Barion Pixel nuuvella

A voksturista

Ahogy elhúzta a függönyt, a napfény élesen az arcába vágott. A parkoló kocsik tetején még csillogott az éjszakai eső, robusztus felhők távolodtak az ég peremén.

A lejtős utcán a pályaudvar felé nárciszok világítottak a kerítések tövében, piros tulipánokkal vegyesen. Egy jukka éles levelének tövében mozdulatlanul ült meg az esővíz.

Ostobaság volt ez az út; másfelől, ha nem utazik, a hiány később bármikor visszasajoghat. Különösen, ha vesztenek; bár a föltételezés is abszurdnak tűnt. Akkor nyilvánvalóan ezermilliárdoktól esik el az ország. A magyar anyagiak tárgyában könyörtelen.

De tényleg ökörség: Redruth-London majdnem 500 kilométer. Plusz a végtelen ácsorgás a sorban, egyetlen rohadt voks miatt. A peronokat összekötő felüljárón föltorlódtak az utasok, Tóth csak már lefelé menet látta, nyűtt öregasszony küzd lihegve járókeretével. Ősz ember segítette, oldalról fogta a könyökét, nem gyöngéden, inkább kíméletlenül.

Egy trapéznadrágos lány bőröndjén nagy fehér betűkkel az állt: THIS BAG BELONGS TO ME. Narancssárga mellényes nő terelte nagy hangon a vonal mögé az utazókat.

Befutott a szerelvény.

Tóth keveset utazott vonaton, és ilyen vagont még nem látott. Az üléstámlák fölött mindenütt színes fények égtek, ismeretlen rendeltetéssel, a kocsi gyakorlatilag üres volt.

Helyet foglalt egy ablak mellett.

Egyenruhás asszony tolta csörömpölve szervizkocsiját az ülések között.

Ragyogó mezők mellett robogtak el, mintha tisztára sikálták volna őket, ölyv szállt szemmagasságban. A télvégi fák ágai csupaszon meredeztek. Tóth lehunyta a szemét. Reggel pillanatra bekapcsolta a TV-t: holttestek villantak föl előtte, megkötözött kezű civilek, szertehányt hulladékként hevertek az aszfalton. Egy öregasszony minduntalan elrántotta fejét a mikrofon elől, fiát a kertben érte találat, és a vénség nem tudta bevonszolni a házba. A fagyott földdel sem bírt, hogy eltemesse, végül két szőnyeggel letakarta, a kutyák ellen. Amint fölemelték a szőnyeg szélét, a kamera tapintatosan csak egy vibráló foltot mutatott.

Tóthot most ezek a képek bizarr magabiztossággal töltötték el. A magyaroknak mindig volt érzékük a vesztes oldalra állni, de a helyzet ezúttal kristálytiszta; Tóth elképzelni sem tudta, hogy az eseményeket lehet más optikán keresztül is szemlélni.

Szélkerék emelkedett elé, egy zöld bozótossal borított dombtető mögül tűnt elő váratlanul. Az iromba lapátok lassan forogtak. A tájat 600 éves sövények szabdalták változatos geometriai alakzatokká, a cserjék közé ékelt fák ágai csontkezekként nyúltak a magasba. Kérgük alól mindenfelé apró rügyek törtek elő; virágzó gyümölcsfa rózsaszín foltja úszott el, talán cseresznye, bár e gyümölcs erre legföljebb apró, kesernyés bogyóvá érik.

Liskeardnál megálltak. A falun túl elhagyott kohók kéményei szakadtak ki a sziklás talajból. Tóth háta sajgott, minduntalan testhelyzetet kellett váltania. A peron hosszában zömök  pálmák sorakoztak, sokszögű betonteknőkben jácintok, fokföldi ibolya és azálea szórta színeit.

Kalauz kérte a jegyét, fekete egyenruhájában inkább gyászhuszárra emlékeztetett. Nyugdíjasok sétáltak egy golfpálya mentén, majd a domboldalon hatalmas, vörös ló állt, gazdája ismeretlen okokból négykézláb ereszkedve gallyakat szedegetett. A mezők aljában barna tavakká állt össze a talajvíz.

Tóth hol az ablakba könyökölt, hol térdére hajolt. Arra gondolt, biztos van értelme a sínylődésnek; hajszállal mindenképp több, mint a semmi. Emlékezett rá, gyerekkorában a magyarok évekkel tovább éltek, mint szomszédai; mára fordult a kocka. Újabban visszafogta kapcsolatát az otthoniakkal, mindenki csak panaszkodott, esetleg valamit vagy valakit vádolt; inkább a nemes magány. Az ember néha vacakul érzi magát, ez az élet rendje.

Szakadéknyi mélységben ásatag majorság húzódott meg. Udvarán szürke kutya állt, feje világítóan fehér volt, bár úgy csüggesztette le, mint aki végnapjára készül. Egy asszony köhögni kezdett átellenben, Tóth előkotorta kabátzsebéből a maszkját. Fehér sziklák pöttyöztek egy valószerűtlenül zöld mezőt, csak a közelbe érve vált nyilvánvalóvá, valójában birkák legelésznek a domboldalon. A völgyet kanyargó patak szelte ketté, medrében fehéren fodrozódott a víz. Partján a rideg fatörzseken borostyán kúszott bokorként a magasba.

Tóth, amint figyelte a tájat, arra gondolt, ezek a fák sokkal pontosabban, legalábbis érvényesebben képviselik a világ lényegét, mint ő, különösen a magányos szavazata. Fácánok ácsorogtak egy horhos alján, három rozsdás folt. Másfelől van olyan erkölcsi minimum, amin nem tanácsos átlépni; az ember könnyen a világ végén találja magát.

Egy erdő szélén viskó állt, talán ól. Körülötte kecskék, bivalyok és sirályok legeltek, bibliai békességben. Tóthnek már fájt a szeme a sok élménytől: behunyta, de ekkor meg olyan szédülés fogta el, hogy inkább kinyitotta megint. Hagymaföld mellett haladtak el: mintha zöld borosta ütött volna ki a talajon.

Minden előjel nélkül a tenger tűnt föl, kéken veszett el a végtelenben. Gazdagságot árasztó villák köves teraszain borszínű ponyvákat lobogtatott a szél. Itt északabbra már ritkult a kénsárga, tüskés bozótos, a távoli legelők zöldjét cédrusok és aleppói fenyők sötét foltjai tarkították. Egy északi kertben még teljes virágjában állt a magnólia.

Exeternél két utas felállította, hevesen mutogattak. Helyjegyük volt, Tóth csak most látta, ülése fölött a lámpa már pirosan világít. Fölállt, de csak nehezen talált új ülőhelyet. Percekig kapaszkodott egy üres ülés fölött: itt is pirosat mutatott a lámpa, de végül nem törődött vele.

Azon rágódott egyre, miért kell a magyarnak mindig a vesztes oldalon megragadnia. Fácánok futottak a fűben, a kakasok nyaka kéken szikrázott. Matuzsálemi fa állt egy tisztás közepén, tekergő törzsével olyan volt, mint egy haldokló görcsbe szorult ökle. Árnyékában anyajuhok legelésztek, lábuknál nyúl nagyságú újszülött bárányok botladoztak; a látványtól Tóthnek eszébe jutott, húsvét közeleg. Egy dombtetőn a tömött fűcsomók úgy emelkedtek elő, mint amikor egy zöld arcot szemölcsök borítanak el.

Elvétve szántók tűntek fel, a barázdált fold okkerszínű volt, nem fekete, mint otthon, aljukban óriás, iszapos foltokban kavargott a talajvíz. Tóth kabátját lábai közé gyűrte, tenyerébe támasztotta homlokát. Egyre gyötrelmesebb volt az út. Alagúton száguldottak keresztül, az üvegben váratlanul feltűnt az arca: elkapta a tekintetét.

Eszébe ötlött, fölhívja volt feleségét, de inkább letett róla. Anyját tárcsázta, de a telefon csak hosszan, nyomasztóan kicsöngött. Kinyomta. Mind gyakrabban állították föl, sorházak követték egymást apró, kormos hátsó kertekkel, már London környékén jártak. Bástyaszerű templomtonyok emelkedtek a háztetők fölé, kátrányos falú viaduktokon kanyarogtak. Hangárok, majd egyre több magasépület tűnt fel, végül befutottak a Paddingtonra.

Tóth még nem járt itt, s bár tudta, hogy a pályaudvar egy mesefigura névadója, a maciszobrok tömege mégis megdöbbentette. Elképzelte a Keletit, tele puli- meg csodaszarvas-szobrokkal – tulajdonképpen nem is volt borzalmas látvány.

Innentől viszont minden úgy ment, mint a karikacsapás. Egyből megtalálta a District Line peronját, a befutó szerelvény is jó irányba tartott. A West Bromptonon kiváló érzékkel fordult a szavazóhelyiség épülete felé. Benn, egy tágas teremben gyorsan elhelyezte pár keresztjét, kibújt a fülkéből, mosolyogva fordult ki a nemzetiszín zászlóval ékített kapun. Furcsamód leginkább üresnek érezte magát.

Útja végére ért.

De még volt ideje a visszaindulásig; ha úgy vesszük, kevés, bár bizonyos értelemben túlságosan is sok. Elindult a forgalmas utcán, őgyelgett céltalanul, kezét a zsebébe dugva; csak ment az orra után, és kisvártatva meg is érkezett oda, ahová útja ténylegesen vezette: a fulhami temetőbe.

BROMPTON CEMETERY: ez volt szürke betűkkel a magas kőre írva. Belépett. Hirtelen mintha harang borult volna fölé, minden átmenet nélkül a csend világába érkezett.

Végtelen hosszan, mint egy dísszemlén, ősöreg sírok sorakoztak. Csak a messzi távolban, a kőpusztaság túloldalán tűnt fel a ravatalozó épülete. A kőfal túloldalán a Chelsea kék-fehér stadionja ezúttal durva anakronizmusnak hatott.

Tóth korábban úgy vélte, minden temető egyforma, és most élénken vette számba a különbségeket. Minden egyes sír egyforma barna volt, mintha mindent, a kelta kereszteket, a rogyadozó kriptákat, a ferdén a talajba süppedt kőlapokat ugyanazon meredek, agyagszín sziklafalból fejtették volna. Hazulról ismerős kereszt-formát alig látott, annál több drámai szobrot: kőkatonákat, karjukat az ég felé táró kőasszonyokat, sőt akadt sír, melynek alapján csak egy hatalmas, megmunkálatlan sziklatömb állt, mintegy az alant pihenő néhái jellemszilárdságát jelképezve.

Lehajolt, betűzgetni kezdte a sírfeliratokat. Nem volt könnyű dolga, errefelé nem volt divat az aranyozás, az öreg kővésetek feketék voltak az időtől. Úgy tűnt, a bejárattól távolodva időben is észrevehetően előre halad, az 1800-as évektől egész az új évezred küszöbéig.

Elgondolkozva lépegetett a temető gerincét alkotó allén.

Önkéntelenül is az elhunytak életkorát kezdte számolgatni: noha látott néhány aggastyánt, az elhunytak lényegében mind fiatalabbak voltak, mint ő. Ott tolongtak körülötte, repedten, barnán, csupa elfonnyadt, semmibe múlt élet: és mind hamarabb vonták ki a forgalomból, mint ahogy ő most a porhüvelyüket szemlélte. Szégyenkezve lődörgött a kövek között. A “colonel” a “2731. battalionból” például 43 évesen hunyt el, remélhetőleg csatában; most ott feküdt a kő alatti csöndben, és a sír elhanyagolt állapotát tekintve évtizedek óta senki nem látogatta. Vagy ott volt egy 37 éves édesanya, ura és négy gyermeke gyászolta, a kőbe vésve, hogy emlékét mindörökké megőrzik, bár a jelek egyáltalán nem erre utaltak. És ez így ment majdnem mindenütt: bizonyára mind kisebb-nagyobb terveket szőtt még élő koponyájában, hogy aztán a sok elképzelés nyomtalanul elszivárogjon a talajban.

Egy bizonyos Dr John Snow-nak például az a meghökkentő ötlete támadt, hogy a kolera tisztátalan vízzel terjed. Személyesen szervezte meg a negyed vizvezetékkel történő ellátását. Ezzel már az első évben valószínűleg ezrek életét mentette meg, pár évtized után mégis elfelejtették az emberek. Ma városlakók milliárdjai jutnak vezetékes vízhez, tehát évente tízmilliók maradnak életben a kolera takaros görcsei helyett, e sokaság mégis rég elfelejtette, kinek köszönheti újranyert életét, sőt többségükben még e maradék életnek örülni is elfelejtettek. Az egészen biztos, hogy sohasem hallották John Snow nevét, amint Tóth sem hallotta soha.

Sőt, folytatta töprengését, tekintélyes részük mára maradék bizalmát is elvesztette a vezetékes vízben, és inkább kristályvizet cipelnek haza, nagy műanyag palackokban, amitől egész testük megtelik műanyaggal, s onnantól inkább különböző orvosaikat látogatják, hadakozván furcsa tüneteivel e sok plasztikember, az életfogytiglan plasztikgondolataikkal és plasztikfeledékenységükkel.

És még csak a gondolatmenet felszínét karcolgatom, nyugtázta.

Így járta végig Tóth sorban az úrinők és úriemberek sírjait: megannyi családi kriptát és bedőlt urnaoszlopot, felidézni próbálván az elhunytak örök emlékezetét, noha igazából csak barna követ talált a sok emlék helyén. A temető végefelé ráadásul fiatalabb sírokra lelt, egyre több idegen névvel: egy lengyel pék, özvegy lehetett, 31 éves korában halálozott el, 2 gyermeke és szülei siratják, vagy egy cirill betűs fakereszt alatt bizonyos Pável pihent, a fához fémlemezt csavaroztak, arra gravírozták a fiú fényképét; jóképű srác volt, Lacoste pólóban üldögélt egy asztal mögött és nevetett, felsőteste alapján valószínűleg gyúrt.

A kerítés végében az utolsó sírocska már 2005-ből származott; neve alapján Afrikából eredt a kislány, 5 éves korában vitte el ismeretlen betegsége. Az apró hantot piros szalaggal kerítették körül, s egy alvó rózsatő tövéhez támasztva plüssmacik ültek; esőáztatta, koszos mackók, leginkább a pályaudvaron látott Paddington-macikra emlékeztettek.

Tóth az órájára pillantott. Túl sokat időzött itt; sietve vágott át a temetőkerten újra, míg meg nem csapta fülét a város mozgalmas lármája megint. Egy Sainsbury’s Extrában szendvicset vett és üdítőt. Az első útszéli padon elfogyasztotta. Ennie kellett. A választási eredményekre már a vonaton klikkelt rá, hazai idő szerint 11 órakor; első pillanatban el sem hitte a számokat. A listás szavazatok aránya különösen sokkolta.

Kibámult az ablakon.

Liskeardnál álltak megint, még nagyjából 40 perc, és hazaér. Vesz egy zuhanyt, kibont egy üveg sört. Esetleg még egyet. Képsorok villantak föl előtte újra, egy szétbombázott pályaudvar, a törmelék között piros maci hevert; biztos minden nemzetnek vannak jobb és rosszabb periódusai.

Hirdetmény zökkentette ki gondolatmenetéből, jókora plakát: “John Snow bádogosmester. Príma ácsmunka! Elsőrangú ereszcsatornák és tetőlemezek!“

Tóth elmosolyodott.

Létezik, hogy a doktor úr újrakezdte? Vagy elkezdte a nevén valaki más; akit persze újra elfelejtenek, de a nevén mindig újrakezdi valaki. Persze biztos lehetett volna észszerűbben csinálni, jobban hangsúlyozni, amit kell; hogy lehet több örömmel élni. De ez van. Otthon is biztos újrakezdik. Ha nem, akkor is mindig akad valami érdekesség, ami persze nem kárpótol semmiért, csak megesik az emberrel.

Tóth már nem volt annyira felindult. Zuhanyt venni például jó lesz. Bár az is még legalább egy óra.

Másfelől: mi az, “egy óra”?

Kibámult az üvegen. A szerelvény zökkenve lódult meg a hűvös cornwalli éjszakában.


FacebookTumblrTweetPinterestTetszik0

Tetszett a történet?

0 0

Regisztrálj és olvasd Varga Dániel 12 történetét!


  • 1216 szerző
  • 802 órányi történet
  • Reklámmentes olvasási élmény
  • Ingyenesen olvasható történetek
  • Napi szabadon olvasható merítés a Nuuvella Sunrise-on






Már van Nuuvella felhasználóm.

Varga Dániel

A voksturista

Műfaj

szépirodalom

Rövid leírás / Beharangozó

Mindig történik valami. Hülyeség nem törődni vele.

Rövid összefoglaló

Ma két hónapja voltak a választások.

Olvasási idő

9 perc

Nyelv

magyar

Támogasd a szerzőt

A Nuuvellánál hiszünk abban, hogy az íróink közvetlen támogatásával hozzájárulhatunk ahhoz az anyagi biztonsághoz, amely mellett a szerző 100%-ban a munkájára koncentrálhat.

Az alábbi csúszkával be tudod állítani, hogy mennyi pénzzel kívánod támogatni Varga Dániel nevű szerzőnket havi szinten. Ez az összeg tartalmaz egy 100Ft-os előfizetési díjat is, amelyért cserébe a szerző összes tartalmát korlátozás nélkül olvashatod a Nuuvellán.

600 Ft

Támogatom

Bejelentkezés / Regisztráció

Kérjük, jelentkezz be a folytatáshoz! Bónusz: regisztrált felhasználóként korlátok nélkül olvashatod a Nuuvella Sunrise aktuális számát!