A Hála az utcán egyedül ballagott,
csendesen lépdelt, lehajtva fejét.
Olykor ugyan szebb napokat látott,
manapság elfelejtik említeni nevét.
Mondták neki: Nagyképű vagy!
Mindenben csak magadat látod.
Azt hiszed, neked ezt is szabad?
Mindenki hálás legyen a világon?!
Ugyan már kérlek! Miért gondolod,
hogy Nélküled nem működik semmi?
Évmilliók óta a Föld forog magától.
Felesleges ebbe, beleavatkozni.
A Hála nem értette, miért eme vádak
terhére nem volt ő a nagyvilágnak.
Csak akkor jött elő, amikor hívták,
igaz szavakkal, a nevét kimondták.
Az érzések jöttek, kérdőn körbeállták
megleckéztetjük együtt azt a Hálát.
Évszakok érkeztek, beálltak a sorba,
megmutatjuk mi is kinek mi a dolga.
Az ébredés kezdte álmos volt hangja
a reggelt Nélküled is bárki megkapja.
Miért kellenek a magasztos szavak,
megvirradt ismét, indul egy új nap.
Az ölelés követte, két kezét széttárta,
Látod? Nincs szükség itt a szavakra!
Bal kar és jobb kar kell az öleléshez,
test a testhez ér, békességben élnek.
Az öröm érkezett széles vigyorával,
nekem ne mond, hogy kell ide a hála!
A boldogság előjött, a szív az ő vára,
legyintett egyet, az ostoba lármára.
A Hála szólni készült, hamar feladta,
évszakok érkeztek szépen libasorba.
Tavasz kérkedett, büszke önmagára
a természet megújul, nem kell a hála
Nyár melege tombolt, szinte égetett,
a gazda jó terméssel volt elégedett.
Ősz a szőlőfürtöt lédúsra hizlalja,
mustot ad, jó bort, kinek kell a hála.
A tél az előkelő, fagyos mosolyával,
középre lépett, hogy mindenki lássa.
Hóval takarom, a szép természetet,
Szent ünnepekkel lezárom az évet.
Vihar érkezett, ki maradt bőrig ázott,
elzavarta azt a díszes társaságot.
Az érzéseknek nem volt maradása,
az évszakoknak is akadt kifogása.
Egy kislány jött, vidáman dalolva,
tarka esernyőjét kis kezében tartva.
Felnézett hálásan, ruhája nem ázott,
az ernyő adta neki ezt a boldogságot
A Hála szívében öröm lángja égett
lelke énekelt, csendben körülnézett.
A kislány állt ott, dallal köszöntötte,
a Hálát onnantól senki nem feledte.
