Barion Pixel nuuvella

A távolság nem akadály

–       Férfi. Huszonnyolc éves. Száznyolcvan centi magas. Nyolcvan kiló. Bűn! Politikai személy elrablása, fogva tartása és súlyos bántalmazása. Büntetés. Kényszer űrutazás.

Sorolta a hajó számítógépes intelligenciája a hibernációból ébredő személy adatait. Kevin az ébredés után azonnal tisztában volt a tényekkel, pedig szervezetét évekig mesterséges kómaszerű állapotba tartották. Jól tudta ki ő, hol van, és arról is volt elképzelése, hogy miért. Az első emberi érzés ami visszatért testébe, az egy elemi ösztön volt. Félt! Mégpedig rettenetesen. Annak ellenére, hogy egész életében rajongott a világűrért. Azt viszont sose gondolta, hogy egyedül, magára hagyva fog majd kilépni a csillagok közé. Miután a kabin búrája már nem volt tapintható távolságban, a szemeit próbálta erőltetni. Lassan akarta kinyitni, éppen csak egy apró rést szeretett volna formálni szemhéjaival, de ez az óvatos próbálkozás is olyan erős fájdalommal járt, ami további, még erősebb szembecsukásra késztette. Így inkább beletörődött abba, hogy még akár órákig kénytelen teljes sötétben lenni. Igyekezett felülni, de valami, tapintásra heveder, visszafogta, amitől pánikszerűen elkezdte rángatni az egészet. De a hírtelen mozdulatoknak csak egy erős köhögő rohamot köszönhetett, ami valamilyen zselészerű anyagot hozott fel magával.

–       A hibernációs kabin elhagyásához előbb ki kell csatolni az övet! – szólította meg egy hang.

–       Ki volt az? – kérdezte Kevin kétségbeesetten.

–       Eva vagyok, a hajó mesterséges intelligenciája.

Kevin pánik rohama kissé alábbhagyott, így végül sikerült kipattintania a biztonsági pántok csatolóját. Csukott szemmel felült, majd izmait megfeszítve nagy nehezen kiszállt a kapszula alakú tárgyból, de az első lépésnél megcsuklott és a padlóra zuhant. Minden rossz ellenére, még azzal is szembesülni kellett, hogy a lábai ideiglenesen használhatatlanok. Szerencsére karjaiban valamivel több erő maradt. Így azok segítségével a padlón kezdett el kúszni, míg végül a hibernációs kabin tövéhez kuporodott, térdeit átkulcsolva, fejét mélyen a lábai közé temetve.

–       Mond Eva! Milyen messze vagyok az otthonomtól?

–       Több bejegyzett lakcímed is van az adatbázisomba. Kérlek pontosítsd a kérdésed, hogy kiszámolhassam kilométeres nagyságrendben a távolságot.

Kevin, nem értékelte a gépi precíziót adott helyzetébe, de kénytelen volt átfogalmazni a kérdését.

–       Milyen messze vagyok a Földtől? És lehetőleg ne metrikus mértékegységben add meg, hanem valami kézzelfoghatóbb módon.

–       A jelenlegi sebességgel haladva a Plútó nagyjából húsz órányira van.

–       Az nem lehet!

Pattant ki Kevin szeme az ijedségtől. Homályos foltok fogadták, miközben újra és újra visszacsukódott a szemhéja. Legalább annyit sikerült kivennie, hogy a hajó nagyon pici. Körülbelül húsz négyzetméternyi lehetett az egész utastere. Viszont rendes világítás híján az expedíció teljes felszerelése csak sejtette magát az aprócska LED kijelzők elszórt fényének köszönhetően.

–       Ebben nem egyeztem bele. Haza akarok menni! – dühösködött Kevin.

–       Nem helytálló a kijelentésed! – válaszolta Eva, majd kivetített egy rosszul szkennelt szerződést a központi monitorra és olvasni kezdte az idevágó részeket.

–       Mint a szóban forgó személy kijelentem, hogy a negyvenéves szabadságvesztésem helyett a B.AI.Inc. társaságnak ajánlom a testem szigorúan tudományos célokra.

–       Igen. Jól emlékszem mit írtam alá – vágott vissza Kevin. De nekem azt mondták, hogy tizennégy évet kell hibernálva töltenem a világűrben, utána szabadon távozhatok. Száműzetéstől szó sem volt.

–       Ez az állítás helyes. A g.12. hibernációs zselétesztelésére lettél kiválasztva tizennégy évvel ezelőtt. Ezzel teljesítetted a vállaltakat, így törvényileg szabad vagy.

Kevin dühe annyi erőt adott, hogy a karjai segítségével fel tudott kelni a kényelmetlen, rácsos talajról, és láthatóan bizonytalanul, de azért sikerült megállnia a kabinnak támaszkodva.

–       Szabad vagyok? Ez valami vicc akar lenni?

–       A programom jelenlegi beállításai nem engedélyezik a humor semmilyen formáját.

Kevin csak hümmögött.

–       Negyven év börtön helyett gyors éhhalálra ítéltem magamat – mondta ironikusan Kevin.

–       A feltevésed téves. Legalább egy évre való élelem áll rendelkezésedre. Ez a becslés anyagcserétől és egyéni szokásoktól függően eltérhet.

–       Pontosan mit várnak tőlem Eva?

–       Azt, amit a kísérletben résztvevők többi tagjától.

–       Pontosítanál!

–       Igen. A B.AI.Inc. eltökélt szándéka, hogy elsőként térképezze fel a naprendszerünk kiemelt térségeit. A program szerves része a hibernációs technológia továbbfejlesztése, és a főbb égitestek alaposabb megismerése.

–       Nekem kell feltérképezni a Plútót?

–       Az állítás pontatlanul fogalmazott, de helyes. A Plútó bizonyos részinek feltérképezése szükséges, de nem elégséges. A túlélési lehetőségekről értékes információkat fog szolgáltatni az ott töltött időnk.

Kevin mélyen elgondolkodott. Zavarta egy gondolat, amíg szavakba nem tudta önteni.

–       Eva várj! Azt mondtad többen is az én helyzetemben vannak.

–       Igen. Pontosan két személy van még, akik ilyen módon váltották ki a letöltendő szabadságvesztésüket.

–       Vagyis ők is a Plútó felé tartanak? Vagy már talán ott is vannak?

Hírtelen nagyot dobbant Kevin szíve, hogy talán mégsem kell egyedül lennie ilyen messze az űr sötétjében.

–       Nem. Őket más helyszínekre küldték. A kísérletet úgy terveztél, hogy a három személy nagyjából egyszerre érkezzen meg a műveleti helyszínre, de az űrhajó kapacitásait tekintve elérhetetlen távolságban legyenek egymástól.

Kevinen megint úrrá lett a kétségbeesés, amit az egyedülléttől való félelem táplált.

–       Mi a másik két helyszín? – könnyek között kérdezte.

–       A hozzánk közelebbi a Jupiter holdjai közül az Európa. és a naprendszerünk második bolygója a Vénusz.

–       Nem tudom valahogy megfordítani ezt a hajót és oda menni hozzájuk?

–       A hajó szabadon kormányozható.

–       Akkor forduljunk meg és mennyünk vissza a Földre! – parancsolta közbe Kevin, de már teljes bizalmatlansággal.

–       Induláskor a teljes üzemanyag tartalék kilencvenkét százalékát elégettük. A maradék üzemanyag pont elegendő a Plútón való landoláshoz, visszatérése a Földre viszont nem alkalmas.

–       Gondolhattam volna! Tehát így fogok meghalni. Elmondhatatlanul messze az otthonomtól, ráadásul egy gép lesz az utolsó akivel beszélni fogok.

–       Ezt nem áll módomban megválaszolni, mivel a programom nem képes rá – mondta Eva.

–       Lehetőségek terén viszont a másik két alany is lehet az utolsók között, akikkel sikeres kommunikációt folytathatsz.

–       Ezt hogy érted? Tudok velük beszélni?

–       Igen. Kívánsz csatornát nyitni feléjük.

–       Persze!

–       Rendben. Akkor nyitok egy csatornát, melynek a késleltetése körülbelül öt óra. Órák? Azt hittem valós idejű kommunikációról beszélünk – értetlenkedett Kevin.

–       Ekkora távolságoknál megoldatlan probléma a valós idejű kommunikáció. Amint utasítást adsz, indulhat a felvétel.

–       Mehet! A nevem Dr. Kevin Forest. Csak nemrég ébredtem fel a hibernációmból, de annyit már sikerült kiderítenem, hogy a Plútó felé tartok. Sajnos semmi reményem arra, hogy valaha hazajuthatok. Már csak abban bízhatok, hogy még hallhatok utoljára emberi hangot. Ha valamilyen módon visszatalálna ez a felvétel egyszer a Földre, akkor a családomnak csak annyit üzennék – kicsit elcsuklott a hangja, majd folytatta.

–       Csak annyit, sajnálom! Vége! Ennyi! Állítsd le a felvételt Eva!

Kevin satnya lábaival a nagyméretű panoráma üvegfal elé botorkált, és szét nézett messze a csillagok között.

–       Én nem látok semmit Eva. Elképzelhető, hogy már elhagytuk a naprendszert is.

–       Nem. Még a naprendszeren belül vagyunk. Ez egy holt tér, azért tűnik ilyen üresnek. A legfeltűnőbb égitest a jelenlegi pozíciónkból a nap lenne, de pont a haladási irányunk mögött van.

–       És mi lesz ha odaérünk?

–       Speciális tűrőképességű ruhákból négy darab van. Ezek kibírják az abszolút nullafokot is. Másik tartományban akár ötszáz Celsius fokig is képesek elviselhetővé tenni a klímát. A védőruhák segítségével könnyedén meg tudod tenni a javasolt napi öt kilométeres távot is, hogy felfedezd a bolygót a leszálló pálya körzetében.

–       És ha nem csinálok semmit, csak leülök és várok? Akkor mi lesz? Ha úgy is meghalok, miért segítenék egy ilyen beteg tudományos kísérletben?

–       Lehetőséged van megtagadni a feladatot amivel megbíztak, de értelmetlennek látom ezt az opciót.

–       Igaz! Egy évig nem fogok a hajóban ücsörögni, amíg éhen nem pusztulok. Eva? Mit tudok enni? Nagyon megéheztem.

–       Ez természetes velejárója a hibernációnak. Javaslom a fehérje szeletek közül válassz ki egyet. Ezeket speciálisan a hibernációtól legyengült szervezetre fejlesztették ki.

Kevin alaposan szétnézett, majd észrevett egy pár ládát étel felirattal. Meglepődve konstatálta, hogy milyen gyorsan visszatért a látása az ébredés óta. Közelebb lépett az egyik konténerhez, óvatosan leemelte a tetejét és mélyen beletúrt, amíg a kezébe nem akadt az, amit keresett. A papír csomagolást könnyen, szinte erőlködés nélkül tépte szét, majd mohón enni kezdett. Rágás nélkül nyelte le az édes tejport masszát, ami azonnal oldódni kezdett, amint nyállal keveredett. Az evés befejeztével egyszerűen elterült a földön és órákig csendben elmélkedett.

–       Kevin! – szólt Eva.

–       Megjött az első válasz a hívásodra!

      Ilyen gyorsan? A Jupiter lényegesen közelebb van hozzánk mint a Vénusz. A másik válaszra még várnod kell, amennyiben úton van.

–       Játszd le kérlek.

–       Rendben. Indítom a felvételt.

–       A nevem Lucy. Nemrég érkeztem meg az Európa nevű holdra. Leírhatatlan látvány volt, ahogy elhalad a hajóm a Jupiter mellett, de maga a landolás már nem volt zökkenőmentes. Ennek már több mint tíz órája. A törzs eléggé megsérült, ráadásul egy hasadékba szorult be. A felszínt ameddig csak a szem ellát jég borítja. Kimenni még nem mertem. Talán később összeszedem a bátorságomat, de az-az igazság, hogy rettenetesen félek. Most azt tervezgetem, hogy egy drónt leküldök a hasadék mélyére. Szeretném látni mi van a bolygó mélyebb rétegeiben. Jól tudom, hogy ezt nem fogom túlélni, és talán meg is érdemlem azt, ami velem történik, de… Nem így akarok meghalni – mondta sírós hangon Lucy, majd megszakította  az üzenetet.

–       Adás vége – mondta Eva, miután kimerevítette az utolsó képkockát.

–       Eva! Tekerd vissza oda, amikor látszik a felszín a háttérben! Köszönöm. Ez gyönyörű.

Hosszú percekig nézegette Kevin a monitort, utána újból ledőlt pihenni, amíg Eva félbe nem szakította.

–       Megjött a második válasz is.

–       Mehet a lejátszás!

–       Már nincs sok időm. Hamarosan landolok, és ha hihetek a hajó mesterséges intelligenciájának, akkor a vastag légkör miatt nem fogok tudni több üzenetet küldeni már. Nagyon barátságtalan ez a bolygó.

Erős sistergés kezdte szennyezni a hangot. Néhol elveszett a mondat értelme, és a kép is egyre jobban akadozott.

–       Azt hiszem már látom a felszínt. Nem tudom milyen élőlény lenne képes megélni itt, de mintha láttam volna valamit. Bár már azon se csodálkoznék, ha hallucinálnék. Ott van! Ott van! Látom!

–       Adás vége – mondta újfent Éva.

–       Eva nézd át a felvételnek azokat részeit, ahol létszik a bolygó felszín! – mondta reszketve Kevin.

–       Az elemzés megtörtént – hangzott el pár másodperc múlva.

–       Látsz rajta idegen entitást? – kérdezte egyszerre izgatottan és félve Kevin.

–       Nem.

–       Nagyításban sem?

–       Nem.

–       Pedig mintha tényleg elsuhant volna valami a háttérben – mondta Kevin, miközben a hideg rázta.

–       A képkockákat kielemezve arra jutottam, hogy az amit az emberi szem átsuhanó árnyéknak vélhet, az szimpla zajszennyezettség.

–       Te is tévedhetsz Eva!

–       Igen. De jelen esetben erre négy százalék valószínűséget látok.

–       Miért kell mindent ennyire mereven kezelni? Nem tudnál kicsit emberibb lenni

–       De igen – hangzott el a meglepő válasz.

–       Hát! Akkor mire vársz?

–       Rendben. Állítottam a szociális interakciós készségeimen.

–       És most hogyan tovább? – kérdezte Kevin.

Azt neked kellene tudnod? – válaszolta Eva, már sokkal emberibb hangnemben.

–       Segíts! Hogyan juthatok haza?

–       Véleményem szerint két választásod van. Az első. Terv szerint landolunk a Plútón, majd a nagyjából egy év alatt, ameddig ki nem fogynak az élelmiszer tartalékok, reménykedsz, hogy rád talál egy barátságos földönkívüli faj és jószándékuk jeleként segítenek hazajutni.

–       Te most gúnyolódsz Eva?

–       Nem! Ezt komolyan gondoltam.

–       És mi a másik?

–       Mivel csak egy landolásra elegendő üzemanyag tartalékunk van, ezért javaslom, hogy inkább ne szálljunk le, inkább maradjunk lendületben és menjünk tovább.

–       Tovább? Hova tovább? A naprendszeren túlra?

–       Pontosan. Így körülbelül tízszer akkora esélyed van találkozni egy idegen fajjal mielőtt éhen hallsz.

–       Ez nevetséges! Ennyi az összes lehetőségem.

–       Igen! Sajnos ennyi. Te döntesz.

Kevin arcán megjelent egy könnycsepp. Egy darabig a világűrt szemlélte, majd visszaült a földre.

–       Legyen. Akkor menjünk tovább!

–       Értettem! Akkor irány az ismeretlen. Sok időt töltünk majd együtt. Javaslom, beszélgessünk minél többet, hogy jobban megismerhessük egymást.

Kevin nem felelt.

–       Persze nem muszáj, ha nincs hozzá kedved – próbálta puhítani Eva.

–       Kevin! – szólt újra Eva pár perc múlva.

–       Igen?

Van még egy üzeneted?

–       A fiú karjai segítségével felpattant a padlóról.

–       Kitől?

–       Lucytól!

–       Mire vársz? Játszd le!

Tetszett a történet?

1 0

Regisztrálj és olvasd Vass Zoltán 10 történetét!


  • 1201 szerző
  • 785 órányi történet
  • Reklámmentes olvasási élmény
  • Ingyenesen olvasható történetek
  • Napi szabadon olvasható merítés a Nuuvella Sunrise-on






Már van Nuuvella felhasználóm.

Vass Zoltán

A távolság nem akadály

Műfaj

sci-fi

Rövid leírás / Beharangozó

Kevin az egyike azoknak a raboknak, akiket kényszer űrutazásra ítéltek a visszatérés reménye nélkül. Bár az elitéltek térben nagyon messze vannak egymástól, egy AI segítéségével üzenetekben kommunikálhatnak egymással.

Rövid összefoglaló

Scifi történet, amely egy kényszerűrutazásra ítélt rab legbelsőbb félelmeit tárja elénk.

Olvasási idő

11 perc

Nyelv

magyar

Támogasd a szerzőt

A Nuuvellánál hiszünk abban, hogy az íróink közvetlen támogatásával hozzájárulhatunk ahhoz az anyagi biztonsághoz, amely mellett a szerző 100%-ban a munkájára koncentrálhat.

Az alábbi csúszkával be tudod állítani, hogy mennyi pénzzel kívánod támogatni Vass Zoltán nevű szerzőnket havi szinten. Ez az összeg tartalmaz egy 100Ft-os előfizetési díjat is, amelyért cserébe a szerző összes tartalmát korlátozás nélkül olvashatod a Nuuvellán.

600 Ft

Támogatom

Bejelentkezés / Regisztráció

Kérjük, jelentkezz be a folytatáshoz! Bónusz: regisztrált felhasználóként korlátok nélkül olvashatod a Nuuvella Sunrise aktuális számát!