Barion Pixel nuuvella

A sors keze

Sajnos Viki nem kísérhette el Kylet a szanatóriumba, mert édesanyja tüdőgyulladást kapott, és otthon maradt ápolni őt. Viki a történtek után teljesen magába zárkózott. Nem hiányzott neki senki, sehova nem járt, csak anyját gondozta és festett. Állandóan, fáradhatatlanul dolgozott. A munkája megmaradt, és ez vigaszt és reményt nyújtott számára, akkor, amikor a legmegalázottabbnak érezte magát. És minden művébe belefestette fájdalmát, vereségét, életét, mindent, ami történt vele. 

Aztán egy nap, hazajött Kyle a szanatóriumból, meggyógyulva, amint mondta, és naponta ellátogatott hozzá. Nagyon figyelte, de nem tűnt betegnek. Teljesen normális volt. 

– Lehet, hogy mégis tévedett az orvos – gondolta, – és Kyle-nak mégse volt gyógyíthatatlan a betegsége?  

Megint jó barátnők lettek. Ha Vikinek nem volt ideje ellátogatni hozzá, akkor Kyle nézett be egy pár órára Vikiékhez. És mesélt. Mindig tudott valami újdonságot, mindig hallott valamit, amit érdemesnek tartott elmondani. Vicceket is mondott, és mindhárman jókat nevettek. 

Bár kellemes órákat töltöttek együtt, a Viki anyjának mégse tetszett a két leány szoros barátsága. Ő nem tudta olyan könnyen elfelejteni Kyle-nak, azt, amit Viki ellen vétett, és nem találta őt lányához illő barátnőnek. Nem tudta megérteni azt sem, hogy mi köti Vikit olyan nagyon ehhez a hóbortos leányhoz, de nem szólt miatta, visszafojtotta ellenszenvét, és örült, amikor lányát, ha kis időre is, de mosolyogni látta.

Kyle sokáig bejárt a kórházba pszihoterápiás utókezelésre és felülvizsgálatra. Gyógyszereit is rendszeresen szedte, így látomásai nem tértek vissza hozzá. Megerősödött és nyoma sem látszott rajta a betegségnek.

Vikit pedig állandóan unszolta az anyja, hogy menjen már egy kicsit szórakozni is. Járjon el színházba, moziba, vagy éppenséggel menjen el egy üdülőbe pihenni.

Kérlelésére nagyon sokáig a válasz kitérő, vagy határozottan visszautasító volt. Egyszer aztán mégis engedett anyja kérésének, és megígérte, hogy elmegy két hétre valahova kikapcsolódni.

******

Viki még egyszer körülnézett a lakásban, aztán fogta kis bőröndjét, és kisietett az utcára, ahol várt rá a hívott taxi. Anyja bár könnyes szemmel, de mosolyogva, elégedetten nézte a függöny mögül, hogy lánya beül a taxiba és elindul az állomás felé. 

Vikinek sehogy sem volt kedvére való ez az utazás, csak anyja unszolásának tett eleget. Megunta az örökös noszogatásokat és szemrehányásokat a saját elromlott életéért. 

– Nos, Viki? – volt mindennap anyjának hozzá intézett első kérdése. – Megvetted-e már végre azt az üdülőjegyet? 

– Nem anya, hidd el nekem, hogy semmi kedvem sincs az utazáshoz. Inkább beszéljünk másról. Megkezdtem egy új festményt, és…

– Viki drága, – vágott szavába az anyja, – ne haragudj, de engem most ez nem érdekel. Erről beszélünk majd később. Mi lesz az üdülőjeggyel? – nézett rá komolyan.

– De anya, mondtam már, hogy...

– Nekem ne mesélj! Mit akarsz, teljesen tönkre akarod tenni magad? Azt hiszed, nem látom, hogy szenvedsz? Agyonhajszolod magad a munkával is! Ez nem vezet jóra! Kell egy kis kikapcsolódás, mert másképp megbetegszel. Egy pár hetes üdülés a hegyekben, vagy a tengerparton jót fog tenni neked. Ahova akarsz, oda menj, csak menj, ne ülj állandóan itthon! Én már helyrejöttem, nem kell már egész nap mellettem lenned! 

– Nem tudom anya, mennék is meg nem is.

– Oda akarsz kerülni Kyle mellé? Különben még majd erről is beszélgetünk egyszer. Nem tetszik nekem, hogy megint olyan sokat vagy együtt Kyleval. Nem hozzád való. Egy közönséges kurva, aki a barátnője férjét képes volt elcsábítani!

– Anya ne bántsd Kylet! Ő egy szerencsétlen, sajnálatraméltó teremtés!

– Még ilyet! – rökönyödött meg az anyja. – És te nem vagy az? Te nem vagy sajnálatraméltó szerencsétlen, azt hiszed?

– De anya!

– Semmi anya! Ha azt hiszed, hogy nem igaz, amit mondok, akkor ne haragudj kislányom, de neked is elment eszed! – mondta magából kikelve az anyja.

– De anya! – nyöszörögte Viki, és szomorú kék szeméből hatalmas könnycseppek gördültek alá, végigfutva sápadt, meggyötört arcán, megpihenve egy pillanatig, mintegy kíváncsian szemlélve az állon túli mélységet, majd határozott lendülettel a földre pottyantak. 

Erre anya és lánya, hírtelen összeölelkezett.

– Meg kell ígérned Viki, hogy szót fogadsz – suttogta könnyes szemmel az anyja. – Tudod úgy, mint régen, mint amikor még kislány voltál. Te jobb sorsot érdemelsz, és énnekem az az érzésem, hogy minden jóra fordul még – duruzsolta fülébe, és gyöngéden megsimogatta a Viki arcát.

– Jól van anya! – sóhajtotta Viki. – Megígérem, hogy megveszem azt az üdülő jegyet, és jövő hónapban elutazok.

És most itt ült ebben a taxiban, és robogott az állomás felé.

– Megérkeztünk asszonyom! – szakította félbe gondolatainak láncát a sofőr. – Szabad lesz segítenem? – kérdezte készségesen a kis bőrönd felé mutatva. 

– Köszönöm szépen, nagyon kedves, de elbírom magam is.

Azzal a kezébe nyomott egy ötvenest, és meg se várva a visszajárót, már sietett is az állomás épülete felé.

Zsúfolásig telve volt az állomás. Vikinek gyermekkori emlékek jutottak eszébe, amikor anyjával és apjával boldogan, és izgalommal telten várták a vonat érkezését. Most nem kellett sokáig várni, mert éles fütty hasított a levegőbe, és jelezte, hogy érkezik a vonat. Sokan szálltak fel, nagy volt a tolongás. Az emberek egymást lökdösve igyekeztek felkapaszkodni a vonatra. Viki már azt hitte, hogy nem lesz képes feljutni, amikor egy férfi elkapta a karját, és felemelte a lépcsőre. Amire felocsúdott, ismeretlen segítőtársa eltűnt mellőle, így nem tudta megköszönni a segítségét. Ide-oda nézelődött egy darabig, de mivel sehol nem látta, nem törődött tovább vele. Az volt a fő, hogy fent volt a vonaton. 

Az első osztályon, ahova a Viki jegye szólt, nem volt tolongás. Megkereste a helyét, és kényelmesen belesüppedt az ablak melletti puha székbe. Szembe vele, a fogason egy kiskabát lógott, jelezve, hogy a hely foglalt. Elővette félig olvasott regényét, de az olvasás valahogy most nem ment, nem tudta lefoglalni a figyelmét. Unottan nézegetni kezdte a hátra maradó házakat, fákat, majd elmélyedt gondolataiban.

– Hányszor próbára teszi az élet a türelmünket. Néha, mint most is, elveszítem a bátorságomat. Vajon ez már örökké így lesz? Nem is merek a jövőbe nézni, ha arra gondolok, hogy minden nap újabbnál újabb gondokat és bajokat hoz, és olyan keveset teljesít be vágyainkból. Még csak huszonöt éves vagyok, és mégis úgy érzem, hogy az ifjúság és szerelem olyan messze áll tőlem, mintha minden örökre elveszett volna. 

Furcsa érzés vetett véget gondolatai sorának. Olyan érzése volt, hogy valaki figyeli. Mintha egy idegen szempár illetlenül beleolvasott volna nem éppen kellemesnek mondható gondolataiba. Felpillantott, és egy jóképű fiatalemberen akadt meg a szeme, aki éppen őt méregette tekintetével. Annyira bele volt merülve gondolataiba, hogy észre se vette, mikor jött be, és ült le vele szembe.

– Biztosan köszönt is – gondolta Viki, – én meg nem hallottam.

Zavarában mélyen elpirult, s nagyon haragudott magára, hogy úgy viselkedik, mint egy csitri, akit rajtakaptak valami csínyen. Egy darabig még feszengve fészkelődött a széken, aztán megint elővette olvasmányát, ám az a tudat, hogy valaki figyeli, nem hagyta nyugodni. Lopva ránézett a férfira. Olyan harminc év körüli lehet – állapította meg.

– Eh, de mit érdekel engem! – gondolta, majd újra megpróbálta rákényszeríteni magát az olvasásra.

– Bocsánat a zavarásért – hallotta kis idő múlva a férfi kellemes hangját. – Megengedi, hogy rágyújtsak?  Vagy...

– Nyugodtan rágyújthat – volt a kurta válasz.

– Akkor talán megkínálhatom? – kérdezte megint a férfi, Viki felé nyújtva cigarettás dobozát.

Viki ránézett, és már a nyelve hegyén volt az elutasító válasz, amikor maga sem tudta miért, egy alig hallható köszönömmel kivett a felé nyújtott dobozból egy cigarettát.

– Nem tudtam, hogy egy fülkében fogunk utazni, mert akkor segítettem volna tovább is, nem csak a felszállásnál – mondta könnyed mosollyal.

– Ön volt az? – mosolyodott el erre Viki is, és visszagondolt arra, milyen könnyedén emelte fel maga mellé az idegen. – Hálás köszönet a segítségért.

– Szóra sem érdemes. Megengedi, hogy bemutatkozzak? Robert Caldwell vagyok.

– Victoria Taylor – volt a kurta válasz.

A leheletnyi kézcsók megint Viki arcába kergette a vért. Hogy palástolja zavarát, megnyomkodta az ujjai közt levő cigarettát, mire a férfi készségesen felé nyújtotta az égő öngyújtót. 

– Messze utazik? – kérdezte Robert.

– Elég messze. Bandglockba.

– Milyen véletlen, én is oda igyekszem – mosolyodott el a férfi, de mosolyában volt valami különös és szomorkás.

Egy félóra elteltével már úgy beszélgettek, mint két régi ismerős. Észre se vették, mikor és hogyan telt el az idő, csak azt látták, hogy megérkeztek Bandglockba, és nekik le kell szállniuk a vonatról. Összekapkodták holmijukat, és a vonatajtóhoz siettek.

******

Másnap, séta közben, véletlenül összetalálkoztak.

– Nicsak, ez a szép hölgy megint nagyon szomorú. Fel kell vidítani – mondta mosolyogva Robert. – Egy fagylalt visszahozná a kedvedet? Ha igen, akkor nagyon szívesen meghívlak egy finom eper, vanília, csoki, vagy bármilyen más fagyira. Ha nem, akkor talán egy kávéra, vagy mindkettőre. Jó?

Viki elnevette magát.

– Jó, menjünk – mondta, s arcáról eltűntek a megszokott, szürke gondolatok árnyai.

Betértek a legközelebbi cukrászdába, és nagy adag fagylaltot rendeltek. Közben kellemesen beszélgettek.

A délelőtt nagyon hamar eltelt, legalábbis Vikinek úgy tűnt. Jól érezte magát. 

– Mikor látlak újra? – kérdezte a férfi, rászegezve nagy, világoskék szemét, amikor látta, hogy Viki menni készül.

– Nem tudom – válaszolta Viki. – Délután pihenni szeretnék egy keveset. Ez a friss, hegyi levegő elkábított. Még egyszer nagyon szépen köszönöm a fagylaltot, tényleg felvidított.

– Örülök, hogy a segítségedre lehettem – mondta Robert, majd hirtelen hozzátette, – Akkor talán este, ha nincs más programod?

– Nem tudom mit is mondjak. Nincs különösebb programom, de talán jobb, ha megint a véletlenre bízzuk - mosolyodott el Viki, de hangja eléggé bizonytalan volt.

– Miért bíznánk a véletlenre? Nem jó az ilyesmit a véletlenre bízni - mondta határozottan Robert. – A vacsora kettesben jobban esik. Nos?

– Igaz, de…  – válaszolta Viki tétován. Ám Robert nem hagyta ennyibe a dolgot.

– Persze, hogy igaz. Akkor megegyeztünk. Este nyolckor várlak a szálloda bejáratánál. S ha nem jössz, addig fogok ott szobrozni, amíg meg nem sajnálsz.

Erre mindketten elnevették magukat. Még egy kis ideig beszélgettek, majd vidáman, mosolyogva váltak el.

Viki becsukta maga után a szobaajtót. Jókedve, mint a kámfor, úgy illant el egyszerre. Haragudott magára, hogy ilyen könnyen rá engedte magát beszélni az esti találkára. Úgy érezte, nem az ő szokásához méltó dolog, de ha már megígérte, be kell tartania ígéretét.

– Majd máskor határozottabb leszek – gondolta.

A meleg habfürdő messze kergette rosszkedvét, és azon kapta magát, hogy egy kedvenc, jólismert dalt dúdolt, miközben formás lábszárát szappanozta. Fürdés után ágyba bújt, és mély, pihentető álomba merült. Hirtelen ébredt, mintha egy rémálom ijesztette volna meg. Megnézte az órát, fél hetet mutatott. 

– Ilyen sokáig aludtam? – gondolta furcsállva, és nagyot nyújtózott a puha takaró alatt. – Az ebédet bizony lekéstem – mosolyodott el. – Még szerencse, hogy nyolc óráig elég időm van, és nyugodtan elkészülhetek. 

Háromnegyed nyolckor még a fürdőszobában volt, s egy utolsó, elégedett pillantást vetett a tükörbe. 

Az este hamar eltelt. Robert kitűnő táncos volt, s mivel a zene is jó volt, keveset ültek az asztal mellett. Viki bevallotta magának, hogy nem is emlékszik rá, mióta töltött el ilyen kellemesen egy estét. Talán fiatal leány kora óta nem volt ilyen jó hangulatban.

Másnap Robert felhívta telefonon. Amikor meghallotta a férfi hangját, szíve nagyot dobbant, és az arca ragyogott az örömtől. Pillantása a falon levő tükörre esett, és elszörnyedt, amikor meglátta milyen világosan látszott arcán a boldogság mosolya. Mintha nem is ő lett volna, hanem egy más, idegen, elégedett Viktória nézett volna vissza rá a tükörből. 

– Istenem – gondolta, oda se figyelve többé a telefonbeszélgetésre, – hát már ide jutottam? – Sajnos nem! – válaszolta határozottan a férfi kérdésére. – Ma itthon maradok – és hogy Robert újra rá ne beszélje a találkára, letette a kagylót.

– Lehet, hogy nem volt szép tőlem, – gondolta, – biztos azt gondolja, hogy neveletlen vagyok, de... – nem fejezte be a gondolatát, az ablakhoz lépett.

Odakint zuhogott az eső, és Viki úgy tett, mintha kifelé nézne az ablakon, de valójában semmit sem látott. Nem érdekelte mi történik odakint. Valamit mégis látott.      

Ábrándozó szeme előtt egy férfi alakja jelent meg. Előbb homályosan, majd mindegyre tisztábban, maga előtt látta Robertet, elragadó mosolyával és csodálatosan szép kék szemével. Ujjai hirtelen megmozdultak, mintha meg akarták volna simogatni ezt az elbűvölő arcot. Keze a félúton megállt.

– Nem vagyok normális – gondolta, s ujjaival dús hajába túrt.

Lehajtotta a fejét, maga elé nézett, s a szeme tele volt szomorúsággal.

– Ma tényleg nem megyek sehova – sóhajtotta. – Nem akarom látni. Így is többet foglalkozom vele a kelleténél. Ma csak pihenni fogok. Az ebédet is a szobába hozatom – próbálta meggyőzni magát.

Lefeküdt az ágyra, kezébe vette könyvét, és olvasni kezdett. Nem olvasott sokáig, mert hamarosan elnyomta az álom. És álmában is látta a férfit. Ő menekülni akart előle, de az megfogta a kezét, ajkához emelte és így szólt hozzá:

– Szeretlek téged. Hiába szaladsz, a sorsod elől nem menekülhetsz. És azt is tudom, hogy te is szeretsz. Ne ellenkezz, nyugodj bele, ennek így kellett lenni!

Válaszolni akart, mondani akart valamit, de nem jött ki hang a torkán. A férfi pedig csak nézte őt, és semmi mást sem látott többé, csak szemének boldog ragyogását.

Éles telefoncsengés ébresztette. Nem vette fel a kagylót, hagyta, hogy csengjen. Kint ugyanúgy esett az eső, mint amikor lefeküdt. Felült ágyában, fejét térdére hajtotta, s az álomra gondolt. 

– Valami történik velem – állapította meg. – Milyen kár, hogy nincs itt Kyle vagy anya.

Valakivel közölnie kellett volna gondolatait. Valakinek el kellett volna mondania, milyen különöset álmodott, és azt, hogy mennyire megváltozott a hangulata. Félni kezdett saját magától, és nem volt mellette senki, aki menedéket nyújtott volna számára.

Egyszerű fekete ruhát öltött magára, taxit hívott, és korábbi határozata ellenére, sétálni ment az esőben. 

Gyönyörű volt az út, az erdős völgyeken keresztül. A gép könnyedén suhant, és Viki örült a friss erdei levegőnek, mely nedvesen csapódott arcába, a nyitott ablakon keresztül. A tó partján kiszállt a taxiból, és körbejárta a kis tavat az esőben. Sárosan és csuromvizesen ért vissza a taxihoz.

– Asszonyom, meg fog fázni, teljesen átázott – figyelmeztette az idős sofőr. – Ne forduljunk vissza?

– De igen. Igaza van – hagyta rá Viki szórakozottan. – Forduljon vissza!

Szobájába levette magáról a vizes ruhát, és szárítani kezdte dús, hosszú haját. Fésülködés közben a tükörbe nézett, majd gondolt egyet, és lement a szállodában lévő fodrászhoz, kontyba akarta fonatni a haját. Ám amint meglátott egy közelében levő képen egy rövid hajú manökent, rámutatott:

– Így szeretném! – mondta határozottan.

– Gyönyörű haja van, asszonyom – válaszolta a fodrász – Kár lenne érte.

– Én már meguntam. Valami újat szeretnék – felelte könnyedén. – Itt az ideje, hogy változtassak rajta. Gondolja, hogy nem állna jól nekem?

– De igen, szerintem nagyon jól állna, de...

– Kérem, nyírjon meg!

Pár perccel később a fodrász megkezdte munkáját, és a lenyírt hajfonatok már ott is hevertek a Viki lábánál a földön. Amikor kilépett a fodrász szalonból, az volt az érzése, hogy felszabadult, hogy valami új, kellemes dolog történt vele. Mintha valami régi, kényelmetlen dolgot hagyott volna maga után. Mintha kicserélték volna. Könnyűnek érezte magát és vidám volt. Bezárult mögötte egy ajtó, és előtte egy másik nyílt ki. 

Az új frizura jól állt neki, sokan megfordultak utána.

– Elég volt a kesergésből! – gondolta. – Életemnek ezt a sötét, csúnya részét végleg lezárom. Most élni akarok, és boldog akarok lenni!

******

És tényleg, frizurájával együtt, Viki is megváltozott. Olyan volt, mint aki most éli át élete első nagy szerelmét. Minden olyan álomszerű volt körülötte, szinte mesebeli. Ő és Robert, kéz a kézben kóboroltak az erdő mélyén, és a napsütötte tisztásokon. Amikor elfáradt, leült egy farönkre, és míg ő pihent és hallgatta a madarak énekét, Robert egy egész öl margarétát szedett neki, és beborította velük lábát. Viki a boldogságtól szinte ragyogott. Csillogó szemmel emelte fel arcát, és ajándékozta meg a férfit az első csókkal.

Milyen újfajta íze volt ennek a szerelemnek, amely most ajkát érintette. Mi volt ez? Út a jövő felé? Kárpótlás mindenért, amit eddig elvesztett? Már nem is gondolkodott semmin, csak azt tudta, hogy mint soha eddig, Robert mellett biztonságban érzi magát, és neki most csak erre volt szüksége. Végre megtalálta azt, ami után annyira vágyott: az igazi boldogságot.

Aztán véget értek a szabadság édes, gondtalan napjai, és mindketten hazautaztak.

– Én olyan kimondhatatlanul boldog vagyok! Olyan összehasonlíthatatlanul más ez, mint ami eddig volt – borult barátnője nyakába Viki. És mesélt, be nem állt a szája, beszélt Robertről, és véletlenül rájuk tőrt szerelmükről, kellemesen együtt töltött napjaikról.

Kyle komoran tűrte, hogy Viki boldogság kitörése alábbhagyjon. Igénybe vették idegeit, és lehangolták az ilyen robbanásszerű, nem várt vallomások. Aggódott Vikiért. Meg volt győződve afelől, hogy a boldogság úgy sem tart sokáig, utána mindig valami rossznak kell jönnie, és ahhoz, hogy ez a rossz mégse történjen meg, jobb, ha az ember nem merül bele annyira a boldogságba. 

– Viki, mit tudsz te erről a férfiről?

– Csak annyit, hogy szeretem. Bolondulásig szeretem, és ő is engem. Ennél több nem kell nekem, semmi más nem érdekel! Hidd el, hogy olyan kimondhatatlanul boldog vagyok! – válaszolta Viki mosolyogva.

Kyle mégsem hagyta ennyibe a dolgot. Neki ez nem volt elég. 

Magándetektívet fogadott, hogy megtudja, ki az a férfi, aki barátnőjének nem csak a szívét, de az eszét is elrabolta. 

Amíg nem tudott meg róla mindent, nem állhatott ki nyíltan ellene. Vikivel nem lehetett komolyan beszélni. Ő a fellegekben járt.

– Valakinek vigyáznia kell rá – gondolta, mindinkább meggyőzve magát szándéka nemes voltáról.

Amióta hazajött a szanatóriumból, most pedig még inkább, állandóan csak a Viki sorsa foglalkoztatta. 

– Meg kell védenem a férfiaktól! Ők az előidézői minden rossznak. Nagy a gyanúm, hogy ez a férfi se tisztességes!

És gyanúja valósnak bizonyult, amikor megkapta a detektív jelentését. Szinte égette szemét a következő sor: „Robert tíz éve nős, két és fél éve külön él feleségétől, de hivatalosan nem váltak el. Két gyermek édesapja.”

A jelentés agyába kergette a vért. 

– Ugye megmondtam! – csapott az asztalra. – A gazember! Elhagyta a feleségét, és most Viki után koslat. Szegény asszony! Ó, az elvakult Viki! Ő nem akar tudni semmiről! Őt most nem érdekli semmi más! Ő most szerelmes! Pedig meg kell tudnia! Meg kell, hogy értse. Azonnal telefonálok neki!

Az előszoba csendjébe élesen hasított bele a telefon csengője. 

Kyle türelmetlenül dobolt ujjaival az asztallapon, míg várta, hogy a kagylót felvegyék. Ám azt nem vették fel.

– Nincs otthon! – robbant ki belőle a harag. – Biztos most is vele van! 

Ez a gondolat még zaklatottabbá tette. Ide-oda járkált a szobában, olyan volt, mint egy nyugtalan, felbőszült tigris.

– Mit tegyek? Hol lehet? Vagy talán kint van a kertben, és nem hallja a telefont?

Erre a gondolatra kicsit megnyugodott. Sietve levetette háziruháját, és magára kapta farmernadrágját, egy trikót, és már indult is a Viki háza felé. Úgy sietett, mint akinek ég a talpa alatt a talaj. 

A kapu előtt megállt, hogy kifújja magát, és rátette kezét a kilincsre, hogy kinyissa a kaput, de az, magától kinyílt. Hirtelen hátra hőkölt. Váratlanul érte a dolog, és megijedt. 

A kapun Viki és Robert lépett ki. A férfi kezében egy kis bőrönd volt. Mindketten vidámak nevettek.

– Kyle! Veled mi van? – kérdezte Viki őszinte meglepetéssel, amikor meglátta a sápadt Kylet.

– Én, csak úgy jöttem. Telefonáltam neked, és nem tudtam elképzelni, miért nem válaszolsz? Most már tudom! – nézett szúrós tekintettel Robert felé. – Hová mentek?

– Egy kicsit szórakozni. Három nap múlva itthon leszünk – nyugtatta meg Viki.

– De én valami fontosat akarok veled közölni – kezdte Kyle.

– Miről van szó? Rólad? Csak nem történt valami baj? – kérdezte Viki aggodalmasan.

– Nem. Nem rólam van szó. Rólad. Pontosabban rólatok.

– Akkor ez várhat három napig – mosolyodott el Viki, és beült a kapu előtt álló kocsiba, majd csókot dobva Kylenak, eltűntek annak szeme elől.

Kylet majd szétvetette a düh. Be se ment megnézni, hogy Viki anyja otthon van-e, sarkon fordult, és hazaviharzott. 

Otthon rávetette magát az ágyra, és tehetetlenségében elsírta magát. Egy kis ideig zokogott, s magához szorította a párnát, majd hirtelen megfordult és elmosolyodott. 

– Hogy miért nem jutott ez hamarabb eszembe? – kérdezte magától félhangosan.

Felkelt, elővette a telefonkönyvet, és izgatottan fellapozta. Megállt a „C” betűnél, és tárcsázott.

Pár perc múlva elégedetten tette le a kagylót. 

– Ezt elintéztem! – suttogta. Mosolyában volt valami titokzatos, és egyben félelmetes. Nagyon meg volt elégedve azzal, amit tett. Szinte boldog volt.

******

– Hál’ istennek három napig szabad vagyok. Mindenki elutazott, csak a virágokat kell megöntöznöm, és a kutyát kell megsétáltatnom – gondolta Rose, Vikiék házvezetőnője, miközben rendbe szedte a lakást. 

A Viki mamája már egy hete nem volt otthon, elment meglátogatni beteg nővérét, és talán, még egy jó pár napig távol marad.

Rose még egy kutató pillantást vetett a ház felé, azzal fogta magát, és hazament.

Otthon az a rossz hír várta, hogy legkisebb gyermeke, Jimmy, megbotlott, elesett a lépcsőn, és betörte a fejét, amikor megpróbálta Mariann nővérétől elcsenni a játékbabát. A kis Jimmy feje annyira vérzett, hogy muszáj volt vele a szomszédoknak az elsősegély osztályra szaladni. Még szerencse, hogy nem laktak messze a kórháztól, s így nem kellett mentőket hívni. Szinte rosszul lett, amikor megtudta, hogy Jimmy két kapoccsal úszta meg az eseményt.  

Mariann kinevette Jimmyt, amikor meglátta befáslizott fejét. Erre aztán kitört a vihar. A nagy civakodásra megjelent a családfő is, pizsamában, és megállt a konyhaajtóban.

– Rémesek vagytok! – dörögte. – Az ember nem tud fél órát pihenni tőletek!

– Nézd meg inkább, hogy néz ki a fiad! Amíg te pihentél, betörte a fejét, és a szomszédnak kellett kórházba vinnie! – közölte Rose szemrehányóan, míg a levest kavarta meg a tűzhelyen.

– Pompás! – mormogta a pizsamás családfő, és leült az asztal mellé.

– Cseppet sem pompás! – bosszankodott Rose, és megtörülte kezét a kötényében. – Légyszíves máskor a tapintatlan megjegyzéseidet tartsd meg magadnak!

Thomas azonnal felpattant.

– Mi az, hogy tapintatlan megjegyzések? – kérdezte felbőszülten, mint egy kiskakas. De Rose nem válaszolt.

– Rendben van – mondta. – Visszabújok az ágyba. Ha nem látlak, akkor nem teszek többet tapintatlan megjegyzéseket – dörmögte sértődötten, és már viharzott is ki a konyhából. 

Roset mérgesítette, hogy férje állandóan csak lustálkodott. Ahogy a munkából hazament, rögtön pizsamába öltözött, és lefeküdt, ne adj’ isten, hogy valamit segítsen. Felőle a feje tetejére állhatott az egész ház, semmi sem érdekelte.

Nem sokkal ezután, Rose bement a hálószobába átöltözni.

Thomas az ágy szélén ült, és újságot olvasott.

– Ez így nem mehet tovább! – mondta, amint meglátta a feleségét. – Elszámolni valóm van veled!

– Majd később! – felelte Rose. – Most nincs időm veszekedni, előbb el kell mennem, kutyát sétáltatni.

– Azért a gyerekek előtt nem kellett volna, leszólj. Ilyenféleképpen nem tarthatom meg előttük az apai tekintélyemet. 

– Rendben van, elnézést kérek – mondta Rose a béke kedvéért. – Kicsit ideges voltam. De te se kellett volna, rögtön felfújd magad.

– Igazad van, nem kellett volna, viszont ilyenkor más dolgok is eszembe jutnak, amelyek nem tetszenek nálad.

Rose levetette otthoni ruháját. A rövid kombiné látszani engedte telt, formás lábát. A szekrényből elővett egy ruhát, és öltözni kezdett. Thomas villámgyors támadásba fogott, és megpróbálta elhúzni előle a ruhát, hogy még gyönyörködhessen benne. Rose belekapaszkodott a ruhába.

– Hagyd abba! – mondta bosszúsan. – El kell mennem!

Ám Thomasnak esze ágába sem volt abbahagyni. Megpróbálta hanyatt dönteni Roset, de az nem hagyta magát. Viaskodtak.

– Mássz le rólam, de gyorsan! – sziszegte Rose türelme fogytán.

Amikor Thomas rájött, hogy felesége komolyan beszél, feltápászkodott, gyorsan felöltözött, majd félvállról visszaszólt.

– Ne várj haza vacsorára. Már régen sejtem, hogy mégis csak van valakid. Tehát én is oda megyek, ahol kedvesen bánnak velem!

– Persze, hogy van valakim! – kiáltotta Rose magából kikelve. – Jól is teszed, ha elmész!

És el is ment. De nem csak vacsorára nem jött vissza. Rose két hétig nem tudott róla semmit. Mindennap mikor hazatért, azt várta, hogy férje ott ül majd megbánt képpel az asztal mellett a konyhában, de tévedett. Thomas nem volt otthon, és nem jött haza. 

Aztán két hét után telefonált a rendőrségről. Tisztaruhát kért, és pénzt, hogy hazamehessen.

Rose szabadnapot kért, és rohant a rendőrségre, ahol megtudta, hogy férje ittasan összetörte egy járda mellett parkolt autó ajtaját és bevert két üzletablakot. Mindezekért pénzbüntetést is kell fizetnie, a javíttatáson kívül.

Letartóztatáskor azt mondta, hogy külön él a feleségétől, és nincs más hozzátartozó, akit értesíteni kellene, pénze sincs, ezért inkább leüli a büntetést. Ám két hét eltelte után, ráunt a börtönre, és hívatta feleségét.

– Mit tettél, te szerencsétlen? – rivallt rá Rose, amikor meglátta. – A nehezen összekuporgatott pénzünket ilyenekre kell pocsékolni?

– Ne cirkuszolj! – intette le Thomas. – Fizesd ki, aztán menjünk haza, amúgy is érted tettem azt, amit tettem. Nagyon el voltam keseredve azért, hogy megcsalsz.

Rose erre már nem tudott mit mondani. Szó nélkül ballagtak egymás mellett az utcán.

– Azért mégis jobb – gondolta, – hogy a rendőrségen, és nem kurvánál volt Thomas két hétig. Egye fene azt a pénzt, tesznek ők még félre. 

Érezte, mint lohad le mérge erre a gondolatra. Belekarolt férjébe, s úgy mentek hazáig.

Tetszett a történet?

0 0

Regisztrálj és olvasd Viorica Violet Vandor 18 történetét!


  • 1232 szerző
  • 821 órányi történet
  • Reklámmentes olvasási élmény
  • Ingyenesen olvasható történetek
  • Napi szabadon olvasható merítés a Nuuvella Sunrise-on






Már van Nuuvella felhasználóm.

Műfaj

romantikus

Rövid leírás / Beharangozó

Romantikus kisregény. Két barátnő, szerelem, csalódás, csődbement házasság és sok sok váratlan fordulat.

Rövid összefoglaló

Két barátnő, szerelem, csalódás, csődbement házasság és sok sok váratlan fordulat.

Olvasási idő

21 perc

Nyelv

magyar

Támogasd a szerzőt

A Nuuvellánál hiszünk abban, hogy az íróink közvetlen támogatásával hozzájárulhatunk ahhoz az anyagi biztonsághoz, amely mellett a szerző 100%-ban a munkájára koncentrálhat.

Az alábbi csúszkával be tudod állítani, hogy mennyi pénzzel kívánod támogatni Viorica Violet Vandor nevű szerzőnket havi szinten. Ez az összeg tartalmaz egy 100Ft-os előfizetési díjat is, amelyért cserébe a szerző összes tartalmát korlátozás nélkül olvashatod a Nuuvellán.

600 Ft

Támogatom

Bejelentkezés / Regisztráció

Kérjük, jelentkezz be a folytatáshoz! Bónusz: regisztrált felhasználóként korlátok nélkül olvashatod a Nuuvella Sunrise aktuális számát!