amikor hirtelen az a kellemetlen érzésem támadt, hogy valahogy többen lettek a kelleténél... Igen: úgy tűnt, határozottan hosszabb sort alkotnak, mint amekkorát a zsebembôl előkotort pár darab indokolt volna.

Nekiálltam megszámolni őket. Legnagyobb meglepetésemre képtelen voltam elvégezni ezt az egyszerű műveletet: alighogy valamelyik szobrot fölemeltem az asztal lapjáról, két vagy három példány támadt a helyén. 

Verejték ütött ki homlokomon.

Egyenként az asztal közepére toltam négy szobrocskát, egy pillanatra levettem róluk a szemem, és mire visszafordultam, legkevesebb nyolc darab hevert az abroszon… Hitetlenkedve átszámoltam őket: tizenegy volt a végeredmény. 

Megismételtem a műveletet, mert az az érzésem támadt, hogy valamit elrontottam. Tizennyolc kék kis párducszobrot számoltam össze.

Szédülten ültem, kezeim tehetetlenül csüngtek lefelé. Lehunytam a szemem. Igyekeztem meggyőzni magam, hogy mindaz, amit átélek, még mindig csak álom… Fölsoroltam a hőségtől vibráló szobában mind a tizenkilenc megyét, majd elszavaltam a Szózat első nyolc sorát. 

Hibátlanul sikerült. 

Tehát nem alszom, és nem bolondultam meg. 

A szobában mozdulatlanul állt a levegő. Sehogy nem volt maradásom… Lent, a pult mögött új csapos üldögélt, egy nagydarab hindu, arcát látványos hegek csúfították el. Letelepedtem egy bárszékre, de ügyet sem vetett rám, sőt az a benyomásom támadt, hogy átnéz rajtam; legalábbis csak ismételt próbálkozásra sikerült valami pálinkát rendelnem tőle. Kiszolgált, de a továbbiakban láthatólag került minden velem való érintkezést. Valamiért az az érzésem támadt, hogy a falubeliek kívülről lesnek rám, de amikor megfordultam, már csak szétrebbenő árnyakat pillantottam meg az ablakkeretben. 

Lehajtottam a pálinkát. Gusztustalan ánizsíze volt. Éreztem, mint remeg a kezem. A sebhelyes arcú csapos merőn a pultot bámulta maga előtt. 

Elébe toltam egy bankjegyet, és kifordultam a bárból. 

Kiléptem a szálloda ajtaján, az utca üres volt, csak távolabb játszott két kisgyerek a porban, és mögötte az udvarban egy bivaly legyezte magát farkával az tikkasztó napsütésben. 

Soha nem éreztem még olyan intenzitású magányt, mint ami itt, a világ végén rám szakadt. Homályosan úgy éreztem, hogy hibáztam; hogy a falu megjelölt, kitaszított magából. Csakis a fennsíkról magammal hozott szobrocskák állhattak a háttérben. 

Az ivóból messzire elhallatszott a rádió recsegése. Egy régi Ricky Nelson számot adtak, a “Hello, Mary Lou”-t.

Visszaballagtam a szobámba, és sietség nélkül összecsomagoltam. A szobrokat habozás után a borotválkozótáskámba gyömöszöltem: épp, hogy elfértek. Hallottam, hogy a mennyezet deszkáiban hangosan motoz egy bogár. A hőség lassan kibírhatatlanná vált. 

Fizetés nélkül jöttem el, mert egyszerűen senkit nem találtam, akinek fizethettem volna.

Tizenhat kilométert gyalogoltam az első elágazásig, ahol fölvett egy ütött-kopott Chevy, és elvitt Jalandharig. Itt végre buszra szálltam. Egy pillanatra megdobbant a szívem: menekülésem járműve egy ősöreg, farmotoros Ikarus volt. 

Új-Delhiben némi kutakodás után sikerült csatlakoznom a csoporthoz, idegenvezetőnőnk már a csendőrséget is mozgósította az ügyemben. „Bocs, csak eltévedtem”, morogtam magam elé, amint a buszban a helyemre somfordáltam. A melírozott hajú asszony szerencsére ugyanúgy megkönnyebbült, mint én, és a továbbiakban eltekintett a kérdezősködéstől.

Az út hátralevő részében igyekeztem minél kevesebb feltűnést kelteni. Fegyelmezetten megtekintettem Nagpur és Bangelore nevezetességeit, majd egy utolsó átszállással, Madras érintésével hazarepültünk. 

Könnyű szívvel dobtam le sporttáskámat a zuglói lakás előszobájában. Hazaérkeztem. Nem éreztem az időeltolódást, egy cseppet sem voltam fáradt. 

Éreztem, életem legfontosabb napjait élem. 

V.

Olykor elfogott a kétség, vajon nem őrültem-e meg mégis – bizonyos szempontból minden jel erre mutatott. Nehéz ezt szavakba foglalni. Ha valaki azt állítja, hogy a Mars krátereinek mélyén mégis zöld lények élnek, talán őrültnek tartom, lehet, hogy nem, de egy gondolatkísérlet idejéig talán hajlandó vagyok foglalkozni az ötlettel. Ha azonban az illető azt állítja, hogy a Marsot benépesítő eme lények ugyan sokkarúak, de karjaik száma időnként öt, máskor viszont tizenkettő, habozás nélkül bolondnak nyilvánítom. Az emberi elme, ha egyszer már belátta, hogy kétszer kettő négy, a továbbiakban eltekint a bizonyítástól. Nekem azonban, ahogy kis kék szobraimmal játszadoztam, minduntalan tapasztalnom kellett, hogy kétszer kettő néha igenis három, máskor viszont nyolc, esetleg éppenséggel tizennégy, egy ismeretlen erő aktuális kénye-kedve szerint. 

Nemegyszer éreztem, e bizonytalanságnál jobb lenne a valódi őrület. Egyéni betegségem tudata minden bizonnyal kisebb félelemmel töltene el, mint a felismerés, hogy a világegyetem alapvető eleme a zűrzavar. A birtokomban lévő apró szobrocskák viselkedése ellentmondott az emberi elme minden elfogadott törvényének, és könyörtelenül fölfedte a világ fájdalmas kialakulatlanságát. 

Amikor leszálltam a repülôgéprôl, pár nap még hátra volt a szabadságomból. Fölhívtam szüleimet, barátnőmnek kurta üzenetet hagytam, hogy szerencsésen megérkeztem, ne aggódjanak, de „közbejött valami”. „Rövid időre újra el kell utaznom.” Nem érdekelt a véleményük, egyszerűen nem kívántam velük megosztani ezt a rettenetes csodát, amit magammal hoztam, s aminek jelentését még meg kellett fejtenem.

A következő napokat a laptop előtt töltöttem. Tudományos és ezoterikus oldalak sokaságát böngésztem át, hátha hasonló jelenséggel találkozom. Csak néhány ilyen oldalt találtam. Az egyik szerint a Ragyogás Könyve tesz említést egy bizonyos Zahírról (perzsa szó, jelentése: „alig ismeretes”), a fogalom némelyek szerint „egyes élőlényeknek és dolgoknak az a tulajdonsága, miszerint megszámolhatatlanok, s ily módon az őrületbe kergetik az embert”. Jobban utánanézve azonban kiderült, hogy a Zahír inkább a „valóságon túli világ” szimbóluma, Borges két novellát szentel a tárgynak, Coelho egész kisregényt, de említi Averroes és Rotterdami Erasmus is. 

Jacob Böhme szerint a Zahír lényegében egy „réz asztrolábium” volt, mely „önmagától sokasodott”; Nietzsche pedig halála előtt egy „tigrismarkolatú tőrt” említ hírhedt tébolydai feljegyzésében, melynek pengéje „olyképp van köszörülve, hogy aki rápillant, a csillogástól többé semmit nem képes elgondolni”. Ők ketten abban megegyeztek, hogy az eredeti legenda perzsa (méd?) eredetű, és tárgya egy drágakő markolatú kard, melyről a király megparancsolta, hogy vessék a tenger fenekére, a kard azonban minden ok nélkül szaporodni kezdett. Böhme szerint ez volt az a pillanat, melytől kezdve „az emberek megfeledkeztek eredeti hivatásukról”.

Volt még pár forrás, de egytől egyig ennél is homályosabb volt.

Két napot töltöttem a gép előtt, szemem már égett, tudatom sajgott… A harmadik napon délelőtt fölálltam az asztal mellől, és arra kényszerítettem magam, hogy egyek valamit. Leültem a konyhában, és átgondoltam a helyzetem. De nem sokra jutottam. Kis idő múlva előkotortam a szobrocskákat, és újra nekiálltam „játszadozni” velük… 

Éjfél tájban a napnak megint a teljes kimerültség és zavarodottság vetett véget.

Egy este az egyik szoborra rámetszettem konyhakéssel egy keresztet, és úgy tettem vissza a többi közé. Pár perc múlva hiába kerestem. Egy másikról letörtem egyik hátsó lábát, és elrejtettem egy fiókba, kisvártatva azonban mind a letört darabkának, mind a kiindulási példánynak nyoma veszett. Számtalan hasonló próbálkozásom volt. A párducok száma hol nőtt, hol fogyott, minden kiismerhető rendszer nélkül. A törött lábú torzó másnap a hűtőszekrényből került elő… 

Elképzelni sem tudtam, miféle világ lehet az, mely a maga embertelen - vagy inkább emberfölötti? - törvényeinek engedelmeskedve hol elrejti, hol visszaadja a semmiből kék szobraimat.

Következő napon készítettem egy Excel táblázatot, hogy módszeresen rögzíthessem a tapasztalataimat. Eljárásom egyszerű volt: megszámoltam a szobrokat, kétfelé söpörtem őket az íróasztalon, a különválasztott csoportokat újra megszámoltam, majd rögzítettem az összeget. Két nap alatt több ezerszer megismételtem a műveletet. Négyszáztizenkilenc volt a  legnagyobb szám, amit kaptam, a legkisebb pedig három. 

Már kísérletezéseim elején rájöttem, hogy egyetlen szobor nem gyarapszik, és nem is tűnik el – mintha az egyedüllét korlátozná a szabadságát.  Az összegekkel matematikai műveleteket végeztem, hányadosokat és gyököket képeztem, halmazelméleti technikákat alkalmaztam, valószínűségi sorokat állítottam fel, de hiába. A szobrok ellenálltak a matematikai megközelítésnek.

Éjszakánként velük álmodtam: csatáztam ellenük sötét, hasáb alakú tornyok tövében, és mély, hűvös tömlöcökben dideregtem fogságukban. Álmodtam kék macskákkal és arany papagájokkal, majd bolyongó lovas voltam, aki egy sötét erdő mélyén lefordul a lováról… Visszatérően feltűnt álmaimban egy bolti eladó, akinek heg futott keresztben a homlokán. És így tovább. Minden reggel arra ébredtem, hogy a szobrocskák talán eltűntek végre, de nem: ott pihentek a szobában, ártatlanul derengve az asztalon, mintha semmi közük nem volna az egészhez.

Az ötödik napon belebotlottam egy programba, amely a Minkowski-tételen alapult, s mellyel a Kabbala szent számait sikerült egy harvardi fizikusnak értelmeznie. Három órába került, mire letöltöttem. Végigfuttattam rajta az addig gyűjtött adatokat, a gép közben többször lefagyott, végül estére kiderült, hogy adataimra a valós számok körében nem létezik megoldás.

Többször megfordult a fejemben, hogy megszabadulok tőlük: átadom tárgyaimat az Akadémiának, valamelyik egyetemnek, mit tudom én… De visszariadtam. A kis kék szobrok hozzám tartoztak. A születésem óta velem élő vágy, gyerekkortól kísértő képzelgéseim nem engedték, hogy kiadjam őket a kezemből. Megoldást kellett találnom, működő rendszert abban a kaotikus világban, melynek e titokzatos szobrocskák nyilvánvalóan csak a szimbólumai voltak. Visszatérő álmaim, a semmibe enyésző könyv halott kollégám kezében, az intő jel a kórházi csempén és most ezek a borzalmas tárgyak egyetlen lánc hibátlanul egymásba illeszkedő szemei voltak. 

Homályosan talán abban is reménykedtem, hogy erőfeszítéseim végén egyfajta „jutalom” vár majd rám.

Már említettem, minden éjszaka a szobrokkal álmodtam. Ugyanaz az álomkép nem ismétlődött meg soha, mégis, az álmok nyomasztó kavargása reggel felé rendszeresen egyetlen homogén, félelmetes sejtéssé, a világ közeli megváltozásának előérzetévé állt össze. Végső soron ugyanazt álmodtam mindig: egy korlátra emlékszem, lefelé gyűrűző csigalépcsőkre, melyek egy pincébe vagy pincerendszerbe torkolltak, ahonnan további lépcsők vezettek még mélyebbre. A félhomályban rejtélyes, semmiféle ismert állathoz nem hasonlító lények tevékenykedtek: derengő bőrük volt és sugárzó szemük, és szerszámokkal a kezükben dolgoztak valamin. A padlón szabálytalan repedések futottak, melyek leginkább egy ismeretlen írás betűihez hasonlítottak. A repedések mélyéről álmaim világító, kék szobrocskái tűntek elő: a félhomályban egy földöntúli világ apró isteneinek tűntek. 

Verítékben úszva riadtam fel. 

Hallatlanul kemény anyaguk volt, semmi máshoz nem hasonlítható: kezdetben ellenállt minden erőszaknak, aztán váratlanul, gyöngéden engedett. A súlyuk is folyton változott, én legalábbis hol könnyűnek, hol nehéznek éreztem őket, csak a színük maradt állandó: a valószínűtlen, hideg kék ragyogásuk.

Minden kudarcom ellenére valószínűleg ez a kísérletezés, a káosz leküzdésének makacs erőfeszítései mentettek meg attól, hogy orvosi értelemben megháborodjak. A vibráló jelek a monitoron összefolytak a szemem előtt. Kísérleteim hatodik napján reggel elmentem hazulról, és beültem a Széchenyi Könyvtárba, mintha a könyvek, a nyomdafesték és a papír illata még tartogathatna valami meglepetést, de hamar szembesülnöm kellett azzal, hogy kérdéseimre a Gutenberg galaxis sem tartogat választ (ráadásul a könyvektől az ember feje is ugyanúgy megfájdul). 

Átsétáltam a szomszédos terembe, és maradék pénzemen kapcsolatba léptem a világ hozzáférhető két legnagyobb adatbázisával: e két virtuális könyvtár a Föld természettudományos ismereteinek kilencvennyolc százalékát ölelte magába. Nap végére utolsó fillérem is elfogyott, a jelenségre azonban nem találtam magyarázatot.

Csalódottan hazabuszoztam. Unalmamban még egyszer végigfuttattam a Minkowski-tételre alapozott programot: számsoraimat ezúttal - némileg vitatható módon – fraktálokká próbáltam alakítani (ugyanis változatlanul bizonyos voltam benne, hogy az örvénylő számsorok mélyén valami üzenet rejtőzik), a végeredményt grafikusan ábrázolva. A gép erőlködve kattogott… Lázasan vártam, mi lesz az eredmény. 

Végül valami tunya, közönyös derengés jelent meg a monitoron, mint amikor a tévében hirtelen megszakad az adás. E pillanatot soha nem felejtem el: az üres képernyőt, és mögötte a világszellem szemcsés, tanácstalan vibrálását.

Ezen az estén végleg elfogadtam, hogy megoldhatatlan a rejtély.

VI.

Egy híres teológus azt állítja, ha az Úr figyelme egyetlen pillanatra elterelődne mutatóujjamról, mellyel jelenleg a klaviatúrán pötyögök, egész kezem azonnal a semmibe hullana. Ok nélkül semmi nem létezik. Senki nem ihat meg egy pohár vizet, nem vághat egy szelet kenyeret, nem vehet levegőt egyetlen hang kiejtésére józan ok nélkül. De minden élőlény számára más és más ez az ok. 

Számomra, úgy látszik, a küzdelem volt az, a harc, melyet e kék szobrokkal vívtam, s melynek egyre reménytelenebbül vártam a kimenetelét.

Máig emlékszem egy alkonyatra, még próbálkozásaim elején történt. Egy végtelen pillanatig úgy tűnt, az akkor már egy ideje fogyatkozó szobrocskák az utolsó szálig eltűnnek a kezemből. Váratlanul üres lett az asztal. Az ablak üvegén túl láthatatlanul hullámzott a levegő. Számomra is meghökkentő módon megkönnyebbülés helyett bénító riadalom fogott el. Lehunytam a szemem, és a következő pillanatban ismét vagy húsz példány hevert az asztallapon. Legyőzhetetlenek voltak. Hiába fogott el a csömör, végül mindig úrrá lett rajtam a kísértés, hogy megérintsem, sorba állítsam, elosszam és összesöpörjem ôket: érezni akartam anyagukat, újra és újra tapintani kívántam titokzatos hűvösségüket.

VII.

Pontosan hét nap telt el így. A százhatvanhatodik órában, ahogy emlékszem, délután négy felé járt, végül felálltam az asztal mellől. Félretoltam magam elől a szobrocskákat. 

Az ablakhoz léptem. Leengedtem a redőnyt. Ki kellett pihennem magam. 

Kongtam az ürességtől, mint egy szemétre vetett fémhordó.

Lefeküdtem, de nem jött álom a szememre. Elviselhetetlenül szűk és áporodott volt körülöttem a szoba. Némi forgolódás után inkább fölkeltem; nem akartam magukra hagyni a szobrocskáimat, ezért találomra egy cipősdobozba söpörtem őket, az egészet a hónom alá vágtam, és lesétáltam az utcára. 

Minden cél nélkül fölfelé ballagtam a hőségben remegő Thököly úton. A forgalmas útvonal most úgy hatott, mintha valamely nyugalmas helyre érkeztem volna meg: járművek zúgtak-morajlottak, a házak tövében járókelők siettek dolguk után, fiatalok és idősek, és e nyüzsgés végre elterelte figyelmemet a siralmas tényről, hogy képtelen voltam megoldani életem valószínűleg legfontosabb problémáját. Teljes gazdagságában tobzódott körülöttem a nyár, a villák előkertjeiben a rózsák virágzottak, egy csemegebolt előtt a zöldséges standon már meggyet és sárgabarackot árultak.

Részegítően mozgalmas volt a világ. Amerre néztem, az áradó fényben karórák, kirakatablakok és szemüvegkeretek szikráztak föl.

A Cházár András utca sarkán, a Rózsafüzér Királynőjének temploma előtt megálltam. Addigra patakokban csorgott a veríték a hátamon. A templom nyitott kapuja hűvösen ásítozott egy öreg platán árnyékában. 

Egy pillanat alatt rám tört az elmúlt hetek fáradtsága. 

Beléptem. Odabent csönd és félhomály  fogadott, ami elmondhatatlanul jól esett a kinti ragyogás után. 

Egy teremtett lélek nem volt rajtam kívül a templomban.

Leültem az egyik padsor szélén, és azon kezdtem töprengeni, vajon mi vár még rám. Eszembe jutott, hogy aznap van a harmincötödik születésnapom; egészen elfeledkeztem róla. Idős pap jött ki a sekrestyébôl. Miseruha volt rajta, tömjént himbálva a kezében tett-vett az oltár körül.

Sehogy nem voltam képes belenyugodni, hogy ez a forró, szemlátomást gazdag nyári nap, hogy ez lenne a végső vereségem napja. 

Ezen aztán egy jó darabig elrágódtam: hogy mit rontottam el. 

Végül mégiscsak fölálltam, és kifelé indultam a padsorok között. A kijáratnál gyönge hang ütötte meg a fülem. 

- Kérem, Uram, segítsen.

Egy koldus állt előttem. De különös egy szerzet volt: bő, zsákszerű ruhát viselt, a csuklya egészen eltakarta az arcát, csak a szemei világítottak meghökkentő erővel. Görnyedten állt, s noha nem volt különösebben magas, mégis igen erőteljes benyomást keltett.

- Kérem, fiatalember, segítsen – ismételte meg határozottan.

Előző napon a Széchenyi Könyvtárban gyakorlatilag minden pénzem elköltöttem. Gépiesen a zsebembe nyúltam, de csak néhány fémhuszas csörrent az ujjaim között.

Előhalásztam az összes aprót.

- Ez minden vagyonom – mondtam mentegetőzve. 

- Téved, Uram. Valójában rengeteg kincse van - válaszolta nyomatékosan a koldus, és a szemembe nézett. Furcsa, idegenszerű volt az akcentusa.

Kinyújtotta a kezét, mutatóujja egyenesen a hónom alatt szorongatott cipősdobozra mutatott.

- Nem is sejted, milyen gazdag vagy - erősítette meg. Nem tűnt föl, hogy közben tegezésre vált. 

- De most mindened ide kell adnod. Biztosan tudom, nincs többé szükséged rájuk.

Eltökélt volt a hangja.

Földbe gyökerezett lábbal álltam. Abban a cipősdobozban volt az összes kék szobor - akármennyit jelentett is ez pillanatnyilag.

- Őket nem adhatom – válaszoltam eltökélten. - Olyan alamizsna az, ami csak bajt hozna rád.

A koldus közelebb lépett. Az egész alakból megmagyarázhatatlan, riasztó erő áradt.

- Semmi mást nem fogadhatok el  - mondta. - Az igazat megvallva nincs is másra szükségem. 

A kámzsa alatt furcsa fénnyel földerengett az arca. 

- Fölmérni sem tudod, mióta várok erre a pillanatra.

Ma sem értem, miféle parancsnak engedelmeskedtem: mint akit hipnotizáltak, elővettem hónom alól a dobozt, és elébe tártam a szobraimat. Alig voltak páran. 

Az összeset beleszórtam a koldus markába.

A csuklyás alak komolyan a szemembe nézett.

- Nem tudom, mit hoz számomra az ajándékod, csak azt sejtem, neked sok szenvedésedbe került, míg birtokoltad. – Együttérzően biccentett. - Tudd meg: nagyon fontos volt, hogy rátalálj.

Szótlanul álltunk. A koldus hirtelen sarkon fordult, és belevegyült a tömegbe. Csak most vettem észre, hogy nem ütnek zajt a léptei.

Utána akartam eredni, de már hiába meresztgettem a szemem, nem láttam sehol.

VIII.

Mindaz, ami ebben a történetben még lényeges, a továbbiakban néhány mondatban összefoglalható. Azon a forró nyári estén hazasiettem, és ruhástól ledőltem az ágyra. Másnap délig aludtam. Akkor fölkeltem, lezuhanyoztam, megittam egy jó erős kávét. Telefonáltam a fônökömnek, és arra kértem, pár napig még „tekintsen el a megjelenésemtől”… 

Időre volt szükségem. 

Negyednap munkába álltam. Úgy ültem le az íróasztalom elé, olyan otthonosan, mint aki valójában - hazaérkezett. Két hét múlva megkértem a lány kezét, akivel akkor már több mint egy éve „jártam” (s akivel estéim jó részét amúgy is töltöttem). Most, amikor e sorokat a gépbe pötyögöm, februárt írunk. Közben jött a kovid, de azt mondják, lassan már alábbhagy.

Ha minden igaz, év végére fiúgyermekem születik tőle. 

Egy ideig, azért meg kell vallanom, furcsa volt minden: más íze volt az ételeknek, a délutánoknak, a szokásoknak, a munkának, éjszakánként az ágynak - de aztán, ahogy az lenni szokott, visszatért a régi kerékvágásba minden.

Tetszett a történet?

0 0

Regisztrálj és olvasd Varga Dániel 12 történetét!


  • 1200 szerző
  • 783 órányi történet
  • Reklámmentes olvasási élmény
  • Ingyenesen olvasható történetek
  • Napi szabadon olvasható merítés a Nuuvella Sunrise-on






Már van Nuuvella felhasználóm.

Varga Dániel

Dzsungelkék

Műfaj

sci-fi

Rövid leírás / Beharangozó

Gyermekkorom óta vonzanak a párducok. Szüleim korán elváltak: apámról egyetlen emlékem, hogy kezébe kapaszkodva a ragadozók ketrece elôtt ácsorgok az Állatkertben. Más állat nem érdekelt.
Tíz éves voltam, amikor meghalt. Nem sokat fogtam föl a dologból: anyám már évek óta másik férfival élt, én nagyszüleimnél nőttem

Rövid összefoglaló

Előbb-utóbb mindannyiunk neve erre a sorsra jut: halott betűk sora lesz, az üresség anagrammája. Mégis: aki egyszer bekerül az Élet Könyvébe, az jelet hagy maga után, és bebizonyítja, hogy különb a - szintén irigylésre méltó - átlagnál.

Olvasási idő

26 perc

Nyelv

magyar

Támogasd a szerzőt

A Nuuvellánál hiszünk abban, hogy az íróink közvetlen támogatásával hozzájárulhatunk ahhoz az anyagi biztonsághoz, amely mellett a szerző 100%-ban a munkájára koncentrálhat.

Az alábbi csúszkával be tudod állítani, hogy mennyi pénzzel kívánod támogatni Varga Dániel nevű szerzőnket havi szinten. Ez az összeg tartalmaz egy 100Ft-os előfizetési díjat is, amelyért cserébe a szerző összes tartalmát korlátozás nélkül olvashatod a Nuuvellán.

600 Ft

Támogatom

Bejelentkezés / Regisztráció

Kérjük, jelentkezz be a folytatáshoz! Bónusz: regisztrált felhasználóként korlátok nélkül olvashatod a Nuuvella Sunrise aktuális számát!