Elképesztően nehéznek bizonyult a mászás ezen, a majdnem teljesen sima felületen. Ha bárki a figyelmével kísérte volna az eseményeket, Undurt, a férfit, aki épp felfelé igyekezett a falon, csupán egy sötét foltnak látta volna, vagy annak sem. Undur mestere volt a lopakodásnak, de testében a harcosok tüzes vére csörgedezett, mely százszorta többre becsülete a szemtől szembeni összecsapásokat, mint a meglepetészszerű sunnyogást. Azonban nem volt mit tenni, mivel a feladata fokozott diszkréciót igényelt. Nem is volt ezzel baj, ráadásul az említett feladat gyors sikerrel is kecsegtetett. Némiképp vigasztalta a kalandvágyó férfit, aki ma orrgyilkosként fog funkcionálni, és nem úrként, hogy hajlékában várja már egy üveggel, Secunderian bortermelő mestereinek egyik remeke. A szőlő negédes, máskor savanykás nedűi mindig melegséggel töltötték el, és nem csak a szeszfokuk miatt. Undur hírtelen megrázta a fejét. Nem kalandozhat el. Fejben a jelenben kell maradnia, mert még sehol sem tart. Az épület, amin felkapaszkodott, hatalmas gránit tömbökből volt felépítve, melyek finoman megmunkálva, homokszínben pihentek egymáson. Az épület téglalap alakját, a kiálló teraszok és erkélyek hada törte meg. Majdnem a tetejénél járt már, ahol a legnagyobb és legdíszesebb erkély helyezkedett el, elfoglalva az épület középpontját. Cikornyás oszlopok tartották a föléjük emelt féltetőt. Márványból faragott korlát határolta, és hófehér selyem lepleket feszítettek ki az oldalára, hogy a széltől és a portól óvják a ház urát. Az erkély négy oldalát vörösrézből készült díszes üstre emlékeztető tárgyak foglalták el, melyek négy lábon álltak, s belsejükben lobogott a tűz, fényárba borítva a helyet. Bejárata egy óriási lakosztályba vezetett, s nyitott volt, semmilyen ajtót vagy függönyt nem helyeztek ide. A helyet ugyanis megbűvölték, hogy állandóan kellemes idő legyen, se túl meleg, se túl hideg. A bejáratot két fekvő sakál alak „vigyázta”. Ez a ház igazi remekmű volt, bár távol állt Undur ízlésvilágától. Centris kereskedő negyedében ismerték a ház urát, Undur érte jött. Ahogy a fény rávetült, kirajzolódott magas alakja. Fekete testre feszülő, vászon ruházatot viselt, mely azonban nem akadályozta a szabad mozgásban. Ezt kiegészítette egy pár fekete bőrkesztyűvel, és egy pár puhatalpú vászon csizmával, melyekben könnyebben ment a falmászás. Bronzos árnyalatú arcán, mogyoróbarna szempár kémlelte a helyet. Hosszú és gondosan ápolt fekete szakállat viselt, melyet különböző szerekkel óvott a töredezéstől. Szintén ébenfekete haját fonatban hordta, és egy díszveretes rézből készült ékszerrel fogta össze. Magán hordta a sumérok jellegzetességeit. Nem csoda, hisz évszázadokkal ezelőtt Jerikó városában látta meg a napvilágot. Sokszor emlékezett vissza gyermekkorára. A vénemberek, akiknek már ereje annyi sem volt, mint ahány foga, sok történettel szórakoztatták őt. Ezek közül a kedvence egy birodalom bukásáról és a világ végéről szóltak. Egy birodalomról, melynek nevére már a legbölcsebbek sem emlékeztek. Ma már tudja, hogy az öregek nem valami ósdi mendemondával traktálták, hanem bennük még élt valamennyire az ottorai birodalom bukásának emléke. Ez a történet mégis mélyen beleégett, amikor a démonok az emberek ellen törtek. Egy nap, mikor pont ez a történet lebegett előtte, szembe találta magát egy alakkal, kinek látványától egy pillanatra megállt a szíve, és azt hitte a démonok tértek vissza. Egy magas és elképesztően vékony lényt látott, hosszú fekete ruhában, bíbor megkötővel. Fekete csuklyát viselt, és a gyermekre bámult hatalmas bíborszín szemeivel. Bőre sötét szürke volt, ajkak nélküli száját enyhén nyitva tartotta. Orra mindössze két lyukból állt, orrnyereg nélkül. Karjait keresztbe fonta, úgy meredt rá. Valószínűleg meg volt róla győződve, hogy minden ember előtt láthatatlan, ezért is ült ki arcára a döbbenet, mikor Undur, aki erőt vett magán és legyűrte minden félelmét, megszólította.
- Te démon vagy?
Az alak viszont nyugodt fajta volt, akit nehéz kizökkenteni, s ha sikerül, akkor is csak egy pillanatra. Visszanyerve higgadtságát, leguggolt az ifjú mellé.
- Nem vagyok démon kisember. Én egy luhur vagyok és Luhurusának hívnak. – válaszolt az alak, a maga mély és nyugodt hangján. Majd elmosolyodott, amitől még groteszkebb látványt nyújtott. Megsimogatta a gyermek fejét.
- Bevallom megleptél. Azt hittem minden szem előtt rejtve vagyok. Nyilván különleges gyermek lehetsz.
Undurt valósággal letaglózta a luhur ereje. Először még semmit sem érzett belőle, de mintha valami kapocs alakult volna ki kettejük között. Luhurusa egy pillanatra elgondolkodott. Felállt és tekintetét az ég felé emelte, majd kisvártatva letekintett a gyermekre.
- Ha te látsz engem gyermek, akkor másoknak is lenniük kell, akik képesek erre. Nagy erőt érzek benned, ami azt jelenti, hogy nagyobbrészt részesültél a Shaoból szétáradó erőből, mint más egyszerű emberek. Meg kell kérdeznem az angyalokat, mi legyen a magadfajták sorsa. De úgy vélem, nagy tettekre vagy hivatott kisember. – Undurra nézett, elmosolyodott és folytatta. – Várj a napra, mikor ismét jelentkezek. Állj készen, ha hívlak!
Ezzel Luhurusa sarkon fordult, és elsétált. Pár lépésnyire egy térkapu nyílt, melybe belépve köddé vált. Undurnak ekkor még fogalma sem volt, hogy ez a félelmetes és furcsa idegen, vajon miről hadoválhatott itt neki.
Azóta a nap óta azonban eltelt kétezer év. Már más szelek fújtak és a secunderiani birodalom virágzik. Undur gondolatai hírtelen visszatértek a jelenbe. Egy pillanatra behunyta a szemét, kiterjesztette szívéből a shaot, hogy védőrúnákat és egyéb átkokat kutasson fel, amik a ház gazdáját óvták az illetéktelen behatolóktól. Meglepve tapasztalta, hogy semmi ilyesminek nem érezte a jelenlétét. Pedig minden valamirevaló kereskedő bevédi magát és a vagyonát, ha kell a legfölöslegesebb mágikus praktikákkal is. Volt olyan, aki még legyek elleni rúnát is kért a felbérelt mágusoktól, csakhogy vagyonát óvja. Undur ezt felettébb gyanúsnak találta. Ő volt a leghatalmasabb az urak és úrnők sorában, ráadásul az első is köztük. Nagy tehetsége volt a mágia érzékelésében és hatástalanításában. Ráadásul a ház gazdája Iset, közismert kereskedő hírében állt, aki nem csupán üzleti érzékét vetette be, de kereskedő körökben hírhedten alkalmazta női bájait is. Ezenfelül Kemet földjének gyermekei ravaszok voltak, és valamiért szerették a csapdákat. Undur ugyan nem sokat ismert ezen nép gyermekeiből, akik átkerültek Secunderianra, de azoktól valamiért megtartotta a három lépés távolságot. Ilyen volt Senusert a halál apostola, akitől nem mellesleg borsódzott is a háta. Egy szó, mint száz, valahogy nem volt kerek számára ez az egész. Belépett a helyiségbe, és megbújt egy hatalmas díszpáfrány mögött. A lakosztály középpontjában volt egy hatalmas baldachinos ágy, mely aranyszínű selyem ágyneművel volt megvetve. A széles takaróhoz seregnyi párna is tartozott, és a párnák alá temetve aludta Iset, az igazak álmát. Mint akinek semmi félni valója nem volt, kisimult arccal békésen szuszogott. A pletykák igaznak bizonyultak. Valóban egy gyönyörű teremtés szunnyadt Undur előtt. Arcbőre akár a leglágyabb csokoládé, mégis pirospozsgás élet töltötte meg. Dús fekete haja kiengedve omlott a selyempárnákra. A férfinak tetszett a látvány, és azt kívánta bár más körülmények között találkoztak volna. Mindig is nagy rajongással viseltetett a szebbik nem iránt. Megrázta a fejét, majd nagyot sóhajtott.
- Igazán nagy kár érted. Gyönyörű virágszála voltál Secunderian földjének. Annyit azért remélek, hogy jobb kereskedő vagy, mint színésznő. Elég rosszul tetteted az alvást.
Iset elmosolyodott, majd lassan kinyitotta a szemét, láthatóvá téve türkiz szembogarait. Addigra már Undur az ágy egyik sarkán ült és az ujjaival babrált.
- Nem mondom megtisztelő kiváltság a luhurok részéről, hogy a legerősebb urat küldik ellenem. Te nyilván Undur vagy, az ősvizek ura. Mit tehetek érted?
- Aranyoskám – kezdte Undur. – Nagyon sok mindent tehetnél értem, de majd talán egy másik életben. Nekem csak arra a kis apróságra lenne szükségem ott a nyakadban.
Undur Iset felé bökött az ujjával. A nő nyakában egy arany nyakék függött, melynek medál részébe egy vérpiros rubin drágakő volt belefoglalva. Iset ösztönösen a mellkasához kapott, végig simítva az ékszert. Majd kacér mosolyra emelte ajkait.
- Hmmm…Ugyan miért vennéd el tőlem ezt a kis csecsbecsét? Számos más portékám van, ami ennél a kacatnál ezerszer többet ér. Még pénzt sem kérek érte – legyintett. – Mással is megelégszem.
Iset odakúszott a férfihoz, és egészen közel hajolt az arcához, hogy amaz hallja a szuszogását.
- Tudod nem sok nő dicsekedhet el vele, hogy kaphatott egy szeletet Secunderian legdicsőbb harcosából, ki első az urak és úrnők közt, ráadásul aki elmondhatja – ujjait végig táncoltatta a férfi mellkasán –, hogy ő a második vonal első polgára is.
Undur csak mosolygott. De nem az a megilletődött félszeg mosoly volt ez. Nem. Ő mindig magabiztosságot sugárzott, és ez most sem volt másképp.
Újabb emlék futott át azonban elméjén. Életének egy másik meghatározó napja. Már ifjú felnőtt volt, akit besoroztak Jerikó városának őrségébe. Bátor volt, vakmerő és céltudatos. Elöljárói fényes jövőt jósoltak neki. Úgy számolta, ha tiszt lesz, és saját hajlékot szerez, elvesz egy szép helyi hajadont, lesz egy tucat gyereke és alapvetően nyugodtan éli le életét. Bár gyermekkori emlékei az ismeretlen lényről mit sem koptak, már nem tudta eldönteni, hogy vajon gyermeteg fantáziája szülötte volt e, vagy ha meg is történt kettejük találkozása, a lény már valószínűleg, rég elfeledkezett róla. Egy napon, mikor nem volt szolgálatban, elhatározta, hogy pár társával lehajtanak néhány kupa itókát, és mellé mindenféle históriákkal mulatják majd az időt. A megbeszélt találkozó helyére baktatott éppen, és már a Nap is lement. Az utca sötétjében egyszer csak egy olyan térkapu tárult fel, mint azon a napon, amikor a Luhurusa nevű lény eltűnt. Undur már azt hitte, hogy örökre. De ő lépett ki rajta. Pontosan. Ehhez nem fért kétség, mert ott állt teljes testi valójában. Ráadásul, egy percet sem öregedett. Undurnak a meglepettségtől tátva maradt a szája. Luhurusa most komoly volt, és semmilyen érzelem nem ült ki az arcára.
- Undur. Sú-Abzu fia. Hozzád jöttem, hogy tanúja légy az angyalok kinyilatkoztatásának, és hogy felkenjelek Secunderian első urának. Esztendők során át jártam Tertirian földjét, de az angyalokat nem leltem. Mikor rájuk találtam, megosztottam velük a találkozásunkat. Ők tudomásul vették, s közölték velem, hogy tudnak a magadfajtákról. Majd a következő kinyilatkoztatást tették:
„Luhurusa, Primurian védelmezője. Tudtuk, hogy eljön majd az idő, midőn az emberek faja elég érett lesz ahhoz, hogy használja a shaot koncentráltan és céltudatosan. Nem mind, de akinek megadatik ez az áldás, emelkedjen ki népéből. Legyen ezek otthona Secunderian földje. Emeljetek ott birodalmat, mely pajzsként óvja majd Primurian védtelen népét a káosz fattyaitól és más veszedelmektől. Ennek a birodalomnak legfőbb támaszai, a shao urai és úrnői lesznek, kik maguk is seregeket teremtenek majd. Ők lesznek a kard és a pajzs. Legyen vezetőjük az Undur nevű, mert az univerzum is úgy akarta, hogy te és ő elsőízben találkozzatok. Mivel Primurian gyermekei, erejük nyers, faragatlan és zabolátlan. Ha szabadjára engednék, elpusztulnának általa. Ezért küldünk még nyolcat fajtád bélieket, kik mesterekként szabadítják majd fel ezen emberek erejét. A káosz szétzilálta a rendet Primurianon és Secunderianon. D’zawa király belepiszkított a lelkek áramlásának rendjébe. Melyet így támogatni kell. Mi angyalok jelölünk majd ki erre a feladatra emberket. Életpapnőket és halálpapokat, kik a kósza lelkek támaszaiként segítik majd az áramlást. Őket mind felett óvjátok, semlegességükön csorba nem eshet. Ki háborgatni merészeli őket, átka a halál legyen. Leszenek majd, ki a shao által mágikus praktikákkal boldogulnak majd. S az elemeket megzabolázva teljesednek ki. Ők is foglaljanak el jeles titulust. Lesznek majd kikben a shao csupán annyira elevenedik meg, hogy kiérdemeljék az életet Secunderian földjén. Legyenek ezen emberek az urak és úrnők, valamint a mágusok szolgálatára, és a luhurok szolgálatára. Éljenek boldogul s egyszerűen ezer esztendeig, mielőtt belépnek az újjászületés folyamába. Ezen érdemek, a szférák adományai. S alapja a rend, mely nem engedi összeomlani ezt a birodalmat. Ez a Kasztok Törvénye, mely mindenkit kijelölt útján terel majd.”
Undur nem felejtette el, hogy abban a pillanatban köpni nyelni nem tudott. Ráadásul egy mukkot sem értett az egészből. De azon a napon örökre maga mögött hagyta Jerikót és régi életét. Luhurusával tartott Secunderianra, hogy részese lehessen egy birodalom születésének. Úgyhogy ember legyen a talpán, aki ennél jobb ajánlatot ad, még akkor is, ha ilyen szemrevaló.
- Igazán kecsegtető ajánlat – végig mérte a nőt. – Hidd el, tudnék mit kezdeni veled. De sajnos a kötelesség előrébb való. Ráadásul a luhurok szerint nagyon rossz kislány voltál, aki sok bosszúságot okozhatott volna nekünk. És ha jól sejtem, annak a kacatnak a nyakadban igen sok köze van ehhez.
Iset kinézett a hatalmas erkélyre, miközben nagyokat sóhajtott és csóválni kezdte a fejét.
- Igazán kár, drága Undur. Pedig nagyon jó barátok lehettünk volna.
Felállt és tett pár lépést. Ekkor már tisztán kivehetővé vált a teste. Egy gepárd kecsességével sétált a helyiségben. Tényleg gyönyörű nő volt. Undur nyelt is egy nagyot a látványtól, de közben elmosolyodott. Szépen lassan érzékelni kezdte a mágikus energiákat. A nő tehetségesnek bizonyult, mert képes volt elrejteni mindennemű mágiát a helyiségben.
- Szóval mágus vagy, aki kereskedőnek állt. Ha nem tévedek – jegyezte meg kissé nevetve.
- Úgy látom vág az eszed drága. Amúgy – kezdte Iset –, híresen jó házigazda is vagyok. Mindig gondoskodom a vendégeim szórakoztatásáról.
Odasétált az erkélyre vezető kijárathoz, melynek két oldalán a sakál szobrok helyezkedtek el. Majd csettintett mindkét kezével. A sakál szobrok egyszer csak megmozdultak és felálltak. Darabos mozgással gazdájuk felé sétáltak és a három alak szembe fordult a bent maradt Undurral.
- Picinyeim. Szeretném, ha lakmároznátok belőle.
A két megelevenedett szobor, megrázta a testét, és a megrepedt faragott kőburok kisebb-nagyobb darabokban hullott a földre. A fekete rövid bundájú, díszes drágakőveretes nyakéket viselő bestiák vicsorogva indultak meg a férfi felé.
- A büdös mindenit. Szóval démon idéző vagy te szuka.
Undur megérezte, hogy kirgihdori halállidércekkel akadt dolga. Nem félt, mert tisztában volt azzal, hogy képes végezni ezekkel a fenevadakkal. Azonban azt is tudta, hogy annyi időre fel tudják tartani, amíg ez a nőszemély kereket old. Jobb kezében, akárha egy bűvész trükköt csinálna, megjelent egy aranyérme, amit elkezdett az ujjai közt ide-oda görgetni. Mikor megunta, hüvelyk és mutatóujjával megfogta, majd jól láthatóan Iset felé tartotta.
- Látod ezt? Egyik oldalán a Nap, másikon a Hold. Nappal és éjjel. Ez az egyensúlyt szimbolizálja, melyet nekem fenn kell tartanom. Nos kezdjük.
Elengedte az érmét, mely azonban nem zuhant a földre, hanem megállt a levegőben. Pörögni kezdett egyre gyorsabban, addig amíg egy apró fénylő gömbé nem változott. Ezután Undur körül kezdett cikázni minden irányba. Isetet nem igazán hatotta meg a látvány, elindult kifelé a helyiségből az alsó szintre vezető ajtó irányába. Undur sem tétlenkedett. Anélkül, hogy ő maga bármi mozdulatot tett volna, az apró fényes gömbé alakult érme, a szempillantásnál sebesebben lőtt ki, pont a nő lába elé. Mikor becsapódott, hatalmas lyukat vájt a padlóba, láthatóvá téve az alsóbb szintet. Kőtörmelék és por szállt mindenfelé. A gömb, amilyen gyorsan célpontjánál termett, ugyanolyan iramban vissza is tért gazdájához, ismételten Undur körül cikázott. A nőt újfent nem zökkentette ki ez a dolog, még csak mosolyt sem csalt az arcára.
-Tiétek! – mondta teljes nyugalommal a hangjában, majd folytatta útját.
A halállidércek lassan, komótosan megindultak Undur felé, aki keresztbevetett karokkal, még mindig a nőt bámulta. Ismét kilőtte felé az érmét, ám most nem elé, vagy mögé célzott, hanem egyenesen rálőtte a cikázó halált. Az érme azonban visszapattant hozzá. Undur most vette észre, hogy Isetet egy védőaura veszi körül, amit a nyakék táplál.
„Ezért vagy hát ilyen nyugodt” – gondolta magában.
Közben a két lidérc sem tétlenkedett, vicsorogva vetették magukat kiszemelt prédájukra. Azonban Undur nem hiába volt első az urak sorában. Ő az ősvizek ura, akit két ilyen korcs nem küldhet padlóra. A fénygömb mind a két ellent leterítette, ahogy eltalálta őket. Egyiküknek igen erős sebet ejtett, a balelső lába fölötti lapockáján. A halállidérc hatalmasat üvöltött fájdalmában. Bár ránézésre állatoknak tűntek, de korántsem voltak azok. Aljas, számító és intelligens fajzatok, akik rájöttek, hogy ellenfelükkel szemben, a puszta fizikai erővel nem sokra mennek. Egy pillanatra tekintetük találkozott. Undur, aki már veterán harcosnak számított, egyből érezte, hogy taktikát váltanak majd. A lidércek szembe fordultak egymással. Egyikük Undur jobb, míg a másik a bal oldalán állapodott meg. Pillanatok teltek el tétlenül, mikor a bestiák vonítani kezdtek. Éles fülsüketítő zajt csaptak, mely nemhogy sakál, de semmilyen ismert jószág hangjára nem emlékeztetett. Egy egyszerű földi halandót már ez is leterített volna, azonban Undurt nem ilyen fából faragták. Tisztában volt vele, hogy nem a vonítás a támadás veleje, csupán a támadással járó kisérő hang. Igaza lett, mert egy-két szempillantást követően, fekete füst tört elő a halállidércek torkából, ami beborította a helyiséget. A helyiségben minden tárgyat elért a végzete. A baldachinos ágytól kezdve a nővényekig, a dísztárgyakon át, minden feketedni és mállani kezdett. Lassan a tartó oszlopok következtek, amik sorra mállottak porrá. A tető csupán azért nem zuhant a fejükre, mert időközben a port, amivé lett, felkapta a szél, akárcsak a padlót a lábuk alól. A halállidércek vonítása egyre elviselhetetlenebb lett, és kitudja, hány áldozatot követelt a környező épületekben. Mivel már nem volt a lábuk alatt talaj, már mindhárman lebegtek, és úgy eresztették átkozott kaotikus mágiájukat a világra. Mikor abbahagyták, a füst nem oszlott el, a szél ellenére sem, hanem egyhelyben gomolygott tovább. De most csend volt. Síri csend.
- Na most én jövök – harsant fel Undur hangja gomolygó miazmából.
Apró fénypont törte meg a füst sötétjét, ami előbb jobbra, majd balra húzott el. Szinte hangtalanul, csak egy apró suhanást hallatva, ahogy átvágta a füstöt. Ezután pillanatokig ismét csönd honolt. A füst lassan oszlani kezdett, felfedve a földön heverő két halállidércet. A felvett sakál alak rothadni és porladni kezdett. Ahogy tetemeiket elkeverte az éji szellő, Undur is leszállt a földre. Körülötte még mindig cikázott a gömb, de lassan megállt, és visszavedlett „közönséges” aranyérmévé. S mint egy vásári mutatványosnak, úgy veszett nyoma gazdájának tenyerében. Nem volt már rá szüksége, mert tudatában volt annak, hogy Iset kereket oldott. Végig mérte ellenfelei maradványait.
- Komolyan? – kezdte. – A rothadás aurája? Ennyire tellett?
Megcsóválta fejét csalódottságában. Komolyabb erőpróbára számított két kirgihdori halállidérctől, de csupán egy kis épületbontásra futotta. Szó se róla, arra azonban elégségesnek bizonyult, hogy a kereskedőnő elmeneküljön. A rothadás aurája ellen ugyanis még neki is ki kell építenie egy védőaurát, mert egyébként erős mágikus csapás. De azzal még a legostobább halállidércnek is tisztában kell lenni, hogy egy úr vagy úrnő ellen nem sokat érnek ilyen támadásokkal. Jóval veszélyesebb praktikák vannak egy halállidérc tarsolyában, amivel komoly sebeket ejthettek volna rajta. Ezzel tisztában volt, hisz nem most először került szembe ilyenekkel. A múltban egy-kettő fajtájuk béli megizzasztotta még őt is. De több gondolatot nem akart szentelni ezeknek a fajzatoknak. Behunyta a szemét, és kiterjesztette érzékeit. Iset, bár próbált nyom nélkül egérutat nyerni, nem sikerült. A védőaura, amit uralt és a két lidérc irányítása elég sok mágikus energiát követel, még azoktól is, akik olyan okosan használják a shaot mint ő. Egy tapasztalatlan szem előtt rejtve maradt volna az a hangyányi nyom, amit hagyott, de Undur más volt. Hihetetlen finomsággal érezte meg a shao legapróbb mágikus lenyomatait is. Nyilván ezért küldték őt a Bíbor Atyák, mert tisztában voltak azzal az eshetőséggel, hogy a keresett személy elmenekülhet a rejtélyes tárggyal. Egyszer csak kinyitotta a szemét. Megtalálta a helyet, ahova Iset menekült.
„Nifirith Harfetbe ment” – mélyedt a gondolataiba.
Tekintete komorrá vált, mert ezt a helyet nem igazán kedvelte. Valószínűsítette, hogy a Horkfutban, a Bazárvárosban keres menedéket. Ezt a hatalmas várost, csak kereskedők lakják, és Secunderian szerte ismert. A második vonal minden szegletéről érkeznek ide népek, akik mindent is, megtudnak itt szerezni. Ahogy az ismert horkfuti mondás tartja: „Amit nem kapsz meg Horkfutban, az nem is létezik.” Undur nem szerette Nifrith Harfet földjét. Ezt a vidéket túlnyomórészt azok lakták, akik Kemet földjéről kerültek át Secunderianra. Valamiért szerette megtartani a három lépés távolságot a fekete földiekkel. Azonban előbb be kellett számolni a fejleményekről a Bíbor Atyáknak, szóval az útja először a Bíborszív Citadellába kellett, hogy vezessen.
Egyszerű teleportációval hagyta el a romhalmazt, ami egykor Iset, az ismert kereskedőnő rezidenciája volt. Amúgy sem kellett messzire mennie, mert a Bíborszív Citadella, Centristől nem messze helyezkedett el, valamivel több mint harminc mérföldre. Az épületet, egy körülbelül tízmérföld széles kopár síkság vette körül, ami tele volt válogatott csapdák sokaságával. Ha ez nem lett volna elég, ezen a kopár mezőn egy egész sereg shanazor állomásozott állandóan, persze rejtve a kíváncsi szemek elől, és parancsra pillanatok alatt megindulhattak egy esetleges támadó csapat ellen, bármely irányba. A mező közepén helyezkedett el maga a citadella, melynek gigászi méretei, már messziről kirajzolódtak. Magát az építményt egy hatalmas bíborszín márványtömbből faragták építőik. A legalább másfél-két mérföld magas monstrumnak, megvolt vagy kilencven-száz láb széles a falvastagsága. Falait erővonalak egész hálózata futotta be, mintha indák tekerednének rá. Védőrúnák milliói és átkok tengere okozhatott fejfájást egy esetleges merész támadónak. De idáig még el is kellett ám jutni. Ha a támadó átverekedte magát a shanazorokon és a csapdákon, le kellett gyűrnie egy védőaurát, melynek forrását belül kellett keresni. Ha átjutott az aurán, az erővonalakon, rúnákon és átkokon, akkor jöhetett az izgalmas rész. Odabent egy tízezer fős shanazorokból álló felfegyverzett sereg várta, akiket száz shaniater vezetett, illetve ezer csatamágus. Mind boszorkánymester szintű, akik a Lizandor „krémjének” számítottak. Innen már csak annyi dolga volt, hogy legyűrje a nyolc Bíbor Atyát, élükön Luhurusával, minden halandó közt a legahatalmasabbal. Az épület érdekessége volt, hogy hiába pásztázta bárki is, nemhogy ablakokat, erkélyeket, de még egy apró lőrést, vagy egérlyukat nem látott rajta. Bárminemű bejáratnak hűlthelye sem volt. Szó szerint egy hatalmas tükörsima márványtömb meredt az ég felé, a „puszta” kellős közepén. Undur nem messze az épülettől lépett ki a teleportációból, és határozott léptekkel elindult az épület felé. Szabad bejárása volt erre a helyre, így egyelőre nem ütközött semmilyen ellenállásba. Mikor már majdnem odaért, a nyílások nélküli citadellán, egyszer csak egy nem túl széles és magas kapu jelent meg, mintha a semmiből varázsolták volna oda. Ez a fajta védelmi mágia számos erődre és kastélyra jellemző volt, hogy parancsra ablakaik és kapuik köddé váltak. Az ajtó kitárult és két groteszk alak lépett ki rajta. Egyikük egy nyakigláb vékony csontos alak, ujjai aránytalanul hosszúra nyúltak, teljesen szőrtelen fején, hatalmas fekete szempár helyezkedett el. Ajkai és orrnyerge nem volt. Szája, mintha csak egy vágás lenne az arcán, úgy festett, orrát pedig két hosszúkás lyuk jelentette. Bőre sötét szürke volt és simán feszült izmos alakján, érhálózata pedig mintákat rajzolt vékony testébe. Ruházatként egy fekete kaftánt viselt, vékony fekete vászonnadrággal, és fekete selyemövvel. Bőrcsizmát hordott, mellén pedig egy bíborszín kör díszelgett, ami a Bíbor Atyák jelképe volt. Társa, mintha az ő mása lenne, csupán még groteszkebb kiadásban. Nem lehetett nagyobb egy lábnál, azonban méretéhez képest kövér volt. Leginkább egy sétáló labdára emlékeztetett. Ugyanolyan ruházatot viselt, mint a társa. Shaniaterek voltak mindketten, ráadásul az erősebb fajtából. Szóval a groteszk látvány nagyon is csalóka lehetett. Ez a két alak még Undur számára is kellemetlen percekkel szolgálhatott volna, egy esetleges harcban. Mikor közelebb ért, az ősvízúr nem szólt egy szót sem, csak némán meghajolt a két őr előtt, akik viszonozták az üdvözlést. Tudták kicsoda, és hogy az ő dolga most fontosabb, sem mint, hogy megálljon egy bájcsevejre. A kapu komótos lassúsággal tárult fel, és Undur minden fenntartás nélkül lépett be rajta. Nem először járt már itt. Gyakori vendég a Bíbor Atyák termeiben. Egyszerű, dísztelen kőfolyosón vezetett az útja, mely egy falban ért véget. Két oldalt shanazorok sorakoztak, teljesen mozdulatlanul. Arctalan démonok, kik alkatra kapuban strázsáló nyurgára hasonlítottak leginkább. Szemük azonban nem volt, bár tökéletesen érzékelték ezen létsík minden apró rezdülését. Szájukat, mintha összevarrták volna. Anyaszült meztelenek voltak, de senki nem láthatott rajtuk semmilyen nemzőszervet. Ezeket a nemtelen bestiákat nem szülték, hanem alkották. Méghozzá érzelem és gondolkodásmentesre. Tökéletes katonák voltak, akik zokszó nélkül hajtottak végre bármilyen feladatot. Fegyverük nem volt, de parancsra a testükből bármikor képesek voltak szúró, vágó, zúzófegyvereket, vagy leginkább íjpuskára hasonlító eszközt gyúrni. Bármely primuriani ember maga alá mocskolt volna, ha meglátja őket, de egy olyan tapasztalt harcos, mint Undur, ügyet sem vetett rájuk. A folyosó végén, ahol az említett fal állt, szintén két shaniater őrködött egy jel felett. A jel megegyezett a shaniaterek mellére hímzett bíborkörrel. Őket is üdvözölte, és a körre tekintett.
- A csarnokba – mondta erélyesen Undur.
Ekkor a kör örvényleni kezdett, s mintha már vízből lenne, képlékennyé vált. Az örvényből egy tölcsér bukott előre, egyenesen az ősvízúrra, és felszippantotta őt. A másik oldalon egy, az előzővel megegyező jelet pingáltak a falra. Itt is megjelent az örvény, és Undur kilépett rajta. Egyből elindult előre, mintha mi sem történt volna. Egy roppant csarnokba lyukadt ki, ahol félhomály honolt. A fényt a falakon lobogó mágikus lángok biztosították, melyek rendellenesen vörös lánggal égtek. Ennek köszönhetően az egész helyiség vöröses fényben úszott. A falak azonban már valamiféle obszidián fekete kőzetből épültek, melynek anyagát lehetetlen próbálkozás lett volna megállapítani. Bárki is figyelte a falakat, furcsállotta volna a látványt, ugyanis mintha valamiféle lassú folyamként haladt volna körbe-körbe. Ráadásul a kövek kissé pikkelyszerű benyomást keltettek. A falak, a padló és a plafon is az életnek egy furcsa energiáját árasztották. Mintha a csarnok inkább valamiféle élőlény volna. Legalább két percig tartott, mire Undur elért a csarnok végére, hiába szedte a lábait. Egyébként az egész hely kongott az ürességtől, a végét leszámítva. Ott egy hosszú faasztal helyezkedett el, a legnemesebb fából faragva, a legügyesebb kezű mesterek munkáját dicsérve. Díszes motívumok sorozatát faragták rá, melynek egy részét még a legeszesebb írástudók sem ismerték Secunderian szerte. Az asztal mögött hét alak foglalt helyet, bíborbársonnyal futtatott faragott faszékekben, melyek inkább trónusoknak tűntek. Mögöttük egy emelvényt húztak, melyen egy hófehér faragott márvány trónuson ült egy nyolcadik alak. Ez a fehér trón, legalább megtörte ennek a lehangolóan sötét helynek az egyhangúságát. Mind a nyolc alak ugyanúgy nézett ki. Ültükben is látszott, hogy megvannak vagy kilenc láb magasak. Mind fekete hosszúruhát viselt, mely leginkább egy reverendára emlékeztetett, amit bíbor megkötővel fogtak össze. Fejükbe széles csuklyát húztak, nyakukban különböző mintázatú medálokat viseltek. A márvány trónuson ülő alak nyakában, egy szárny alakú medál lógott. Az egyik szárny fekete volt, a másik fehér, mely az élet és halál angyalaira utalt, és ez volt Secunderian címere is. Bíborszín szemeit Undurra emelte, aki, amint odaért, féltérdre ereszkedett az alakok előtt.
- Üdvözöllek titeket – kezdte mondandóját egy köszöntéssel. – Iset elmenekült, és a tárgyat sem sikerült megszereznem. Bevallom felkészületlen voltam. Azt hittem, hogy egy szimpla feketepiaci kereskedő – egy pillanatra elhallgatott. – De tévedtem. Boszorkánymester, ráadásul démonidéző. Kirgihdori halállidércek őrizték. Azonban tudom, hogy hova menekült. Érzékeltem, hogy…
A márvány trónuson ülő alak csendre intette egyik kezével, majd intett, hogy álljon föl.
- Milyen érdekes, hogy a nagy Undurt így lóvá teheti egy szemrevaló fehérnép. Tisztában vagyunk vele, hogy Iset Horkfutban van. A medál most a legfontosabb. Érzékeltük, hogy mekkora erő lakozik benne, de nem tudjuk, hogy mire való. Az ékszernek pusztulnia kell, mert kirgihdori kezekben nagy pusztításra lehet képes.
Undur egyetértően bólogatott.
- Mit vársz tőlem Luhurusa? – kérdezte.
- A helyzet komolysága – kezdte a Bíbor Atyák feje – nem enged több hibát. Segítséget kapsz, egy olyasvalaki személyében, aki nálad jobban kiismeri magát Nifrith Harfet földjén, valamint Horkfut városában. De, ha valami véletlen folytán könnyebben ráakadnátok a nőre, akkor is jól jöhet az erősítés.
Luhurusa oldalra tekintett, bele a csarnok homályába.
- Gyere ide kérlek Hatsepszut! – kiáltotta hangosan.
A félhomályból egy nő sétált elő kecsesen és lassan, mint egy macska. Kisugárzása nagy erőről tett tanúbizonyságot. Vékony volt, mégis formás, akti a nőiesség minden bájával és nemességével ellátott az univerzum. Zöld szemeiből vadság áradt inkább, mint nőies báj. Melyet kiemelt azzal, hogy környékét feketén kontúrosra húzta. Barna bőre illatos olajokkal volt ápolva, melyeket aranyporral kevertek, ezáltal úgy csillogott, mint a sivatagi homok. Fekete, egyenesszálú és selyem sima haja a válláig ért. Fején egy diadémot hordott, mely színaranyból készült és éke, az elején előre meredő ureusz kígyó volt. Díszes fülbevalók, egy nyakék, kar és lábperecek tették még fenségesebbé látványát. Pliszírozott, hófehér lenruhát hordott, mely még inkább kiemelte bájait. Undurban kettős érzelmek keltek a látottaktól. Egyrészt vonzotta ennek a nőnek a szépsége, mert gyönyörűnek találta a látványt. Másrészt nagyon is jól ismerte Hatsepszutot, az naporoszlánúrnőt. Ő is Kemet földjéről került Secunderianra, társaihoz hasonlóan magánakvaló volt. Abban azonban nem kelhetett vitára Luhurusával, bár amúgysem tehetné, hogy tényleg szüksége lesz egy helyismerettel rendelkező segítségére. Nagy ellenállásra számított, és tudta, hogy Hatsepszut karmai kapóra jönnek az esetleges, vagyis várható összecsapásokban. Mikor a nő a Bíbor Atyák elé ért, Undurhoz hasonlóan féltérdre ereszkedett, majd felállt. A férfire emelte tekintetét, de kissé lenéző grimasz ült ki az arcára. Ez Undurnak is feltűnt, aki, hogy tudassa a nővel, hogy még mindig ő áll az urak és úrnők élén, kissé leengedte az erejét elrejtő gátakat, hogy az úrnő érzékelhesse hatalmát. Terve bevált, mert Hatsepszut arcára egy pillanatra a meglepettség ült ki.
- Ha befejeztétek akkor talán indulhatnátok – rivallt rájuk Luhurusa. – Nem érünk rá a kakaskodásra.
Az úr és az úrnő ismét féltérdre ereszkedtek, majd elindultak kifelé. Menetközben Hatsepszut végig simította a testét, melynek hatására öltözéke megváltozott. Bőréről eltűntek az olajok és az aranypor, valamint az ékszerek. Ruházata bár fehér maradt, már egy lenge nadrágot és egy tunikát viselt, valamint egy bőrsarut. Egyedül szemei maradtak kihúzva.
- Már épp jelezni akartam, hogy igen nehéz lesz elvegyülni, ha úgy festesz, mint egy két lábon járó kincses láda – vágta oda Undur.
- Nem akarlak megbántani, de nyilván okkal kértek fel a Bíbor Atyák, hogy segítsek. Úgyhogy a megjegyzéseidet hanyagold. Fogalmam sincs, hogy a nagy Undur elől, miként menekülhetett el egy mezei boszorkánymester.
Undur arca komorrá vált, mert a naporoszlánúrnőnek igaza volt.
- Ott hibáztam, mert alábecsültem a nőt. Többé nem fordulhat elő egy ekkora baklövés. Tanulópénznek talán jó lesz – mondta kissé bátortalanul az ősvízúr.
Hogy elkerüljék a kíváncsi szemek kereszttüzét, pár mérföldre Horkfut városa mellett léptek ki a teleportációból. Egy épp velük szemben haladó karavántól vásároltak két dromedárt, illetve utazó felszereléseket, vászonzsákokat. Ruházatukat ugyan nem cserélték le, azonban fekete köntöst vettek rá, melyet aranyozott szegélyek díszíztettek. Arcukat kendővel takarták, ami megvédheti őket a sivatag porától, ráadásul személyazonosságuk is rejtve marad. Nifrith Harfet keleti régiójának jellegzetes kereskedő gúnyája volt ez. Ezzel végképp eltudtak vegyülni, mert a keleti régióból egy nap százával érkeztek a kalmárok. Körülbelül két-három óra elteltével lépték át a horkfuti városhatárt, de már a külterületén meglepték őket az ócskások, a mindenféle vackaikkal. Hatsepszutot nem igazán hatotta meg a dolog. Számos alkalommal járt már itt, de sunnyogva még soha. Rangjához méltó látogatásokkor azonban még ennél is több kereskedő lepi meg, a vagyon reményében. Egyszerűen csak intett nekik, hogy hagyják őt békén. Ellenben Undur, aki, bár szintén többször megfordult itt, viszolygott ettől a zsibvásártól. Ő a harctérhez szokott, ki nem állhatta az efféle helyeket. Válogatott szitkokkal zavarászta el az ócskásokat. Ahogy befelé haladtak, és sűrűsödött a tömeg, már gyalog folytatták az utat, kötőszáron vezetve sivatagi hajóikat. A város hatalmas volt és zsúfolt. Tele lapos tetejű vályogházakkal, melyek hol földszintesek, hol egyemeletesek voltak. Az emeletes házakat a tehetősebbek engedhették meg maguknak. Az ablaknyílásokat szintén a gazdagabb lakók tudták fatáblákkal zárni, a póroknak maradt a gyékényfonat. Jellegzetessége volt a városnak, hogy minden lakóépület egy irányba nézett, háttal a széliránynak. Errefelé rendszeresek voltak a homokviharok, akárcsak a primuriani sivatagokban. Szinte kivétel nélkül minden ház előtt kereskedő stand állt. Persze az igazán értékes portékákat nem tették közszemlére. Mágikus tekercsek, praktikák cseréltek itt gazdát. Tiltott ajzó és bódítószerek, vagy épp ritka és tiltott italok. Örömlányok és hímszajhák minden korosztályban, minden igényt kielégítettek. A fényűzés és a nyomor kéz a kézben jelen volt itt egymás mellett. Horkfutban minden eladó volt, csak tudni kellett az árát. A legértékesebb árukért nem pénzzel vagy kincsekkel fizettek. Szolgálatokkal, rabszolgákkal, mágiával. A forgatag, amely a két utazó elé tárult, csupán a felszín volt. Egy valamire azonban gondosan ügyeltek. A rendre. Azt hinné az ember, hogy itt a közbiztonság, mint olyan, nem létezik. Azonban nagyon is jó volt. Két „frontvonalon” is óvták a Secunderian minden tájáról idesereglő vevőket. Egy részről a feketeoroszlánúrnak Juputnak katonái, kik szépszámban sétálgattak a tömegben. Izmos testalkatú szfinxek, kik bárkit széttéptek, ha szükség volt rá. Bár oroszlán testtel és női fejjel rendelkeztek, bundájuk majdnem teljesen éjfekete volt, lilás szárnyakkal. Többezer ádáz fenevad állt szolgálatában. Másik védelmi vonala a városnak, a kereskedő céh volt, mely lényegében mindent befolyása alatt tartott. A zsebmetszők és koldusok is az ő fennhatóságuk alá tartoztak. Ők szolgáltattak számukra információkat mindenről, ami érdekes lehet. Ha egy zsebes túl mohóvá vált, vagy erőszakkal támadott, rövid úton a kanálisban végezte. A halott vásárló kiesést jelent. Ráadásul, ha rossz híre megy a városnak, elmaradnak a vevők, illetve vérbosszút követelve jönnek majd rokonaik. Az ilyen vérbosszúval felajzott rokonságot a céh általában busás ellenértékkel próbálta megvigasztalni, csak ne keltsék rossz hírét a helynek. Ha a bosszúszomjas rokonságnak szerencséje volt, még az orvgyilkost is élve találták, akin kiélhették vendettájukat. Ezután kincsekkel felszerelkezve elégtételt véve távozhattak. Ha a támadó már halott volt, a céh elöljárói egy bűnbakot neveznek ki, és ő szenvedte el az egészet. A céh számára fontos a függetlenség. Bár ez Juput kashamere, ami egy úr, vagy úrnő területét jelenti, még sem szólt bele a belügyeikbe, amíg tartják magukat a megállapodáshoz. Fenntartják a rendet, hogy a Bíbor Atyák számára ne okozzon ez a hely fejfájást, valamint folyamatosan busás adót fizettek uruknak. Természetesen ebből az adóból szépen csordogált a Bíborszív Citadellába is, így Horkfut azok közé a helyek közé tartozik, amivel szemben „kissé” elnézőbb volt a törvénykezés.
- Merre kezdjük? – kérdezte Undur.
Hatsepszut körbe kémlelt és egy sikátor felé bökött.
- Arra induljunk el. Ott valószínűleg nyomokra bukkanhatunk.
Egy ivó mellé kötötték a dromedárokat, majd megindultak a sikátor felé. Horkfutban érhálózatként terültek el a sikátorok, ezért furdalta Undur oldalát a kíváncsiság, hogy az úrnő miért ilyen biztos a dolgában.
- Nyilván azon kattog az elméd, hogy miért ismerem ezt a helyet – kezdete. – Tudod Nifrith Harfetben szeretjük tudni, amit kell. Fontos, hogy naprakész információkkal rendelkezzünk. Nyilván úrnőként nem puhatolózhatok egy másik úr vagy úrnő kashamerében. De azt semmi nem tiltja, hogy megfizessek másokat, hogy járjanak nyitott szemmel.
Hatsepszut arcára kissé gonosz mosoly ült ki, mert ő tényleg nagy befolyással bírt Nifrith Harfet földjén, ha úgy tetszik, ő volt ennek a régiónak a leghatalmasabb vezetője. Undur is azok közé tartozott, akik tisztában voltak azzal, hogy a naporoszlánúrnő hűbérúri rendszert akar kiépíteni az itteni urakkal és úrnőkkel. Horkfut pedig egy értékes drágakő ezen a homokkal borított édenkerten. Az is köztudott volt viszont, hogy ő és Juput gyűlölték egymást. Két oroszlán nem fért meg egymás mellett, és ezt mindketten jól tudták. Bár az urak és úrnők sorában Juput jóval Hatsepszut alatt helyezkedett el, mégis a Bazárváros egy olyan ütőkártya volt a kezében, amit mindenki irigyelt tőle. Nyilván az úrnő is szeretett volna egy jó nagyot harapni ebből a zsíros falatból.
- Egyszer, még nem is olyan régen egy boszorkánymestert béreltem fel, hogy szerezzen meg számomra egy igen értékes fóliánst. Nem egy tucatáruról beszélünk, szóval nem a városszéli ócskásoknál kellett keresni - mondta Hatsepszut és a fejük fölé bökött. - A fóliánst egy olyan kereskedőtől szerezte meg, aki egy skorpióval jelölt sikátorban árulta a portékáit.
Undur felnézett, és a sikátor elején lévő egyik épület sarkára, tényleg egy skorpiót pingáltak. Elindultak befelé a szűk helyre, ahol egy idő után a város zaja egyre halványabbá vált. Emberrel nagyon nem találkoztak, de a végén egy lepukkant kis bolthoz értek. Persze a látszat, mint oly sokszor Secunderianon, csalhatott. Nem haboztak belépni. A bolt szinte teljesen üres volt, leszámítva néhány porosodó agyagedényt. Elvileg egy fazekasságban jártak, de nem sok jel utalt arra, hogy innen valaki, valaha is vitt bármilyen edényt. Bent egy vékony, hajlott hátú, alacsony, kopasz férfi állt. Széles mosollyal fogadta az idegeneket, így kirajzolódott, hogy több a lábujja, mint a foga. Szeme, a helyi szokásoknak megfelelően ki volt húzva, fejét kopaszra borotválta. Mélyen meghajolt.
- Üdvözöllek titeket nemes idegenek – kezdte nyájas hangon. – Montuhotep vagyok. Miben lehetek szolgálatotokra?
Undur közelebb lépett és egy pillanatra behunyta a szemét. Bízott benne, hogy az eladó nem veszi észre, hogy mágikus lenyomatokat keres. Egy szempillantás elég volt hozzá, hogy megszerezze a szükséges információkat, ráadásul arra is rájött, hogy ez az ártalmatlannak tűnő férfi, elég erős boszorkánymesteri szinten van.
- Keresünk valakit – kezdte Hatsepszut. – Egy régi kedves barátunk járhatott itt nemrég. Isetnek hívják és nagyon vágyunk szót váltani vele.
Montuhotepnek arcizma sem rándult a hallottaktól, nyilván igen képzett volt ezen a téren.
- Drága hölgyem. Számos vásárló fordul meg ezen a helyen, akiknek nem szoktam a nevét kérdezni. Ha járt is itt a barátotok, nem tudom. Esetleg, ha elmondjátok, hogy néz ki, akkor szólok neki, ha erre jár. Biztos örül majd, hogy kerestétek.
Montuhotepnek egy pillanatra sem lankadt a nyájassága. Persze a két látogatója tisztában volt vele, hogy hazudik. Undur tisztán érzékelte Iset lenyomatát a helyen. Tudta, hogy két lehetőség közül választhat. Az egyik, hogy most kisétálnak és akkor pillanatok alatt értesülni fog az űzött vad arról, hogy itt vannak. A másik, hogy magasról tesz a diplomáciára, és olyat tesz, amivel szembe köpi a kereskedő céhet. Választott. Döntése nem volt nehéz hisz harcos jellem volt. Másodpercekkel később Montuhotep már méterekkel a padló fölött lebegett, miközben az érméből lett fénygömb cikázott körülötte.
- Szóval keressük drága barátunkat, aki járt nálad. Hol van most? – kérdezte igen erélyesen a kereskedőt.
Montuhotep tisztában volt az erejük közti különbségekkel, mivel rájött, hogy kivel akadt össze. Rongyos életét fontosabbnak tartotta annál, mintsem megtartsa ígéreteit. Tudta, hogy a gömb ereje pillanatok alatt elemésztené őt.
- Van egy ivó innen pár utcányira – kezdte pánikkal a hangjában. – A Részeg Kalmárhoz címzett fogadó. Ott van egy bejárat egy régi barlangrendszerhez. Ott találjátok meg a nőt.
- Ha kedves az életed, tartod a szád – mondta Hatsepszut.
- Az angyalokra esküszöm, hogy senkinek nem szólok egy árva szót sem – válaszolt hevesen a kereskedő.
- Ajánlom is. Különben gyorsan megtapasztalod, milyen Quarterian világa.
Undur leeresztette Montuhotepet, aki megkönnyebbülve nyelt egy nagyot és sóhajtozott. Bár szíve szerint mindenféle átkot vágott volna két látogatója fejéhez, tudta, hogy ő húzná a rövidebbet. Hosszasan bámulta őket, ahogy távolodtak a boltjától. Nem akart egyből elrohanni, hogy figyelmeztesse, akiket kell. Vendégei valószínűleg ezért engedték el ilyen könnyen, mert erre számítanak. Tapasztalt kereskedő volt már, aki körültekintően járt el minden esetben. Jobb, ha itt marad és mást küld maga helyett. Iset nem lesz túl boldog, de meg kell értenie, hogy nem volt más választása. Folyamatosan töprengett, hogy miként oldja meg ezt a feladatot. Ismét egy nagyot sóhajtott és lenézett. Hosszan nézte a mellkasán tátongó lyukat, melyet a sikátorból beszáguldó apró fénygömb ütött rajta. Sosem gondolta volna, hogy ilyen dicstelen véget ér majd. Megtántorodott, és az egyik polcban kapaszkodott meg. A gömb már rég visszatért gazdájához, kinek alakját elnyelte a sikátor. Lehunyta szemeit, mert szédült. Leült, kinyitotta szemeit és az ajtót kémlelte. Azon morfondírozott, hogy vajon hol rontotta el. Valószínűleg ott, hogy szóba állt Isettel. Sok simlis dolgot megcsinált életében, de arra mindig ügyelt, hogy ne üsse az orrát a hatalmasok dolgába. Erre tessék. Az első ilyen alkalom, az utolsó is lett egyben. Nagyot sóhajtott, majd többé nem sóhajtott egyet sem.
- Azt remélem tudod, hogy a kereskedő céh nem lesz túlzottan elragadtatva – vágta oda társának a naporoszlánúrnő.
- Veszélyes lett volna életben hagyni – válaszolt Undur kimért nyugalommal. – Remélem neked sem kerülte el a figyelmedet, hogy minden ellenállás nélkül kifecsegte nekünk, amit hallani akartunk. Vagy hazudott, vagy fejvesztve rohant volna beszámolni jöttünkről.
Hatsepszut elgondolkodott. Undurnak igaza lehetett. Túl könnyű vallatás volt, és diplomácia ide vagy oda, a kereskedőnek halnia kellett. Tisztában volt vele, hogy az ősvízúr nem egy érzelgős alak, de arra nem számított, hogy arcizma sem fog rándulni, ha egy fegyvertelen polgárt kell eltenni láb alól.
- Jobb lesz, ha megkeressük ezt a Részeg Kalmárhoz címzett lebujt. Ha mást nem is, talán nyomokat találunk még – ajánlotta fel a lehetőséget Undur.
A nő csak bólogatott, helyeselve az ötletet. Lassan a sikátor végébe értek. Ahol kellemetlen meglepetés fogadta őket, mert legalább egy tucat szfinx állta útjukat. Még bent voltak, nem vették észre, hogy egy koldusfiú messziről figyelte az eseményeket. Mikor Undur erejével felemelte Montuhotepet, már lélekszakadva rohant jelenteni a dolgot Juput katonáinak.
- Most velünk jöttök! – kezdte az egyik szfinx, aki valószínűleg a csapat vezetője lehetett. – Ellenállásnak semmi értelme.
Undur és Hatsepszut tisztában voltak vele, hogy ezt már nem tudják feltünésmentesen elintézni. Ha megölik a szfinxeket, abból óriási diplomáciai botrány lesz, melynek után elkönyvelhetik a háborút. Ráadásul az utca tele volt emberekkel, akik mind a jelenetet figyelték. Szóval így is úgyis Juput és a kereskedő céh fülébe fog jutni a dolog. Úgy döntöttek hát, hogy a szfinxekkel tartanak.
Juput erődje érdekes volt, és nem hasonlított más urak vagy úrnőkéhez. A feketeoroszlánúr gyűlölte a zárt tereket, ezért uradalmának központja egy teljesen nyílt oázisban volt, ami a Türkiz Tó nevet viselte. És valóban egy álomszép tiszta vizű tó helyezkedett el középen, körbe véve egy fás ligettel. Hófehér sátrakat állítottak elszórtan, melyben Juput háreme és udvartartása élt. Az ő sátra közvetlenül a tóparton állt, cikornyás zászlókkal cicomázva, csúcsán egy faragott oroszlánfej dísszel. Akár egy édenkert, úgy festett a hely. Aki azzal hitegette magát, hogy egy maroknyi sereg is megtudná ostromolni minden ellenállás nélkül, az nagyot tévedett. Ha a szükség úgy hozná, szempillantás alatt, méretes homokfal venné körbe a helyet, mely amellett, hogy viharrá alakulhatott át, áthatolhatatlan üveggé is szilárdulhatott. Undur és Hatsepszut némán, de méltóság teljesen lépett be a vezéri sátorba, ahol faragott fatrónuson ült Juput. Szemei szikrákat hánytak a dühtől, hogy így megsértették határait. Magas, sötétbőrű férfi volt. Barna szemeit arany festékkel húzta ki. Feje kopaszra volt borotválva, állán szorosan összefont hosszú szakállat viselt. Rangját hedzset koronával emelte ki. Ennek a csúcsos fehér koronának az elején, egy olyan ureusz kígyó foglalt helyet, mint ami Hatsepszut diadémján is látható volt, a Bíborszív Citadella csarnokában. Fehér nyitott köntöst viselt és térdig érő fehér szoknyát. Kezében egy díszes hosszútőrt szorongatott idegesen. A tőrnek a színarany markolatán, drágakövekből mintázott luhur szavakat lehetett olvasni. Nemesacél pengéje kétélű volt, és egy oroszlán szimbólumot véstek bele. Ez volt Juput barhanethje, mely az urak és úrnők különleges fegyvere, amely kapcsolódik személyiségükhöz, akárcsak Undurnak az érme. Ahogy Undur és Hatsepszut közelebb értek, az ősvízúr illő szokás szerint, jobb kezét ökölbe szorítva mellkasára tette és fejét kissé előre hajtotta. így üdvözölte Juputot rangja béliként. Ellenben a naporoszlánúrnő, még csak pillantásra sem méltatta. A feketeoroszlánúr felállt és határozott léptekkel, kéretlen vendégei felé indult.
- Hogy jöttök ahhoz, hogy besurranjatok a kashamerembe, mint valami utolsó tolvaj? Ráadásul végeztetek egy kereskedővel? Nyilván van nyomós indokotok rá, miért ne indítsam meg seregeimet, mondjuk kegyed birtoka ellen.
- Bocsátsd meg arcátlanságunkat Juput – kezdte a választ Undur. – Nem személyed ellen szólt ez az egész. A Bíbor Atyák megbízásából vagyunk itt. De küldetésünk nem tartozik senkire, de nem is irányul egy uradalom ellen sem.
Juput még nagyobb haragra gerjedt, és elkezdte barhanethjét lóbálni Undur és Hatsepszut előtt.
- Mi az, hogy nem tartozik senkire? Igenis rám tartozik. Főleg, hogy az én egyik polgárom esett nektek áldozatul, aki nem mellesleg a kereskedő céh megbecsült tagja volt.
-Komolyan ennyire nehéz a felfogásod? – legyintett Hatsepszut lenézően. – Már megbocsáts, de nem tartozunk neked semmilyen számadással. A Bíbor Atyák, meg aztán végképp nem. Hogy jössz te ahhoz, hogy felül bíráld az utasításaikat?
Mivel Undur tisztában volt vele, hogy most már csak a két oroszlán erőösszemérésről van szó, köztes megoldásra jutott.
- Hogy elkerüljük a további kellemetlenségeket, azt javaslom, hogy Juput is tartson velünk. Jól jön egy plusz erő, mert nem tudjuk mi vár ránk. Ráadásul Juput úrnak is érdeke, hogy kiszorítsa a káosz beszivárgó mocskát Horkfut városából.
Hatsepszut szemei kikerekedtek az ajánlat hallatán. Egy pillanatig köpni, nyelni nem tudott a meglepettségtől.
- Mégis mi a fenének jönne velünk ez az idióta? – rivallt rá Undurra.
Mielőtt mégjobban belement volna a hisztériába, Undur magához rántotta, és a fülébe suttogott.
- Szerinted miért ajánlottam fel? – hangjában eléggé érződött a szigor. – Talán megakarlak óvni, egy esetleges háborútól.
-Felőlem aztán jöhet az egész sleppjével. Elbánunk vele – jelentette ki határozottan a nő.
- Rendben. Feltételezzük, hogy így van – kezdte nagy levegőt véve Undur. – Megvívjátok a kis harcaitokat, te pedig fényes győzelmet aratsz. Feszülő mellkassal a Bíbor Atyák elé járulsz, hogy legyőzted ellenlábasodat, és te lettél Horkfut új ura. Ők nyilván el lesznek ragadtatva, hogy emiatt szalasztottad el Isetet és az ékszert. Nyilván egy cseppet sem fognak tajtékzani a dühtől emiatt. Hisz te visszaszerezted a méltóságodat és a büszkeségedet egy farok összeméregető versenyben.
Undur gúnyosan tapsolni kezdett. A monológja hírtelen visszarántotta Hatsepszutot a földre, akit eddig elvakított a harag és a gőg. Az ősvízúrnak igaza volt. Ha most kirobbanna egy háború, az a küldetésük rovására menne. Nem tudták, hogy milyen hatalommal bír a nyakék, illetve mit hozhat a secunderianiak fejére. Félre kellett tennie hát a büszkeségét, és úrnőhöz méltóan viselkednie.
- Bánja a fene. Jöjjön, ha akar – legyintett.
Juput felhúzta szemöldökét, mert nem igazán tetszett neki a dolog. Titokban reménykedett benne, hogy egy tessék-lássék dologgal végre lesz oka háborút indítani a nő ellen. Elemi erővel gyűlölték egymást, de igazából ennek konkrét oka nem volt. Tényleg mindkettőjükön kiütköztek a vadállati jegyek. És köztudott, hogy egy oroszlán, foggal és körömmel óvja a territóriumát. Kicsit ő is elgondolkodott. Ugyan joga volt elégtételt venni az illegális behatolásért, a gyilkosságért meg főleg. De jobban átgondolva, ezzel eléggé csökkenne a renoméja a Bíbor Atyák szemében. Ilyen nyíltan nem akart a luhurok tyúkszemére lépni.
- Veletek tartok és segítek – kezdte. – De van egy feltételem. Nem hallgattok el előlem semmit, valamint a luhuroknak tudniuk kell, hogy segítettem.
- Gondolom részesedni akarsz az esetleges jutalomból – vágta oda Hatsepszut.
- Miért? Talán azt gondoltad, hogy a két szép szemedért segítek? – vágott vissza kacagva Juput.
A Részeg Kalmárhoz címzett fogadót nem lehetett éppen fényűző helynek nevezni. Horkfut egyik putrijában akadtak rá. Ezen persze nem lepődtek meg, hisz a legritkább portékákat, legjobb felbérelhető gyilkosokat vagy a legrejtettebb társaságokat, nem a gazdag negyedben kellett keresni. Bejárata régi kopott dísztelen faajtó volt, melyet ilyenkor tárva-nyitva hagytak. Ahogy besétáltak rajta, látták a szegényes berendezést is. Doh szag uralkodott bent és por lepte a magasabban elhelyezkedő részeket. Pókok megszámlálhatatlan generációja nevelkedett itt fel, s hagyta ott kézjegyét hálók formájában. Az ütött kopott és korhadásnak indult asztalok mellett, különféle rosszarcú népek ültek. Secunderian minden tájáról idelátogatott kalandorok, csempészek és zugárusok voltak, vagy szimplán csak vevők, akik valami ritkaságra vágytak. A mondás úgy tartja, hogyha el szeretnél rejteni valamit, akkor tedd látható helyre. Nos ez itt nem működött. Annyira el akarták rejteni, hogy ezen a helyen nem kispályás megállapodások köttetnek, hogy bárkinek szemet szúrt volna. Az ital kínálat minősége vetekedett a hely belső terének kinézetével. Szinte ihatatlan pancsolt lőrék sorakoztak a pult mögötti polcokon. Silány minőségű égetettszeszek, savanyú ócska borok és húgymeleg serital. Ennek ellenére, a legalacsonyabb rétegből származó iszákosokon kívül szépszámmal akadtak itt minőségi kelmékbe öltözött vendégek is. Ez volt igazán árulkodó jel. Nyilván nem a helyi italkülönlegességek élvezetéért tértek be. Undur, már messziről érezte, hogy egy nagyon erős mágikus gócpontba kerültek. Ezt tudatta Hatsepszuttal és Juputtal is, akit az ide vezető úton beavattak minden részletbe. Most Juput is koronája nélkül érkezett, csupán egy fehér szoknyát és sarut viselt. Undur és Hatsepszut is megszabadultak álruhájuktól. Fölösleges lett volna tovább titkolni kilétüket. Sietniük kellett és úgy döntöttek, hogy nyílt kártyákkal játszanak. Ez mindkettőjüknek jobban tetszett. Harcosok voltak, akik szerettek szemtől szembe menni az ellenséggel. Bent, a szintén asztalosi remekműnek számító pult mögött, egy tagbaszakadt alak látta el a kiszolgálói feladatokat. Mocskos volt és izzadságszagú, szoknyájának fehér színe, már alig látszott a kosztól. Vállig érő fekete haját teljesen elhanyagolta, és a három alak meg volt róla győződve, hogy mozgolódást látott benne. A férfi teljesen lemeredt a megdöbbenéstől, hisz Juputot egyből felismerte. Idegesen meghajolt Horkfut ura előtt.
- Hagyjuk a formaságokat, mert nincs rá idő – vágott a közepébe Juput.
- I…Igen uram – válaszolt még mindig megszeppenve a kocsmáros.
- Azt hallottam – folytatta Juput -, hogy erről a helyről nyílik egy bejárat egy titkos katakombába. Tudom, hogy a város alatt, kígyóznak a katakombák, de engem ez a rész érdekel. Tudsz erről nekem mondani valamit?
A férfi még most sem tért napirendre a dolog felett. Kérdően tekintett Juputra, de aztán letett arról a vágyáról, hogy megértse, miért faggatózik. Ráadásul nem igazán tudta, hogy mi tévő legyen. Szakadt róla a víz, de aztán egy remény foszlány felvillant előtte.
-Juput uram – kezdte. -Valóban van egy lejárat a katakombákba hátul, a raktáraknál. Egy kis pénzért cserébe, bárki igénybe veheti. De én nem vagyok kérdezősködő fajta.
- Használta egy Iset nevű nő ezt a lejáratot? – kérdezte Hatsepsut.
- Mondom, nem vagyok kérdezősködő fajta – válaszolt, nyomatékosítva előző mondatát.
- Akkor nyilván nem bánod, ha teszünk lefelé egy frissítő sétát. Persze, az uradnak reményeim szerint ingyen megszámítod – lépett be a beszélgetésbe ismét Juput.
A férfi mélyen meghajolt.
- Egy pillanat türelmeteket kérem, csak előkeresem a kulcsokat.
Matatni kezdett a pult alatt, mire Undur felé indította fénygömbbé avanzsálódott érméjét. A férfi lereagálta a helyzetet, jobb kezét előre nyújtva tartotta fel a gömböt, ami egyhelyben vibrált, a levegőben. Közben a pult alól már előkapta hosszú faragott botját, melynek végén egy fekete gyémánt díszelgett. Ahogy bal kezével megmarkolta, dobbantott egyet a padlón, amitől a gömb visszaindult gazdájához. Persze ez mit sem ért Undur ellen, de kis időt adott a kocsmárosnak. Közben a vendégek egy része fejvesztett menekülésbe kezdett, de szép számmal maradtak. Az itt maradottak, lassan megindultak a három alak irányába és az ő kezükben is megjelent, a kocsmároséhoz hasonlatos bot. Hatsepszut és Juput is úgy látta, hogy ideje nekik is előhozniuk barhannethjeiket. Juput kezében megjelent tőre, melyet egyből támadásra kész pozícióban markolt meg. Hatsepszut csuklóin pedig két díszes karperec, melyekben erővonalak futottak. A karperecek derengő fénnyel kezdtek világítani, halvány aurát vonva az úrnő kézfejei köré. Ujjai végén karmok jelentek meg, melyek, mintha tiszta fényből épültek volna fel. Mindhárman háttal álltak egymásnak. Undur először a kocsmárossal akart leszámolni, kinek botjából már villámok törtek elő, egyenesen az ő irányába. A fénygömb azonban folyamatosan cikázott körülötte, elnyelve minden felé irányuló mágikus csapást. Mozdulatlanul állt, míg a kocsmáros villámok garmadájával bombázta. Mikor rájött, hogy ennek nincs túl sok értelme és taktikát kell váltania, felhagyott a villámokkal.
- Most én jövök – vágta oda azon nyomban Undur.
Az elnyelt villámok előtörtek, egyenesen a testéből. A kocsmáros kénytelen volt elvetődni, ha nem akart elevenen megsülni, saját villámai által. Persze több sem kellett ellenfelének, hogy újabb ellentámadást indítson. A fénygömböt ismételten a kocsmáros felé indította. Célpontja még a földön feküdt, de lélekjelenlétét megőrizve, botjával a gömb irányába bökött. Bár a roham egy pillanatra megtorpant, annyira, hogy felálljon, de ez nem bizonyult elégségesnek. A gömb a bot végén lévő gyémántba csapódott, ami hatalmas robajjal robbant szét. Mindenfelé gyémántpor szállt. A kocsmáros fájdalmas üvöltéssel ejtette el fegyvere romjait, ugyanis a botot tartó keze szilánkosra tört a kiáramló shao erejétől. Itt azonban nem ért véget a dolog, mert a gömb folytatta a támadást. Szemmel alig követhető sebességgel több ellipszist is leírt a meggyötört férfi körül, majd ismét visszatért Undurhoz. A kocsmáros még némán állt egy darabig, közben végig Juputra meredt.
- Nem értem. Miért? -kérdezte, majd szeletekre hullott szét.
Juputot és Hatsepszutot összesen tizenkét támadó kerítette be, mindannyian erős boszorkánymesterek voltak. A naporoszlánúrnő, már néggyel végzett. Kettőnek a szívét szaggatta ki, egynek felismerhetetlenre szabdalta az arcát, a negyediket meg szó szerint ketté tépte. Juput keze által is elhullott kettő, de ő a torokvágást részesítette előnyben. A megmaradtak közül, kettő összefogott és tűzvihart zúdított rájuk, melynek köszönhetően lángba borult a helyiség is. A tűzforró lángfalon egyszer csak egy hatalmas fénygömb jelent meg, ami szerteoszlatta maga körül a perzselő tűznyelveket. A gömbből két alak vetődött a gyújtogatókra, Hatsepszut és Juput személyben. Undur ugyanis védőburkot teremtett barhanethjével, amibe beengedte társait. A két gyújtogató is csúfos és véres halált halt, s már csak négyen álltak szemben a két úrral és az úrnővel. Egyikük kígyókat idézett ellenfeleire, de Undur mindet hatástalanította, megidézőjük pedig kísértetiesen hasonlóan végezte, mint a kocsmáros. A következő kettő meghatározhatatlan anyagú tüskéket teremtett, és össztüzet zúdított a három ellenre. Hatsepszut kihasználva mozgékonyságát, akrobatákat megszégyenítő mozdulatokkal tért ki a tüskék útjából, majd egy mozdulattal tépte ki az egyik idéző légcsövét. A másik, bár megpróbálta megsokszorozni a támadása erejét, nem járt sikerrel. A naporoszlánúrnő elkapta az arcánál, megragadta a fejét, és egyetlen határozott mozdulattal elroppantotta a nyakát. Az árván maradt utolsó támadó, végső elkeseredésében futásnak eredt a kijárat irányába.
- Alapszabály, hogy sohasem engedjük le harc közben a mágikus pajzsokat – mondta Juput.
Kezében a tőre hírtelen köddé vált, és a menekülő mellkasában jelent meg ismét. A meglepett férfi holtan esett össze. Bár gyors és egyszerű győzelemnek tűnt, tudták, hogy ez csupán a bemelegítés volt. Juput, aki épp a vért törölgette le barhanethjéről, az áldozat ruhájából letépett kis rongydarabbal, Undur mellé lépett. Undur a pult mögött heverő, darabjaira szabdalt kocsmáros maradványait kémlelte.
- Egészen okos megoldásnak tartom, hogy a biztonság kedvéért, egy mágikus kötést helyeztek el ennek a nyomorultnak a szívén. Ahogy megszűnt dobogni, egyből eltört a pecsét. Azt viszont nem tudom, hogy milyen mágia tartozik hozzá.
Hatsepszut legguggolt a holtest mellé és beleszimatolt a levegőbe.
- A kiáramló shaoból ítélve, a szívéhez kötött mágia egy zárpecsét lehetett.
- Szóval térkaput nyit meg – válaszolt Undur, majd folytatta. – Van egy olyan sanda gyanúm, hogy az erősítés már úton van. Jobb, ha felkészülünk.
- Első ízben szerintem keressük meg azt a híres lejáratot, mert itt álldogálva és elmélkedve az élet nagy dolgain, nem sokra megyünk.
Juput felvetésével a másik kettő is egyet értett. Tényleg nem sok értelme volt itt maradni. Pláne, hogy az erősítés valószínűleg nem ide, hanem a katakombába fog érkezni. Már, ha erősítésről van szó. Undur remélte, hogy inkább ez a lehetőség áll fenn, minthogy egy újabb menekülő útvonal nyílik meg Iset előtt. Bele sem mert gondolni, hogy miféle következményei lennének, ha másodjára is elszalasztaná. Az első alkalommal nagyon amatőr módon baltázta el a dolgot. Mindenképp szerette volna kijavítani ezt a hibát. A söntéspult mögött, egy keskeny folyosó vezetett a raktárak irányába. Ez három helyiséget jelentett, amik dobozokkal, kacatokkal és a felszolgálni kívánt pancsolt szeszekkel voltak tele. Az egyik raktárban azonban sorakozott pár láda, amiben a három alak igazi italkülönlegességekre bukkant. Jégborok, nemes pálinkák és gabonapárlatok. Valamint észak Secunderianból származó, színtiszta gleccser vízből főzött, szűrt serital. Undurnak össze is futott a nyál a szájában a látványtól. Ezek nyilván a „különleges” vendégeknek voltak fenntartva. De most nem volt idő gyönyörködni, mert szólította őket a kötelesség. Undur viszont eldöntötte magában, ha ennek vége, a ládákat haza küldi, az biztos. A katakomba lejárata a harmadik raktárban volt, mely a másik kettőből nyílt. Meg sem próbálták elrejteni. Mondjuk bárki egyszerű pince ajtónak nézte volna, ráadásul teljesen jellegtelen volt és rozoga. De a védőrúnákat egyből észrevették, amiket az ajtófélfába rejtettek. Minden bizonnyal elemésztenék az illetékteleneket, de két úrnak és egy úrnőnek, nem okoz majd gondot hatástalanítani őket. A rúnák nem zavarták volna egyiküket sem, de ahogy az asztrálisszemükkel megvizsgálták a jeleket, rájöttek, hogy nem luhur mágiáról van szó.
- A rohadt életbe – fakadt ki egyből Hatsepszut. – Ezek kirgihdori rúnák.
- Attól még elboldogulunk vele nem? – kérdezte kissé arrogáns hangnemben Juput.
- Nem az a lényeg, hogy letudjuk e gyűrni – vágott vissza a nő –, hanem hogy kikkel kerülünk majd szembe.
Nem telt bele sok idő és az ajtó másik oldaláról furcsa zajok kezdtek átszűrődni a raktár irányába. Nyilván megérkezett az erősítés, ami a pecsét feltörése miatt érkezett. Ez egyrészről megnyugtató volt, hisz megmaradt az esély, hogy Isetet lent találják. Másrészről pedig abszolút nem, mert nem tudták mivel néznek majd farkasszemet. A zajok egyre másra közeledtek. Furcsa karcos hangok, hörgések csapták meg a fülüket. Karmok koccantak a padló kövezetén, szuszogások és elfojtott vinnyogás. Maró, dögletes bűz kezdett terjengeni a raktárban. Gyomorforgató kipárolgások, melyek dögvészt és kórságot hordozhattak. Hatsepszut pár lépést hátrált, miközben barhanethjét vizslatta.
- Én annak a híve vagyok, hogy jobb felkészülten menni a csatába. Inkább csalódj, sem, mint meglepetés érjen.
Ökölbe szorította kezeit, szemeiben olyan ádáz tűz lobbant, mint egy prédára lecsapni készülő fenevadéban.
- A Nap tüze eméssze el, ki ellenem indul. Karmok, s fogak tépjék azt ki prédámmá lesz. Vére által megtisztulok, s lelkem szárnyra kél. Marcangold velem ellenségeimet Szahmet!
A föld, mintha csak megrogyott volna alatta, ahogy kimondta ezeket a mondatokat. A levegő is megváltozott. Szárazabb lett, már amennyire ez lehetséges volt ebben a forró sivatagban. Bár zárt helyen voltak, a szél is feltámadt. Hatsepszut testén erővonalak kezdtek kirajzolódni, izmai megfeszültek. Ütőerei vad lüktetéssel áramoltatták testében a vért, ami forráspontig hevült. Barhanethjei vakító fénnyel töltötté be a helyet, és a karperecekből különös anyag jött elő. Mint az olvadt arany, úgy folyt végig először karjain, felsőtestén, majd lábain, a barhanethből kibuggyanó matéria. Ahogy szétáradt, megszilárdulva, testhez simuló páncélt képezett, melyet erővonalak hálózata díszített. Fejére is felkúszott ez az ismeretlen fém, egy nőstény oroszlán fejét formáló sisakká alakulva. Az oroszlánfejből kékarany hajzuhatag bukott ki, még pompázatosabbá varázsolva Hatsepszut megjelenését. Feje fölött megjelent egy fénypont, mely dagadni és nőni kezdett. Végül egy méretes fejnagyságú tűzgömbbé nőtte ki magát, apró Napot formálva. Tompa sziszegés hallatszódott, mert a tűzgömb körül egy smaragdzöld kobra, egy ureusz kígyó tekergett ide-oda. Felséges látvány volt, ahogy a naporoszlánúrnő, színarany páncélban állt ezen a nyomorúságos helyen. Hatsepszut magára idézte a hisiljét, mely az urak és úrnők végső erejét hozta elő. A hisilek rejtélyes lények voltak Tertirianról, kik összekötődtek gazdáikkal. Koncentrálták erejüket, melyet az emberi test már nem bírt volna elviselni. A hisilek alkalmazkodtak gazdáik személyiségéhez és olyan alakban mutatkoztak meg Secunderianon. Eredeti alakjukról azonban fogalma sem volt senkinek. Hatsepszut lassú, kecses léptekkel indult az ajtó felé. Szemei zölden izzottak, ahogy tekintetét Undurra emelte, majd ismét az ajtó felé fordult. Hatalmas bömbölés jött elő a torkából, amely valósággal szálkákká robbantotta az ajtót, valamint hatástalanította a rúnákat. Mindenfelé szálltak a törmelékek, a két úr pedig, ösztönösen eltakarta a szemét. Ezután az úrnő gondolkodás nélkül belevetette magát a lejárat sötétjébe. Összecsapás hangjai szálltak a levegőben, majd egy alak repült ki a nyíláson. Büdös volt, akár az oszló tetem. Ragyás, sárgás bőrén rendre, valamilyen miazma buggyant ki. Ocsmány kerek fején pár hajszál lengedezett, arca leginkább egy öregasszonyra emlékeztetett. Savószínű, eres szemeiből gyűlölet áradt. Ajkai helyén csőrszerű képződmény helyezkedett el. Teste ugyan szintén egy mezítelen öregasszonyé volt, amit ritkásan fekete toll borított. Vékony csontos karjai végén, összeaszott kézfej nőtt ki, amik borotvaéles karmokban végződtek. Pipaszár lábain a lábfej, egy ragadozómadáréhoz volt hasonlatos. Hátából nagy fesztávolságú szárnyak nőttek, melyeket teljesegészében fekete toll borított. Undur és Juput undorodva szemlélte a kirgihdori keselyű hárpiát, amit megtépázott a harc heve. Az ősvízúr nem akarta húzni az időt, és a bestia nyakára lépett. Egyetlen erősebb mozdulattal összeroppantotta a légcsövét. A hárpia még egy darabig összevissza kapálózott, amivel jobb volt vigyázni, mert mindenféle dögvészt terjesztett a karmolásuk vagy az érintésük. A két férfi sem tétovázott és sietve indultak lefelé a katakombába. Egy elég hosszú lépcsőn vezetett az útjuk, amin elszórtan hárpia tetemek hevertek. Ahogy leértek, szárnycsapásokat hallottak. Undur már útnak is indította az érmét, ami pillanatok alatt leszedett egyet a bestiák közül. Kettő indult meg feléjük, amiből az egyikel Juput végzett. Elhajította tőrét, ami sziszegve szelte a levegőt, majd elválasztotta célpontjának fejét a nyakától. Kisvártatva odaértek egy tágasabb részre, ahol Hatsepszut hadakozott a többi hárpiával. A kapu, amelyet Kirgihdorból nyitottak, folyamatosan ontotta magából az utánpótlást.
- Azt hittem már, hogy elkezdtetek iszogatni odafönt. Jut a férgekből bőven mindenkinek.
Hangjából inkább az izgalom szűrődött ki, sem, mint a harag. Juputnak sem kellett több.
- Éjből vagy nappalból fantomként támadva, indulok el bátran a csatába. Foggal és körömmel, végzek az ellennel. Tőrömön vér csöpög, ez okoz örömöt. Vadássz velem Mahesz!
Juput hisilje sokban hasonlított Hatsepszutéhoz. Feje fölött neki is megjelent a napkorong, de két ureusszal. A páncélja obszidián feketén csillogott, sisakja egy hímoroszlán fejét formálta. Fejfedőének szeme szintén smaragdszínben pompázott, testén erővonalak futottak keresztül-kasul.
- Én itt maradok Hatsepszuttal és elrendezzük a dolgokat – kezdte. – Te menj és keresd meg a kereskedőnőt! Jobb, ha több fronton harcolunk.
- Igazad van – válaszolt bólogatva Undur. – Jobb lesz, ha tovább megyek. Tartsatok ki.
Ezzel elindult, hogy végrehajtsa a feladatot. Bízott társai képességeiben. Legalább arról nem kell támadástól tartania. Ahogy tovább haladt, bonyolódott a helyzet. A katakomba elkezdett szerte ágazni, ami kissé megnehezítette a dolgokat. Sem ideje, sem pedig energiája nem lett volna itt bolyongani ítéletnapig, szóval ismét kapóra jött azon képessége, hogy a legapróbb mágikus kisugárzást is észlelni tudja. Még Iset házában ráhangolódott a nőre, ami most hatalmas szerencsének bizonyult. Megindult abba az irányba, ahonnan a sugárzást érezte, ami nagyon gyenge volt. Gondolta, hogy a nő megpróbálja majd elrejteni az erejét, de ellene ez nem sokat ért. Így is majdnem egy fertályóra volt, míg a nyomára bukkant.
Eközben a katakomba elején a két oroszlán nézett farkasszemet. Ahogy Undur eltűnt a látóhatáron és már biztonságos távolságba ért, Juput kapva kapott az alkalmon és beomlasztotta a kijáratot, illetve az Undur felé vezető utat is, ezzel csapdába ejtve a naporoszlánúrnőt. A kirgihdori kapu közben folyamatosan ontotta magából a káosz gyermekeit. A hárpiákhoz csatlakozó démon hiénák, melyek háromszorosai voltak az átlag hiénáknak, újabb balszerencsés fordulatot jelentettek. Ráadásul hatalmas tépőfogaik, a hárpiákhoz hasonlóan, mérgezettek voltak és betegségeket terjesztettek. Emellett értelemmel ruházta fel őket teremtőjük, ami miatt még veszedelmesebb ellenfélnek számítottak.
- Te büdös korcs. Behódoltál Kirgihdornak? – kérdezte ingerülten Hatsepszut. – Hogy volt merszed elárulni Secunderiant?
Juput csak a vállat vont.
- Az én célom, hogy olyan hatalomra tehessek szert, amilyen secunderianiként és a luhurok csatlósaként sosem lehet. A káoszban nincsenek szabályok, és az erősebbé a hatalom.
Nevetésben tört ki, és barhanethjét Hatsepszutra szegezte.
- Háborúkat akarok. Mészárolni akarok. Uralkodni akarok. Én ragadozó vagyok, te szajha. Te nyugodtan nyalhatod a luhurok talpát, de nekem ehhez nincs gyomrom.
- Ostoba vagy. Ha az ő oldalukon állsz, a káosz el fog emészteni.
Juput ismét csak a vállát vonogatta.
- Akkor nem voltam méltó a hatalomhoz, és pusztulnom kell. De ez nem történhet meg. Ellenben neked – ismét nevetésben tört ki –, itt az út vége.
Lassan indult meg Hatsepszut irányába, tőrét forgatva. Az úrnő nagy bajban volt, mert Juputtal még elbírt volna, de folyamatosan jöttek az ellenfelek odaátról, az már túl sok lett volna. Nem tudta miféle mágikus védőháló veszi körbe ezt az átkozott helyet, mert a kirgihdori mágia nagyon kusza. Nehezen értelmezhető és kategorizálható, ezáltal bonyolult felmérni az erejét. Még egy olyan hatalmas úrnőnek is, mint amilyen ő. Hírtelen azt kívánta, bárcsak itt lenne Undur, az ő érzékelő képessége nagyon jól jönne. Ráadásul nem egyedül kellene kétfrontos harcot vívnia. De meg kellett próbálnia. Ez van, ezt kell szeretni. Leguggolt és jobb kezével végig simította a földet. Mindent egy lapra tett fel. De ez most beválni látszott. A földből alakok kezdtek kiemelkedni. Lassacskán formát öltöttek. Nőstény oroszlánok egy nagy csapata jelent meg. Hatsepszut seregének tagjai, nemes kiállású vadak, szép aranyszín bundával, nyakukban drágakövekkel kirakott arany nyakékkel. Testüket erővonalak hálózták be, szemük feketére volt kihúzva. Voltak olyanok, kiknek a farka végére buzogányszerű fegyver volt erősítve, vagy éppen dárdahegyre emlékeztető. Másoknak mellső mancsait erősítették meg fém karmokkal. Elementáris bömböléssel jelezték ellenfeleiknek, hogy nem lesz könnyű dolguk
- Támadás!
Adta ki az egyszerű parancsot oroszlánjainak Hatsepszut, akik egyből rávetették magukat a kirgihdori hordára. Ahogy a két fél összecsapott, az úrnő végre foglalkozhatott ellenlábasával.
- Bevallom, nem kis örömömre fog szolgálni, ha kitéphetem a szívedet – mondta Hatsepszut.
- Szerény személyemnek is gyönyör lesz látni, minden egyes, belőled kicsorduló vércseppet – vágott vissza Juput.
Az úr és az úrnő egymás felé vetődött. Juput miközben rohamozott, Hatsepszut felé hajította tőrét. Az úrnő egy karom csapással ütötte félre a felé szálló fegyvert, ami a földre esett. A barhaneth köddé vált és gazdája kezében jelent meg ismét. Ezidő alatt a két fél összecsapott, és ismét a feketeoroszlánúr kezdeményezett. Egy gyors mozdulattal ellenfele felé vágott, aki azonban kihátrált a támadás elől. Az úrnő sem volt rest, és karmaival a férfi nyakát célozta meg, de amaz elhajolt előle. Hatsepszut ekkor taktikát váltva, mágikus csapást mért. A feje fölött lebegő napkorongon cikázó ureusz lángra lobbant, és tüzes nyílként vetődött Juput felé. A férfinak nem volt ideje elugrani, így féltérdre ereszkedett, kezeit keresztben maga elé tartva hárította a támadást. A tűznyíl hatalmas lobbanással csapódott neki, és messzire tolta. Ettől egy árkot vésett a kőpadlóba. A felbőszült feketeoroszlánúr nem tétovázott és egyből felpattant, majd rohanni kezdett a nő felé. Addigra azonban Hatsepszut már lebegett, és a napkorongon ismét ott volt a kígyó. A tűzgömbből ekkor egy lángcsóva tört elő, ami körbeölelte őt, és egy hatalmas tűzoroszlánt formálva, a láng Juputra vetette magát. Azonban Juput sem tétovázott, és ő is ureuszait állította csatarendbe. A két kígyó, egymást keresztezve száguldottak a tűzoroszlán irányába, majd mikor már majdnem odaértek, összeölelkezve és fellobbanva egy hatalmas robbanással kioltották a tűzből született fenevadat. A feketeoroszlánúr ekkor ismét útnak indította tőrét, de nem egyenesen a naporoszlánúrnő irányába. Feje fölött, a napkorong fényesebben és hevesebben kezdett izzani, amitől barhanethje lángra kapott. A lángokba borult tőr ide-oda repkedett a harcmezőn, égő pokollá változtatva mindent. Hárpiák, hiénák és oroszlánok is válogatás nélkül estek áldozatul a tűzviharnak. A lángok elérték Hatsepszutot is, aki a hisiljének védelme ellenére bőrén érezte a lángokat. Tudta, hogy ki kell találnia valamit, különben elemészti a tűz. A lángok egyre magasabbra csaptak, és egyre több áldozatot követeltek mindkét oldalról. Az úrnő érezte, hogy mint katonái megidézésekor, ismét kockáztatnia kell, ha győzni akar. A tőr megállíthatatlannak tűnt, és a forróság egyre elviselhetetlenebbé vált. Hatsepszut megindult Juput irányába a lángokon keresztül, de mivel ez nem természetes, hanem mágia keltette tűz volt, ezért ez nem ment olyan egyszerűen. Bár mikor már nagyon közel ért, megtorpant a vihar sűrűjében. Juput remélte, hogy mágikus pajzsai egyre gyengülnek, és vagy elevenen elég, vagy, ha teljesen kimerül, ledöfheti, mint egy disznót. Hatsepszut hisilje izzott ebben a teremtett pokolban, mely nemhogy gyengült volna, egyre csak erősödött. A feketeoroszlánúr gyönyörködött művében, ahogy sorra hamvadnak el áldozatai. Élvezte a káoszt és a pusztítást. Ezért is állt Kirgihdor oldalára, hogy szabadon kiélhesse hatalmát és pusztítás iránti vágyát. Ebben a pillanatban istennek érezte magát, aki döntött a gyengék sorsa fölött. Szánakozva nézte a meredten álló ellenfelét, aki minden bizonnyal, ereje utolsó cseppjeivel is próbál életben maradni. Nem fájt a feje Undur miatt, tisztában volt vele, hogy ami bentebb vár rá, azt megkeserüli. Nem lett volna a helyében, de nem is érdekelte igazán a dolog. Ha terveik beválnak, akkor Secunderianon elszabadul a pokol. Kirostálódnak a gyengék és a satnyák. Csak a magafajta erősek maradnak meg, akik viszont uralkodni fognak. De nem számolt valamivel, ahhoz, hogy uralkodhasson, nem árt, ha a feje a nyakán marad. Lassan és komótosan, először a hisiljének burka repedt meg, majd reccsent szét. Érezte, ahogy bőre nyúlni és hasadni kezd. Elpattanó erek lövelték ki nedveiket, majd a szilánkosra törő nyakcsigolya hangos roppanása volt az utolsó hang, amit Juput, a feketeoroszlánúr életében hallhatott. Mikor azt hitte, hogy Hatsepszut megmerevedve áll előtte, nagyot tévedett. A felcsapó lángfaltól nem láthatta, ahogy a naporoszlánúrnő hisilje hátul szétnyílik és ellenfele lopakodva, a tűz rejtekében mögé kerül. Persze nagy árat fizetett a cselért, mert súlyosan megégett, és több helyen vérzett. Barhanethje folyamatosan egy asztrális köldökzsinóron maradt összeköttetésben a páncéllal, így az nem tűnt el, és alakja is megmaradt. A csel bevált, az ellenség meghalt.
- Alapszabály, hogy sohasem engedjük le harc közben a mágikus pajzsokat -vágta oda Hatsepszut.
Ezután eldobta a fejet, egyenesen a lángokba, és köpött egyet. Juput teste a földre zuhant. Valóban, annyira elbízta magát, hogy leengedte mágikus védelmét, így az úrnő még úgy is meg tudta ölni, hogy rajta volt a hisilje. Az elbizakodottság lett a veszte. Hatsepszut magához rántotta a páncélt, ami pillanatok alatt ismét rásimult a testére. A földre nézett, ahol Juput teste feküdt. Hisilje, már porrá lett, barhanethje is az enyészetévé vált, a hullát saját mágikus lángjai mardosták. Az úrnő többé ügyet sem vetett rá. Csupán egy szálka volt a szemében, ami sikerült kihúzni. Hatsepszut, nagyot lendített jobb kezével, amitől orkán erejű szél kerekedett a helyiségben. Pillanatok alatt eloszlatta a tüzet, hisz már többé nem táplálta mágia. Megmaradt oroszlánhölgyei is súlyosan megsérültek, de a lelkesedésük egy cseppet sem lankadt. Harcra készen álltak úrnőjük előtt, aki most már tudott a behatolókkal is foglalkozni. A két fél újfent összecsapott, karmok és tépőfogak feszültek egymásnak. Az oroszlánok farkára szerelt fegyvereikkel folyamatosan sújtottak és támadtak. Hatsepszut ureuszából alakított tűznyilaival, vagy éppen karmaival csapott le. Egy rátámadó keselyű hárpia a fejét vette célba, de egy gyors mozdulattal, mintha csak kitekeredne a teste, a levegőbe emelkedett és ő kapta el a bestiát. Lerántotta és olyan erővel taposott a mellkasára, hogy beszakadtak a bordái és kocsonyává roppant a szíve. Ezután elrúgta jó messzire. Közben négy hiéna is bekerítette. Persze ettől sem rettent meg. Sőt. Ahogy elindították rohamukat, a feje felett lebegő napkorongból, négy lángnyelvet lőtt irányukba, amik négy tűzoroszlánná alakultak. Ahogy elérték a hiénákat, ismét alaktalan lángokká váltak, és beborították ellenfeleiket. A démon hiénák visítva, szűkölve, eleven fáklyaként szaladgáltak mindenfelé, majd mikor a tűz átmarta testüket, megadták magukat a halálnak. Hosszú percek elteltével, az ellen egyre fogyatkozott, a kapun érkező újakat, már tárt karokkal várták. Hatsepszut, mikor visszavették az irányítást a helyzet fölött, a kapuhoz sietett. Bár inkább sántikált már, mert sérülései kezdték legyűrni erejét. Leguggolt a térkapu előtt, tenyereit a földre helyezte. Ismét egy oroszlán bömbölés tört elő torkából, melytől a kapu megremegett, fénycsóvák törtek elő belőle, majd szertefoszlott. Az ezen az oldalon rekedt kirgihdoriakat oroszlánhölgyi vették kezelésbe, így inkább volt már ez kivégzés, mint csata. Hatsepszut egy szimpatikusnak tetsző letört faldarabhoz botorkált, és leült, végtagjait lezseren kinyújtva. Hisiljét nem akarta leengedni, hisz kitudja milyen meglepetésekkel nézhet még szembe, csupán páncéljának sisak részét engedte le. Levegőre volt szüksége, mert kimerült. Sérülései súlyosak voltak ugyan, de nem halálosak. Ha minden kötél szakad, még ádázul tud küzdeni. Ha ennek vége, majd meggyógyítja magát. Körbenézett katonáin. Büszkén tekintett rájuk, mert megtették azt, ami a kötelességük volt.
Undur célirányosan haladt előre, mit sem sejtve a háta mögött zajló eseményekről. Bár érezte a hullámzó shaot, de azt betudta a térkapun ideérkező kirgihdoriaknak. Bele sem gondolt abba, hogy Juput áruló, és csak a megfelelő lehetőségre várt, hogy lecsaphasson. Az ősvízúr csak ment és ment, abba az irányba, ahonnan Isetet érezte. Ahogy közeledett, furcsa, nyugtalanító érzések fogták el. Tisztában volt vele, hogy a káosz világának praktikái ellen kell majd harcolnia, de ahogy közeledett a pillanat, valami nem tetszett neki. Vibráló energiák áramlása zavarta érzékeit. Olyan nyugtalanító volt az egész, hogy azt vette észre, hogy félelem kezdi átjárni a testét. Mindig kimért volt, ha harcra került a sor, sosem rontott ajtóstul a házba. De félni sosem félt. Már maga az érzés is megrémítette. Tisztában volt vele, hogy nagyobb dolgok vannak itt, mint egy démonidéző szajha mágikus praktikái. Felkészülten és meglepetésszerűen fog lecsapni Isetre.
- Távolról jött idegen, ki kéklőn ragyogsz. Erővel átitatva szökőárként zúdulunk majd riválisainkra. Hömpölygő rengetegként tisztítjuk meg a világot. Légy velem az özönvíz Abzu!
Ahogy kimondta hisiljének megidéző igéjét, megjelent barhanetheje, amely ismét fénygömbként cikázott körülötte. Lábánál kristálytiszta víz kezdett felbuggyanni a földmélyéről. A víz felfelé folyt, Undur teste mellett pedig vízcseppek ezrei jelentek meg. A folyadék burokként vonta be őt, majd szilárdulni kezdett. Csillogó, királykék fémlemezekké formálódott, mely testén kirajzolta izmai vonalát. Páncélját Hatsepszutéhoz és Juputéhoz hasonlóan, erővonalak hálózata járta át. Sisakja egy férfi arcot formált, melynek állrészén hosszú göndör szakáll helyezkedett el, szintén fémből. Feje tetején köralakú korona formálódott, amely teljes egészében vízből épült fel. Szemei fehéren meredtek előre, ürességet sugározva. Fenségesen megjelenésében úgy állt ott, mintha csak egy sumér istenség szobra lenne. Ugyan előhívta hisiljét, arra azonban gondosan ügyelt, hogy ereje rejtve maradjon Iset, és mások előtt. Elindult, hogy végre elvégezhesse azt, amiért idejött. Bár páncélja ránézésre is tiszta fémből állt, mégis olyan könnyedén és légiesen haladt, mintha csak lenge vászonba öltözött volna. Rövid percek teltek el és elért annak a folyosónak a végéhez, amin épp haladt. Arra számított, hogy nehezebben fogja meglelni a helyet, mert egy valóságos útvesztőben kóborolt. Minden egyforma homokkőből épült, ráadásul mindenhol vaksötét volt. Ez persze nem okozott gondot, hisz a leghitványabb mágus is képes látni a sötétben. Ez a legegyszerűbb technikák egyike. Egy roppant csarnokhoz ért, aminek széles nyitott bejáratot emeltek. Furcsa kántáló zajok szűrődtek ki, melyeket már messziről hallani lehetett. Jobbnak látta, ha körbe szimatol, mielőtt bemegy. Barhanethje a támadáson és a védekezésen kívül, nem egy hasznos feladatra volt alkalmas. Elindította hát, a bejárat irányába. A gömb pillanatok alatt láthatatlanná válva, hangtalanul suhant be a csarnokba. Mintha csak az ő szeme lenne, úgy látott az érmén keresztül. A látvány azonban nyugtalanítóbb volt, mint hitte. Legalább százan voltak odabent, és ez nem holmi dögletes hárpiák gyülekezete volt. Vékony, hófehér színű hosszú köpenybe öltözött alakok álltak körbe, egy kör alakú emelvényt. Arcuk színe, akár egy holtsápadt emberé, és teljesen egyforma vonásokkal rendelkeztek. Mintha csak önmaguk replikái lennének. Szemek helyett, csupán fekete szemgödrrel rendelkeztek, kékes feketés ajkaik folyamatosan kántáltak. Hosszú fekete hajuk, legalább derekukig ért. Mozdulatlanul meredtek maguk elé, csak a szavakat ismételgették. Középen, a kör alakú emelvényen Iset állt, anyaszült meztelenül. Bár kimondottan erotikus látványt nyújtott, a közeg még sem adott okot izgalomra. Előtte egy kis oltárszerű kőépítmény magasodott, amelyen a nyakék lett elhelyezve. A nő jobb kezében egy tőrt szorongatott, melynek pengéje kissé mocskos volt a vértől. Bal kezét ökölbe szorítva a nyakék felett tartotta. Tenyeréből cseppekben folyt a vér, egyenesen a tárgyra. Undur felfogta, hogy egy szertartás zajlik éppen. Ráadásul abban is biztos volt, hogy hatalmas mágikus erők fognak elszabadulni. Ugyanis a különös lények k’worshik voltak, vagy ahogy Secunderianon nevezték őket, pokoljárók. Hatalmas mágikus erővel bíró boszorkánydémonok, akik képességei közé tartozott Kirgihdor kaotikus energiáit secunderiani emberekbe vezetni, megőrjítve ezzel őket. Az ilyen megszállottakat csak az ölés érdekelte. Nem éreztek fájdalmat, nem tudtak gondolkodni és mérlegelni. Csak a halál vetett véget az ilyen nyomorultak szenvedésének. Undur korábban már sikeresen összeakadt nem egy k’worshival, és előtte mindig át kellett vágnia magát egy csapat megszállotton. Azonban most varázsoltak. Valami szöveget ismételgettek kirgihdori nyelven. Az urakat és úrnőket, vagy a Lizandor tagjait, a luhurok megtanították több kirgihdori dialektusra, hogy segítségükre legyen a harcban, de ebből a szövegből csak foszlányokat értett.
„Trashka er t’hafor. Kuhersra vattra ferr. Nasta tershka D’zawa hor.”
Nem értette tisztán, de annyit kivett belőle, hogy D’zawát éltetik. Száz pokoljáróval elbánni nem lesz egy leányálom, és fontos, hogy váratlanul csapjon le. Időközben barhanetheje is visszatért hozzá, és késznek érezte magát arra, hogy véget vessen ennek a szentségtelen szeánsznak. Hatásos belépőt szeretett volna, amellyel egyből szétzilálhatja soraikat. Ismét víz jelent meg lábainál, azonban most örvény formájában, ami tölcsérré alakulva elnyelte Undurt. A csarnokban folyamatosan kántáltak, Iset pedig mozdulatlanul állt, és a nyakékre meredt. Ahogy az örvény megjelent, közvetlenül az oltár mellett csapódott be. Azonban, attól, hogy a víz levált Undur testéről, nem oszlott szét. Hatalmassá duzzadt, és húsz-harminc k’worshit is elnyelt, mire bárki is észbe kaphatott volna. Bár a megmaradtak egyből mágikus burkokat vontak maguk köré, soraik tényleg szétzilálódtak, és szertartás is félbeszakadt. Azok a pórul járt pokoljárók, akik a víz fogságába kerültek, szembe kellett, hogy nézzenek annak erejével. Olyan erők nehezedtek rájuk, hogy összetörték testüket, mielőtt a fulladás vetett volna véget, szentségtelen életüknek. Undur, hogy megakadályozza azt, hogy egységesen támadjanak, az örvényből vízgólemeket hozott létre. A monstrumok egyből támadásba lendültek, jó időre lefoglalva a kirgihdori bestiákat. Végre Isetre koncentrálhatott, és a feladatára.
- Kifejezetten kreatív belépő volt, szó se róla – mondta tapsolva Iset.
- Igyekszem hű lenni a hírnevemhez – válaszolt Undur. – Mégis mi ez az egész? Mire készültök?
- Jaj, drágám. Ez itt a hatalmasok játéka. Jobb, ha nem avatkozol bele – gúnyolódott a nő.
- Pedig pont azért vagyok itt, hogy beleavatkozzak -folytatta a faggatózást Undur. – Mit akartok ezzel az ékszerrel?
- Túl kíváncsi vagy – vágta oda Iset. – De, ha tudni akarod elmondom, mert kijutni úgysem tudsz. Bár, ha kijutnál sem változtatna semmin. Ebbe a nyakékbe drágám – a nő végig simította az ékszert –, maga D’zawa foglalta bele az akaratát, hogy a káosz végre beköszönhessen.
-Ezt, hogy érted? – kérdezte Undur.
- D’zawa király olyan erős mágiával teremtette ezt a tárgyat, ami rést tud ütni Secunderian és Kirgihdor között. Ez nem térkapu. Ezt a rést még a luhurok sem tudják majd bezárni – Isetből kitört az őrült nevetés. – És a káosz hordái hömpölygő árként fognak Secunderian földjére áramlani.
Undur ereiben megfagyott a vér. Ha ez igaz, sötét kor köszöntene a második vonalra, ami nyilván Primurianra is átterjedne. Ez háborút jelentene egy olyan ellenséggel, melynek nem ismertek az erő korlátai. Nyilván, mivel D’zawa király halott, nincs, aki összefogja őket, de őrjöngésük akkor is hatalmas pusztítással járna.
- Ahhoz nekem is lesz egy-két szavam – jelentette ki határozottan az ősvízúr.
Iset elmosolyodott, és Undurra kacsintott.
-Krisehat akkara vattra ferr. Ziderva hurr Karvashi’da! – kiáltotta kirgihdori nyelven, az átkos szavakat.
Undur szeme kikerekedett, bár ez páncéljától nem látszott. Sajnos ezeket a szavakat tökéletesen értette. „Meghívlak titeket a távolból. Zabáljatok vért karvashik!” Iset hívása nem maradt sokáig válasz nélkül, ugyanis földből kiemelkedett négy förtelem. Több mint hat láb magas alakok voltak. Szálkás izomzatukat, vöröses fekete bőr fedte. Kézfejükön az ujjak rendellenesen hosszúra nőttek, végén tűhegyes karmokkal. Csupaszok voltak és szőrtelenek, fejük hosszúkásra nyúlt. Hatalmas kénsárga szemeikben hiába is keresett volna bárki szembogarat. Ahogy észrevették Undurt, feltárták előtte pofájukat. Mind a négy vigyorogni kezdett. Ahogy szájuk kinyílt, leginkább arra emlékeztetett, mikor egy félig begyógyult seb felszakad. Ocsmány látványt nyújtottak. A négy alak között, egy emberi fej méretű ezüst tojás hevert. De Undur ezzel egyelőre nem tudott foglalkozni.
- Nos. A mai napomat már csak négy tetves karvashival lehet szebbé tenni – rázta meg a fejét.
- Most elér a végzeted Undur. Kár volt idejönnöd. Egy karvashi is felér egy úr erejével. Négy meg aztán…
Iset nem tudta befejezni a monológját, ugyanis az ősvízúr egyetlen mozdulattal a két szeme közé irányította barhanethjét. Az apró tárgy, halk suhanással száguldott keresztül a nő koponyáján. Iset összeesett és kilehelte a lelkét. A négy karvashi egy vonalba rendeződött, és kissé előre dőlve, karmaikat Undur felé meresztve indították a támadást. Az őrült vigyor továbbra is ott ült az arcukon.
-Ti aztán nem szaroztok. Akkor kezdjük – törődött bele a sorsába Undur.
Nagy levegőt vett, és ismét útjára indította a barhanethet. Az őrjítő sebességgel iramodott meg, közben legalább százszorosára nőtt. Mielőtt azonban célba ért volna, a karvashik megállították. Éles visítással tartották távol maguktól. A gömb rezonálni kezdett. Undur kissé szélesebb terpeszbe állt, és előre nyújtotta kezeit. A gömb tovább nőtt, de nem mozdult. Karjait hátra húzta, majd ismét előre nyújtotta. Ezután barhanethje forogni kezdett, és vízcseppek tízezrei repültek elő belőle. A cseppek fokozatosan spirálba rendeződtek és a gömbbel forogtak. Egyszer csak a spirál megszakadt, és vízsugarakká alakult, mely szintén forgott, s csak Undurt kerülte el. A karvashik kénytelenek voltak elugrani előle, egyikük azonban lassúnak bizonyult. A sugár kettészelte, ő meg sikítva tért meg teremtőjéhez, bárki is legyen az. A siker helyett, ez csak felbőszítette a lényeket, akik úgy döntöttek, test-test elleni küzdelemmel folytatják a harcot. Egyszerre vetették magukat ellenfelükre, aki alig bírt kitérni a gyors karcsapások elől. Az egyik kitérésnél sikerült elkapni az egyikük karját, majd kitépni azt. A karvashi kirgihdori szitkokat szórt Undurra fájdalmában, de ez sem mentette meg az életét. Az ősvízúr a mellkasába döfte a testrészt. Ezután a másik kettővel foglalkozott. Hogy távol tartsa őket magától, gejzíreket fakasztott maga körül, amik nagyerővel lőtték magasra a forró mágikus vizet. Közben barhanethje vette üldözőbe a lényeket. A szélvész gyors kirgihdori bestiák egyike azonban elkapta, és a gömbből ismét érme lett. Két ujja között tartva, cinikus nevetéssel mutatta Undurnak szerzeményét.
- Hogy te milyen ostoba vagy – rázta meg a fejét a férfi.
Intett egyet a kezével, és az érme ismét akkorára duzzadt, mint mikor még négyen voltak. A hírtelen kiáramló mágikus erő, porrá zúzta a karvashit. A negyedik tanult társai hibáiból. Eltűnt Undur szeme elől, és lesből akart lecsapni. A férfi körbenézett, de nem találta. A csarnokban a pokoljárók és vízgólemek továbbra is ádáz csatájukat vívták. A k’worshik dolgát eléggé megnehezítette, hogy a gólemekre nem hatottak az igézések. Undur ezért is választotta seregéből ezeket, mert értelem nélküliek, és nem lehet megőrjíteni őket. A nagy háborúban a pokoljáróknak ezért is gyűlt meg a baja a shanazorokkal. De így sem kellett félteni a dögöket, hisz olyan erővel csaptak le, hogy a gólemek is szép számmal hullottak. Undur megérzett valamit, de későn reagálta le. A karvashi a földbe fúrta magát és onnan támadott. Sikerült áldozatának az oldalába mélyeszteni karmait. Undur felszisszent a fájdalomtól, de sikerült megőriznie hidegvérét. Két kezével elkapta a karvashi karjait, és az bármennyire is kapálózott, nem eresztette.
- Eressz el te mocskos féreg! Te ocsmány szar. Kikaparom a szemedet.
- Szóval ismered a nyelvünket? – kérdezte nevetve Undur. – Akkor ezt is érteni fogod. Most megdöglesz.
Az ősvízúr kezeiből víz kezdett csorogni a karvashi karjaira. Ezután a folyadék egybefüggő burokká alakult, ami megindult először a lény karjain, majd felső testén, végül a lábain. Undur akkor eresztette el, mikor a fejét is bevonta a mágikus burok. A lény megtántorodott, mert nem kapott levegőt. Próbálta megáról leszaggatni, mindhiába. Kapálózni kezdett és próbált Undurra támadni. Persze ez már csak vergődés volt, mert a férfinak semmi erősfeszítést nem jelentett a kitérés. Végül a lény elesett, majd a földön rángatózott, és a követ kaparászta. Kis idő elteltével, már csupán görcsösen vonaglott, végül kiszenvedett. Mikor a mágikus burok érezte, hogy az élet szikrája végleg kihunyt áldozatában, egyszerűen csak szétfolyt, mintha egy felborult vödörből ömlene ki a víz. Undur figyelme most a k’worshikra terelődött, és velük kezdett hadakozni. Volt rá lehetősége, mert a karvashikkal könnyebben végzett, mint gondolta. Iset alábecsülete a képességeit. Miközben épp végzett egy pokoljáróval, azért egy nyugtalanító gondolat átfutott az agyán. Túl könnyen ment. Ekkora felhajtás és gyakorlatilag mindjárt végez. Mert ezt a bandát egy kisebb sereg el tudná intézni. Mágikusan nagyon egyszerű leadni egy vészjelzést, és ha ezt a Bíbor Atyáknak teszi, pillanatok alatt ideér a Shanzai.
- A tojás! – kiáltotta.
Odarohant a tojáshoz, és egyből megindította a barhanethjét. Fegyvere azonban lepattant róla és visszatért gazdájához. A tojás nem repedt, hanem elkezdett olvadni, felfedve tartalmát. Egy összegubózott, leginkább lárvára emlékeztető, ezüst színű lény volt benne. Undur zihálni kezdett, és pánikhangulat lett úrrá rajta. A lárva mocorogott és elementáris erővel sikítani kezdett. A kiáramló hang térdre kényszerítette az ősvízurat. A csarnokban pedig végzett nem csak a gólemekkel, de még a k’worshikkal is. A sikoly nem hagyott alább, amitől Undur szédülni kezdett, majd összeesett. A lárvának lassan csonkok jelentek meg a testén, amelyek kezdték végtag formáját felvenni. A bőre szétrepedt, ahogy egyre nőtt. Egymás után vedlette le a rétegeket, testét szúrós szagú nyálka borította, mint valami magzatmáz. A lény ezüst színű bőre végül megkeményedett, ahogy elérte végleges méretét. A kilenc láb magas bestia kinézetre majdnem teljesen megegyezett a karvashikkal. Azonban nem csupán mérete volt nagyobb, szemei feketén és érzelemmentesen ültek fején. Undur, aki időközben magához tért, először szédelegve szemlélte az elé táruló borzalmat. Feltápászkodott, és ahogy visszanyerte teste fölött az irányítást, egyből az futott át az agyán, hogy bár eszméletlen maradt volna.
- Ez egy karvashi herceg – jelentette ki beletörődve sorsába.
Félelme már elszállt, helyét az elfogadás vette át. Ahogy mondani szokták, a halálra ítélt nyugalmával szemlélte az eseményeket. Eddigi ellenfeleivel elbánt, de ez más volt. Egy karvashi herceg még neki is sok. Ezek a lények, legjobb tudomása szerint, Kirgihdor kimondatlan urai. Csúcsragadozók, akiknél nehéz erősebb bestiát találni. Ha kiáll ellene, biztos, hogy meghal. De meg kellett tennie, hisz nem engedheti meg, hogy használják a nyakéket. Felfogta, hogy nem hiába hozták át alattvalói tojás alakban. Egy ekkora erő behatolását biztos megérezték volna a luhurok is. Telepatikusan vészjelzést küldött a Bíborszív Citadellába, de a lény védőburokba zárta a helyet, ezért az üzenet, csak nagyon nehezen, vagy egyáltalán nem fog eljutni. Undur nem tudta mire számítson ellenfelétől, de minden mágikus védelmet felhúzott, amire csak képes volt. Itt nem lesz idő finomkodni. Ha egy egyszerű sikoly is ilyen brutális erővel bírt, el sem tudta képzelni, hogy milyen, amikor ellenfele támadásba lendül. Felkészült lelkileg, már amennyire erre lehetett. Nem húzta, nem húzhatta tovább az időt. Egy mozdulattal hátra ugrott, barhanethjét pedig kilőtte maga elé. A fegyver akkorára duzzadt, hogy a fél csarnokot kitöltötte. A fénygömböt pillanatok alatt egy vízörvény vette körül. A karvashi herceg mozdulatlanul állt és figyelte, ahogy ez a hatalmas energia eléri és maga alá temeti őt. Olyannyira biztos lehetett a dolgában, hogy arcizma sem rándult. A gömb folyamatosan forgott a földön, egyre nagyobb krátert vájva a talajba. A barhanethből kiáramló shao, hatalmas mágikus vihart gerjesztett, ami kezdte megrepeszteni a falakat, és kisüléseket eredményezett. Hosszú másodpercek teltek el, anélkül, hogy bármi is történt volna. De egy idő után, a lény türelmét vesztve kitört a gömbből, amely ismét érmévé vált, és a földre zuhant. Rohanni kezdett Undur felé, aki egyből védekezésre váltott. Barhanethjét magához rántotta, és egy vízfalat emelt önmaga és a lény közé. A fegyverét felirányította a herceg feje fölé, hogy újabb támadásba lendülhessen. Az ellipszis pályán kezdett cikázni, fekete felhőt képezve. Az egyre türelmetlenebb és idegesebb bestiára mágikus eső hullott, súlyos ütéseket mérve a testére. Körülötte a föld beszakadt a cseppek súlya alatt, ami által lyukak tucatjai keletkeztek. A karvashi herceg magából kikelve tajtékzott és kapálózott, főleg, amikor Undur még gejzírekkel is fokozta a csapást. De itt nem állt le. Barhanethjével is folyamatos ütéseket mért, több helyen felsértve a lény bőrét. Az ősvízúr kezdte nyeregben érezni magát, egészen addig, míg ellenfele teljesen megelégelte a dolgot és előre tört. Átszakítva a vízfalat, Undurra vetette magát, és egyetlen gyors mozdulattal, tőből szakította ki a földön heverő férfi jobb karját. Undur nem volt képes leplezni fájdalmát, és hangosan felüvöltött. De meg kellett őriznie öntudatát, vagy bizonyosan eléri a végzete. Képes volt akkora erőt kifejteni, hogy kitörjön a bestia szorításából. Feltápászkodott, és gejzíreket fakasztott ellenfele körül, hogy legalább addig feltartsa, míg kissé összeszedi magát. Zihált és izzadt. Próbált nem a fájdalomra és a vérveszteségre figyelni, de nehéz dolga volt. Ha most elkezdi magát gyógyítani, rengeteg shaot veszít, és ez jellenpillanatban luxus lett volna. Annyit megengedett magának, hogy karja helyére, egy mágikus burkot idézett, ami legalább a vérzést elállította. Undur elkeseredetten hadakozott ellenfelével, aki azonkívül, hogy képesnek bizonyult elhárítani a férfi minden támadását, rendellenesen meg tudta nyújtani karmait, melyek lándzsaként csaptak le. Több csapást a földalól indított, karmait karókként használva. Az ősvízúr arra lett figyelmes, hogy már nem harcol, csak védekezik. Szöcske módjára volt kénytelen elvetődni a csapások sora elől, ráadásul a karja helyén tátongó seb lüktetett, égett, amitől meg-megszédült. Támadásait megfűszerezendő, a karvashi herceg kitátva irdatlan pofáját, mérgesgázt kezdett okádni, amitől Undur az orráig sem látott. Ezzel nem is lett volna baj, de a maró métely foltokban, rozsdakórral fertőzte meg hisiljét. A helyzet kezdett egyre kilátástalanabb lenni. Így sincs esélye, de, ha elveszti a páncélját, az felér egy halálos ítélettel. Egy utolsó esélyt látott, amivel kissé billenthet a mérleg nyelvén. A feltörő gejzírek nem csak támadásra voltak alkalmasok. Segítségükkel fel tudta térképezni az alattuk húzódó rétegeket. Szerencséjére egy földalatti barlang fölött álltak, amiben egy sekély folyó kanyargott. Undur magához rántotta barhanethjét, ami elkezdett köröket leírni, a két alak körül a földön. A bestia mit sem törődött a jelenettel, hisz egy újabb reménytelen és szánalmas támadást látott benne. Akkor ült csak ki meglepetés az arcára, mikor a férfi féltérdre ereszkedve, tiszta erővel belevágott a földbe. A talaj megremegett a lábuk alatt, széles repedések hálózatát rajzolva ki. Ahogy beomlott, a két alak zuhanni kezdett tehetetlenül a mélybe. Hangos puffanással, először a karvashi herceg csapódott be. Undur visszanyerte uralmát teste fölött, és szépen lassan érkezett meg. Persze a kirgihdori bestiának a becsapódás meg sem kottyant, csupán újból felbőszítette. Elementáris erővel rontott az ősvízúrnak, aki meghátrálva, futásnak eredt. A lény utána vetette magát. Eszeveszett üldözés vette kezdetét, ami ismét másodpercek sokaságát töltötte meg. Persze ez egy újabb időhúzás volt Undur részéről, aki ezidő alatt, hatalmasra duzzasztotta maga mögött a folyót. Mikor a férfi megállt, a bestia nem élvezhette ki a helyzetet, ugyanis egy szökőár gyűrte maga alá. De a dolog itt nem ért véget, mert az ár hatalmas vízgömbbé duzzadt, amely szélsebesen forogva, ejtette fogságba a lényt. Ide-oda dobálta, nekivágva a barlang falának, több helyen összezúzva a testét. A felbőszült lény sikolyai megremegtették a helyet. Undur folyamatosan fáradt, mert hatalmas erőt fektetett ebbe a támadásba, de ez hiábavalóságnak bizonyult. A lény kitört a gömb szorításából, ráadásul megsokszorozta méreteit, amit azzal tetőzött, hogy alaktalanná formálódott. A masszának, amivé lett, csupán arca emlékeztetett a karvashi hercegre. Ebből az arcból áradt a végtelen gyűlölet, melyet most Undurra zúdított.
- Most megdöglesz secunderiani fattyú! – visította, és előretört.
Alaktalan testéből hegyes tüskék százai nőttek, melyek lándzsahadként száguldottak az ősvízúr felé.
- Ez…nem…lehet…igaz! -ordította Undur.
A csalódottsága elképesztő volt, hisz már semmi ötlete nem maradt. Ösztönösen indította útjára barhanethjét, amely, mint az elején, ismét hatalmas gömbbé duzzadt. Most azonban, mivel már nem volt mit vesztenie, az életén kívül persze, minden erejét erre irányította. Még a mágikus burok is eltűnt a sebéről, ami így újból vérezni kezdett. De már a fájdalom sem érdekelte. Érezte, hogy meg fog halni, azonban eldöntötte, hogy bármi is történjen, magával rántja ezt a fajzatot. Folyamatosan növelte erejét, de a gömb nem ért el a lény testéig. Arra azonban elégnek bizonyult, hogy az ő támadásait távol tartsa. Undur elhatározta, hogy mindent egy lapra tesz fel. Koncentrálni kezdte a barhaneth erejét, annak shao magjába. Ez igen bonyolult műveletnek bizonyult, ami rengeteg erőt kivett belőle, de meg kellett lépnie. Ahhoz, hogy bevigye végső csapását, le kellett engednie a védelmét egy pillanatra, azonban már a haláltól sem félt. Felkészültnek érezte magát. Nagy levegőt vett, elmosolyodott, ami sisakja miatt nem látszott. Leengedte védelmét, melytől a hatalmas gömb, apróvá zsugorodott. Több sem kellett a karvashi hercegnek, tűskék tucatjával döfte át az ősvízúr testét. Pofájából gúnyos, visító kacagás tört elő. De túl korán ivott a medve bőrére. Undur is nevetett, mert tisztában volt azzal, hogy abban a pici gömbben, elképesztő mennyiségben koncentrálódott a shao. És a gömb kilőtt. Becsapódott a lénybe, apró lyukat ütve a testén. Undur nem húzta az időt, és kiengedte a koncentrált energiákat. Tisztában volt azzal, hogy barhanethje megsemmisül ettől a lépéstől, de ez már úgyis a vég órája. Igaza lett. A kiáramló mágikus erő vakító fényt árasztva terítette be a karvashi herceget és a helyet. Persze itt nem állt meg a dolog, mert a mágikus rezonanciák hullámokként haladtak a szélrózsa minden irányába. Nem sokkal messzebb, Hatsepszut is megérezte, aki elképedt a hatalmas erőtől, ami majdhogynem a földhöz szegezte. De itt sem állt meg a dolog. Horkfutban remegni kezdett a talaj, több ház megrepedt, vagy, amelyek közel voltak a helyhez megrogytak, netán összedőltek. Számos mágikus tekercs kiégett, bájitalok, eszenciák lobbantak el, rúnák és pecsétek repedtek szét. A rezgések olyan erővel áramoltak, hogy még a Bíborszív Citadellában is megérezték a Bíbor Atyák, akik egyből shaniatereket küldtek a Bazárvárosba. Lent a barlangban Undur térdelt, és zihált, már alig maradt benne élet, de mindenképp látni akarta kiszenvedni ellenfelét. A karvashi herceg ide oda rángatózott, testében a barhanethből folyamatosan sugárzott az energia, amíg el nem érte a kritikus pontot. Ekkor megrepedt, és hatalmas robbanás rázta meg Horkfutot, irdatlan krátert ütve a földbe. A karvashi herceg elporladt, Undur barhanethjével egyetemben. Az ősvízúr a törmelékek alatt hevert, életét csak az mentette meg, hogy a saját barhanethjének mágiája, rá nem volt hatással, ez az urak és úrnők sajátja, hisilje pedig a ráomló tömeg ellen óvta. De vérvesztesége így is nagy volt, végzete már ott lebegett a feje felett. Kikászálódott, és nagy nehezen felállt. Forgott vele a világ, ahogy sérülései, vegyülve az irdatlan fáradtsággal úrrá lettek a testén. Összeszorította fogait, erőt gyűjtött, mert dolgát még nem végezte el. A nyakéknek itt kell lennie valahol. A shao robbanás nem pusztította el, mert azt érezte volna. Kiterjesztette érzékeit, és egy nagyobb sziklaomlás alatt lelte meg. Tántorogva megindult, hogy kiássa. Mire odaért, már annyi ereje sem maradt, hogy a hisilt magán tartsa, s páncélja nem csupán eltűnt, leperegve pusztult el. Maradék mágikus erejének utolsó cseppjeivel, még el tudta takarítani a tárgy fölül a törmeléket. A nyakék ott hevert mocskosan, de teljesen sértetlenül. Undur meg volt róla győződve, hogyha veszít, a karvashi hercegnek elég ereje lett volna használni ezt a szentségtelen kacatot. Ereje már nem volt, hogy telepatikus jeleket küldjön Bíborszív Citadellába, mindazonáltal tisztában volt vele, hogy amekkora shao robbanást idézett elő, azt a luhurok is megérezték. Sikerrel járt, de nagy árat fizetett érte. Térdre rogyott, közben az ékszert markolta. Már nem látott, és egyre jobban reszketett. Úgy érezte, hogy mindjárt megfagy. Lassan, komótosan eldőlt, mint aki csak aludni készül. Hangosan, de fájdalmasan felnevetett.
- A rohadt életbe. Megpimpósodik a bor – mondta elhaló hangon.
Lecsukta szemeit, és lassan az utolsó lélegzet is elhagyta a testét.
Undur már nem érhette meg, hogy hősként éltessék nevét. Tette ugyanis egy pusztító háborútól óvta meg Secunderiant és Primuriant. Először Hatsepszut ért oda, aki megrökönyödött az ősvízúr holtestének látványától. Viszont egyből észrevette a nyakéket, amelyet a férfi még mindig markolt. Ezt átadta a helyszínre érkező shaniatereknek. A Bíborszív Citadellában tett beszámolója után, Luhurusa biztosította afelől, hogy a luhuroknak van elég hatalma a tárgy elpusztítására. Tettükért Undurt és őt is, Secunderian hőseinek kiáltották ki. Ez persze Hatsepszutot abszolút hidegen hagyta. Az viszont cseppet sem, hogy jutalmul nekiadták Horkfut városát. Az elkövetkezendő hetekben, nagy volt a felfordulás a Bazárvárosban, mivel a Shanzai és Hatsepszut oroszlányhölgyei, ellepték a helyet, a kirgihdorista, D’zawa hívő szekta megmaradt tagjai után kutatva. Legalább ötven ember akadt horogra, akiket árulás bűntettéért, igen fájdalmas halálra ítéltek. A naporoszlánúrnő azonban óvatos volt, érezte, hogy lesz még gond Secunderian szerte ezzel a szervezettel, csak most óvatosak, és visszavonultak az árnyak mögé. Pár hét elteltével azonban, visszaállt a rend. Egy éjjelen, Hatsepszut horkfuti rezidenciája lakosztályának erkélyén kémlelte a város forgatagát, és a csillagos eget. Kezében díszes kupát tartott, melybe, a Részeg Kalmárhoz címzett fogadóban talált jégbort töltötte. Szerencsével határos módon, az ott tárolt italok épségben maradtak, és a nő nem hagyta ott őket az enyészetnek, vagy valami pénzéhes kofának. Undurra ivott. Sajnálta, hogy meghalt, mert hasznára vált volna a későbbiekben, ráadásként egy-két éjszakát szívesen rááldozott volna. Azonban ez az egész hasznára is vállt. Egy újabb lépcsőfokot jelentett abban, hogy ő lehessen végül Nifrith Harfet tejhatalmú és egyetlen úrnője. Nagyot kortyolt a borból, és határozott arccal tekintett bele az izgalmas jövőbe. Egyelőre minden a tervei szerint alakult.
