Barion Pixel nuuvella

Az árnyjátékos

Az asztalon két hófehér gyertya állt.  Vastagok és nagyon magasak, mintha örök időre készítette volna őket a szorgos gyertyaöntő. Fényük beragyogta az aprócska szobát. Ketten éltek ott. Istvánka, és az édesanyja, Marika. Az apa már rég elhagyta őket. Valami mást, valami újat keresett. Úgy hírlik, meg is találta. Már nem is keresi a volt feleségét és a 6 éves kisfiát.

Istvánka és az édesanyja mélyszegénységben éltek. A férj rengeteg adóságot halmozott fel az évek során és most az összes Marika nyakába szakadt. Az áramot már rég kikapcsolták. Minden vagyonuk az a két gyertya volt az asztalon.

– Édesanyám. Nekünk miért nincs telefonunk? Az iskolában minden osztálytársamnak van már – jegyezte meg Istvánka.

– Kisfiam. Nekünk nincs áramunk. Ugyan, mivel töltenéd fel azt a telefont? – válaszolt Marika. Abban a pillanatban már fordította is az arcát a gyertya fényétől, hogy a gyermek ne lássa, amint mindkét szeméből egyszerre könny fakad. Végiggurultak az arcán, és szinte egyszerre koppantak a diófa asztalon. Éppen a gyertyák mellett. Még szerencse, hogy nem oltották el a sárgán táncoló lángokat.

– Anyuka. Te sírsz? Kérlek, ne haragudj rám! Nem akartalak megbántani azzal a fránya telefon dologgal.

– Sajnálom Istvánka, hogy ilyen nehéz életünk van. Soha nem akartam, hogy idáig jussunk.

– Az iskolában azt kérdezték, hogy szerintünk mi a boldogság. Anyuka, mi boldogok vagyunk?

– Te, hogy érzed kisfiam?

– Én még kicsi vagyok. Nem tudhatom, mi az a boldogság.

Marika keserű könnyeivel és mély fájdalmával küszködve fordult el az asztaltól. A kisfiú már nem látta az édesanyja arcát, de pontosan tudta, hogy megint sír. Mostanában gyakran sírt. Az utóbbi időben nagyon érzékennyé vált a kilátástalanság miatt. Istvánka elszomorodott. Nem akarta megbántani az édesanyját.

– Édesanyám. Játszhatok még egy kicsit?

– Hát persze, drága Istukám! 

Akkor szólította így a kisfiút, amikor tudta, hogy a legkedvesebb játékába kezd. Istvánka a két kezét a gyertyák elé tartotta. A hófehér falon árnyak jelentek meg. 

A bal kezét kicsit magasabbra tartotta. Újait összeszorította. Még egy zsebkendőt is gumizott a csuklójára. Az édesanyja ruháját jelképezte. Azért pont a bal kezét, mert a szív a baloldalon található és ez egy anyának igen is jár. Még a hangját is elváltoztatta. Így ez a kéz az édesanyja hangján szólalt meg. A jobb keze valamivel kisebb árnyékot vetett a falra. Ez ő maga volt, vagyis Istvánka. Az árnyak a falon egymás felé fordultak. A jobb kéz kérdőn nézett a balra, majd megszólalt.

– Édesanyám. Mi boldogok vagyunk?

A bal kéz, immáron Marika hangján válaszolt.

– Igen Istvánka. Mi boldogok vagyunk. Itt élünk együtt, szeretetben. Vidám állatok vesznek körül bennünket. 

Az ügyes kezek különböző állatokat formáltak meg és vetítették a falra a fény segítségével. Volt ott haragos farkas, és félénk nyulacska. Egy újabb tartás, melyből először egy elefánt, utána kis egérke rajzolódott ki. Egy bokszer kutya zavarta el őket. A két nyitott kéz hüvelykujjai egymáshoz értek, a galamb csőrét szimbolizálva, a többi ujjakból pedig két szárny alakja rajzolódott ki. Minden állat más-más hangon szólat meg. A kisebbeknek magasabb, a nagyobb testűeknek mélyebb hangot kölcsönzött a kisfiú. Idővel olyan tökéletesre csiszolta a hangutánzást, hogy pusztán azokat hallva is fel lehetett ismerni őket.

­–  Ideje nyugovóra térni Istvánka!

A kisfiú tudta, hogy el kell búcsúznia a szeretett állataitól. Lefekvés előtt, egy megszokott szertartással fújták el a gyertyákat. Az egyiket Marika, a másikat Istvánka. Még egy verset is fabrikáltak, hogy együtt köszönhessenek el a gyertyáktól:

„Hunyd le most két szemed. Áldott fényed nyugovóra tér mára.

Marika és Istvánka a holnapot, már reménykedve várja!”

Pár perc telt el a sötétben. A nyugodt alvást egy szörnyű hang szakította félbe. 

– Édesanyám. Éhes vagyok. Úgy korog a gyomrom.

– Drága kisfiam. Aludj, kérlek! Majd holnap eszel az iskolában. Talán főznek majd valami finomat!

– Anyuka. Holnap… Holnap…

– Mi lesz holnap kincsem?

A mondat úgy folytatódhatott volna tovább, hogy holnap szombat lesz, de a kisfiú nem akarta, hogy az édesanyja ismét sírjon. 

– Holnap jó nap lesz! – folytatta Istvánka, majd kis idő múlva el is aludt. 

Marika is befejezte gondolatban a mondatot. Holnap megint szombat. Ismét két napig nem fog főtt ételt kapni a gyermeke. Az arcát sós könnyei szántották végig. Már meg volt a jól kitaposott meder. A társai korábban már mély árkot szántottak a szépséges, fáradt arcba.

Az évek teltek. Istvánka 15 éves lett. Már középiskolába járt. Szorgalmas tanuló volt. Kitűnő minden tantárgyból.

Egy napon az iskolában tehetségkutató versenyt hirdettek. Mindenki lázban égett a hír hallatán. Jelentkeztek dallal, verssel, akrobata mutatvánnyal, de még fejszámoló tudománnyal is. Istvánka sokáig tétovázott, hogy egyáltalán jelentkezzen-e. Ennyi tehetséget látva úgy érezte, hogy semmi esélye sincs. Végül rászánta magát. Benevezett.

Árnyjáték. Csak ennyit mondott, amikor a kategória felől érdeklődtek. Kuncogva írta le a szót a nevezőbizottság egyik tagja. Szánalmasan nézett végig a vézna fiúcskán. Legyintett, majd szólította a következő jelentkezőt.

Elérkezett a várva várt esemény.  Csodálatos előadások követték egymást. Az este utolsó résztvevőjeként Istvánkát szólították. Hatalmas gombóccal a torkában indult a színpad felé. A letakart paraván mögött két aprócska fény pislákolt. Lekapcsolták a lámpákat. Már ennek hatására is felmordult a nézősereg.

Kezdődik az előadás.

A bal kézre befőttes gumival egy zsebkendő lett erősítve. A jobb kéz árnyéka az idő során ugyanakkora lett, mint a másiké. Jelezve ezzel, hogy most már Istvánka is ugyan olyan magas lett, mint az édesanyja. Megszólaltak a kezek. Anya és gyermeke beszélgettek, a boldogságról és egy szebb életről. Közben a vidám állatok is előkerültek. Mind, mind a saját hangján megszólaltatva. Természetesen, mint mindig, most is Istvánka személyesítette meg őket. A közönség egyik fele elérzékenyülve törölgette a szemét a meghatódottságtól. A másik felének pedig pont az állatok bolondozásától peregtek a könnyei.

Az egyik fény elaludt.

A fehér lepel hirtelen lecsúszott a paraván állványzatáról. Pont abban a pillanatban történt mindez, mikor a fiú másik szeméből kihulló könny eloltotta a másik, még pislákoló gyertyát.  

Néma csend.

A nézők nem tudták eldönteni, hogy ez véletlen volt, vagy része az előadásnak. 

– Zseniális! – törte meg a csendet a zsűri elnöke.

– Bravó! Ilyet még nem láttam. – csatlakozott a fiú osztályfőnöke is.

Hatalmas tapsvihar. Üdvrivalgás. Mindenki a győztest ünnepelte. Istvánka mélyen meghajolt, majd félrefordult, hogy ne lássák az arcán a könnyei nyomát. Végigsírta az előadást. Könnyei mélyen szántottak az arcába. Az osztályfőnöke gyorsan mellélépett. Átölelte és hosszan dicsérte.   

– Kérlek, holnap küldd be az édesanyádat! El akarom mondani neki, milyen csodálatos volt az előadásod.

– Édesanyán nem tud holnap bejönni. Egy évvel ezelőtt elveszítette a látását. Mosólúg fröccsent mindkét szemébe. Megyek is hozzá, mert már biztosan nagyon vár. Viszem a gyertyákat is. Tudja tanár úr, nekünk ez minden vagyonunk. Anyuka már nem láthatja a fényüket, de érzi a meleget, amit árasztanak magukból. Esténként mindig mesélek neki egy történetet. Mindig másról. Tudja, kérem, a baleset óta leszázalékolták. A jövedelme a felére csökkent. 

A két gyertya ismét a helyére került a diófa asztalon. Istvánka bal kezén még mindig ott volt az odagumizott zsebkendő. Elkezdődött az előadás, de most már csak az édesanyja volt a közönség. A fiú mesélt egy tehetségkutatóról. Dalokról, versekről, akrobatákról, még egy fejszámolóról is. Ezután az árnyjátékos műsora következett. A falra kivetítve anya és gyermeke beszélgettek egymással. Beszéltek boldogságról és élhetőbb jövőről. Az előadás vége felé egy elefánt is megjelent. Hatalmas trombitaszóval érkezett, melyet egy nagy bejelentés követett.

– Mélyen tisztelt közönség! A mai este győztese az árnyjátékos volt. Közhírré tétetik továbbá, hogy Istvánka, vagy ha úgy tetszik inkább István, felkérést kapott egy rangos eseményen való részvételre. Most már minden más lesz. Az életük megváltozik.

Vége a nélkülözésnek. Vége a mélyszegénységnek. Vége az árnyjátékos történetének.

Tetszett a történet?

0 0

Regisztrálj és olvasd Vass József András 5 történetét!


  • 1215 szerző
  • 801 órányi történet
  • Reklámmentes olvasási élmény
  • Ingyenesen olvasható történetek
  • Napi szabadon olvasható merítés a Nuuvella Sunrise-on






Már van Nuuvella felhasználóm.

Vass József András

Az árnyjátékos

Műfaj

életrajz

Rövid leírás / Beharangozó

A bal kezét kicsit magasabbra tartotta. Újait összeszorította. Még egy zsebkendőt is gumizott a csuklójára. Az édesanyja ruháját jelképezte. Azért pont a bal kezét, mert a szív a baloldalon található és ez egy anyának igen is jár. Még a hangját is elváltoztatta. Így ez a kéz az édesanyja hangján szólalt meg. A jobb keze valamivel kisebb árnyékot vetett a falra. Ez ő maga volt, vagyis Istvánka.

Rövid összefoglaló

Történet a mélyszegénységről, egy anya és gyermeke csodálatos kapcsolatáról, két gyertyáról, a reményről, és egy mindent megváltoztató tehetségkutató versenyről.

Olvasási idő

6 perc

Nyelv

magyar

Támogasd a szerzőt

A Nuuvellánál hiszünk abban, hogy az íróink közvetlen támogatásával hozzájárulhatunk ahhoz az anyagi biztonsághoz, amely mellett a szerző 100%-ban a munkájára koncentrálhat.

Az alábbi csúszkával be tudod állítani, hogy mennyi pénzzel kívánod támogatni Vass József András nevű szerzőnket havi szinten. Ez az összeg tartalmaz egy 100Ft-os előfizetési díjat is, amelyért cserébe a szerző összes tartalmát korlátozás nélkül olvashatod a Nuuvellán.

600 Ft

Támogatom

Bejelentkezés / Regisztráció

Kérjük, jelentkezz be a folytatáshoz! Bónusz: regisztrált felhasználóként korlátok nélkül olvashatod a Nuuvella Sunrise aktuális számát!