Barion Pixel nuuvella

Kiválasztottak I. 1.

Szétnéztem magam körül, azt hiszem mások is látják arcomon a kétségbeesést. Akármerre néztem, magabiztos embereket láttam és úgy néztek rám, mintha bolond lennék. Vagy legalábbis, mintha mindjárt hasra vágódnék. Remeg a kezem, mégis mi a fene van velem?! Félek? Mégis mitől?!
A szemem cikázott az emberek között, akik sorban lélegeztek fel, majd indultak el a terem elején elhelyezett asztalhoz. Ott négyen is ültek, és az egyik fickó – azt hiszem a bizottság elnöke –, tekintetével engem pásztázott. Leolvastam róla, hogy egyértelműen tökkel ütöttnek néz. Vagy látszik rajtam, hogy a vérnyomásom közel százötven?
- Kisasszony, elkészült? – rémülten ugrottam egyet, hiszen egy kellemes, női hang, épp mellőlem hangzott. Ez a nő még az előbb elől volt, hogy került ide?
- Bocsánat, már megint jól elbambultam... – szaladt ki a számon, miközben lecsatoltam az előttem lévő állvány egyik részét, majd óvatosan kiemeltem a festményt.
- Nincs azzal semmi baj, ilyenek az igazi művészek, folyton csak álmodozunk! – az idős asszony halk kuncogása igen is őszintének tűnt, én pedig egy kicsit megnyugodtam. Szóval tényleg nem akarnak megenni...
Észrevettem, hogy már csak egy fiatal lány volt a teremben rajtam kívül, na meg a bizottság. Előre sétáltam és az egyik lépcsőfokról, majdnem hasra estem, de sikerült valamilyen hihetetlen módon a talpamon maradnom. Amikor leértem, kivették kezemből a festményt, biztosan az előbbi véletlen botlásom okából, a saját érdekemben.
- Neve? – kérdezett a harmadik, unott hangon.
- Az enyém? – puhatoltam zavartan, mire a fiatal nő felpillantott a papírok közül, a szemüvege felett.
- Nyílván...- nem szerettem volna akadékoskodni, hiszen én arra gondoltam, hogy esetleg a festmény címe... Máshol is megtörtént már, hogy címet kellett adni az alkotásnak.
- Sarah Harmon. H-val a végén. – amikor azt az utolsó kis mondatom zavartan odabiggyesztettem, a nő megint rám meredt. Éreztem, ahogy elpirulok és süllyedni kezdek szégyenemben.
- Nos, majd értesítjük Sarah, h-val a végén. – felelte, közben pedig rám se hederítve, legyintett az ajtó felé. Grimaszt vágtam, remélve, hogy senki sem vette észre. Néha nagyon nehéz odafigyelnem a mimikámra, hiszen önálló életet él... Így inkább elköszöntem és isten bizony, már ott sem voltam.
A parkolóig szinte rohantam, hiszen még mindig le voltam sújtva. Reggel óta egy falatot sem ettem, már a gyomrom is fejre állt bennem. Beugrottam az autóba, és már be is indítottam.
Legszívesebben belevertem volna a fejem a kormányba, hiszen olyan hülyének éreztem magam! Ez az alkalom nagyon fontos lett volna nekem, hiszen ezen múlik, hogy fel vesznek-e az egyetemre, én pedig elszúrtam!
Elindultam hazafelé, közben egyfolytában magamat marcangoltam gondolataimban. Talán az volt az oka, hogy mindenki jobban dolgozott nálam. Nem voltam jó formában, és így nem is tudtam maximálisan beletenni magam a munkába. Sajnos már hozzászokhatnék, hogy mindig így járok. Akárhányszor bizonyítani kell, leblokkolok és úgy érzem, nem jó, amit csinálok. Most is ezt éreztem.
Ahogy láttam a közelemben lévő emberek munkáit, elfogott a pánik. Ránéztem a sajátomra és azt láttam, hogy pocsék. Biztosan elutasítanak majd, apámék pedig szörnyen csalódottak lesznek, ugyanis sokáig vacilláltam rajta, hogy beadjam-e a jelentkezésem. Végül nehezen, de sikerült meggyőzniük a szüleimnek, hogy nem veszítek semmit. Csak mire ez megtörtént, addigra lejárt a jelentkezési határidő, de az apám, Thomas elintézte, hogy mégis eljöhessek.
Tudtam, hogy ez lesz a vége, hiszen a szóbeli se ment valami nagyon jól. Rengeteget tanultam, már amennyit tudtam a munka mellett és újra leblokkoltam. Nagyon kedvesek voltak és segítettek, ha valamiben nem voltam biztos, de emiatt nem fognak felvenni. Néha komolyan nagyon butának érzem magam, pedig tudom, hogy valójában nem vagyok az.
Az út hosszú volt, főleg, hogy az éhség is kezdett elviselhetetlenné válni, úgyhogy az út felénél úgy gondoltam, megállok az egyik pihenőnél. Így is tettem, gyorsan lerendeztem minden kis ügyes-bajos dolgomat. Elmentem a mosdóba, tankoltam, végül pedig ettem egy szendvicset. Nem szerettem egyedül menni sehova, hiszen a tájékozódásom egyenlő a nullával, olyankor pedig, ha valamiben nem vagyok biztos – ez pedig gyakran megesik velem -, pánikba esek.
Vettem még egy kávét elvitelre, hiszen már elég fáradtnak éreztem magam és mi tagadás, korán keltem. Egy jó darabig odakint ácsorogtam, a levegő kellemes volt, mondhatni meleg. Legalább huszonöt fok volt, úgyhogy élveztem, amíg csak tudtam. Fogalmam sem volt, hogy most épp hol lehetek, hiszen ahogy már említettem, nem jól tájékozódok. Természetesen a GPS mindig a kocsiban van és elég rendszeresen használom is.
Magamban felnevettem és közben tovább mentem a járgányom irányába, amikor is figyelmetlenségem miatt, összeütköztem valamivel, vagy valakivel. Nem is lett volna ezzel baj, csakhogy a kezemben lévő papír pohár nekicsapódott a fejemnek, a benne lévő kávé pedig egyenesen az arcomba borult.
- Jól vagy? – hangzott a rémült kérdés, de nem láttam az illetőt, a szemem tele ment a meleg itallal. 
- Persze, csak... kérhetek egy zsebkendőt? Semmit sem látok... – motyogtam, de akkor éreztem, ahogy a fickó próbálja letörölni rólam, közben én átvettem tőle.
Kitöröltem a szememből is, és amikor sikerült felnéznem, még a szám is nyitva maradt. Megremegett a lábam, ahogy egy gyönyörű, kék szempár nézett vissza rám. A férfi aggodalommal teli arccal bámult engem, sötétbarna haját összeborzolta a szellő. Mégis ki ez a fickó, valami szupermodell az egyik magazinból?
-Talán forró volt még a kávé? – kérdezett összeszűkült szemekkel. Nagyszerű, ez is totál zakkantnak hisz, szólalj meg te buta liba!
- Nem, ami azt illeti... már kihűlt. – dadogtam még mindig kábán, majd alig észrevehetően megráztam a fejem, hogy észhez térjek. – Köszönöm a zsebkendőt.
Kávétól ragacsos arccal elindultam az autóm felé, mivel rettentően szégyelltem magam, de hirtelen a srác feltűnt előttem és megint neki mentem. Most könnyedén megúsztam az ütközést. 
- Kérlek, hadd vegyek neked egy újat! – kíváncsian meredtem rá. – Ragaszkodom hozzá!
Csak bólogattam, ő pedig halványan elmosolyodott és kinyújtotta a karját, hogy előre engedjen.
A férfi mosolya volt az, ami miatt nem tudtam levenni róla a szemem. Bőre tökéletes volt, hibátlan. Szeme alatt egy halvány nevetőránc húzódott, arca kicsit borostás. Nagyon elegánsan, de mégis sportosan volt felöltözve, fekete ingben és sötét farmerban volt. 
Első benyomásra nem úgy tűnt, mintha valami sorozatgyilkos lenne, sőt mi több, igazán megnyerő volt. Rögtön láttam, hogy tipikusan az a fajta férfi, aki mellett egy nő egyértelműen biztonságban érezheti magát. Ezért döntöttem úgy, hogy elfogadom a meghívását. Egyébként sosem tettem volna ilyet, nem hiába lepődtem meg saját magamon.
Visszasétáltunk a büféhez, majd vásárolt nekem egy új kávét. Meglehetősen nagyot nézett, amikor erőszakosan kikötöttem, hogy barna cukrot kérek hozzá. Sosem voltam erőszakos – azt hiszem -, de vannak érdekes rögeszméim. Odakint el is magyaráztam neki, hogy miért csak azt fogyasztom.
- Á, értem. Szóval azt mondod, hogy ez egészségesebb. Lehet, hogy igazad is van. - hagyta rám nevetgélve.
- Tudom, hogy igazam van. És csak is azért mondtam el ezt neked, hogy ne nézz ostobának, emiatt is.
- Egyedül vagy? – kérdezett, mire én gyanakodva vizsgáltam őt.
- Ha meg akarsz erőszakolni, aztán a testemet elvonszolnád a csomagtartóban az erdő közepére, hogy eláshass, akkor az apámmal vagyok. – feleltem magabiztosan, mire ő hangosan felkacagott.
- Na és mi van, ha nem?
- Akkor egyedül. – vontam vállat, megadva magam.
Miközben odakint ültünk az egyik asztalnál, újra jól megnéztem őt. Idősebb lehetett nálam, de nem volt több harmincnál és nagyon jól tartja magát, annyi szent. Viszont a gyomrom megint forgolódni kezdett, immáron nem az éhség miatt.
Ez amolyan reagálás volt, mint amikor tudod, hogy nagyon rossz dolgot teszel és lelkiismeret furdalásod van. Nem ismerem ezt a férfit, még csak a nevét sem tudom. Otthon pedig már biztosan várnak rám, és ha nem indulok el hamarosan, aggódni fognak.
- Hogy hívnak? – kérdeztem, dacára a vészjósló hangoknak a fejemben. Még egy nagyon picit maradok, azután tényleg elindulok! Mégis, annyira felkeltette az érdeklődésemet, hogy rossz döntésnek éreztem a távozást.
- Az én nevem Kevin. – kezet nyújtott.
- Sarah. – mutatkoztam be, ő pedig halvány mosollyal az arcán, gyengéden kezet csókolt. Nem tudtam levenni róla a tekintetem, teljesen magával ragadott.
Annyira másképp éreztem magam, mint valaha. Mintha ez nem is az én életem lenne, a közérzetem egyszerűen meghitt volt és kellemes, boldog. Teljesen kiestem a megszokott környezetből. Az utóbbi időben nem éreztem magam boldognak, egyszerűen csak átvette életem felett az uralmat a monotonitás. Csak voltam és sodródtam az árral, de különösebb boldogságot nem éreztem egy jó ideje.
- Merre tartasz? – érdeklődtem, miközben ittam egy kortyot. Kevin egy jódarabig csak engem fürkészett, mielőtt válaszolt volna.
- Egyelőre Vancouverbe, azután pedig Seattle a végállomás.
- Én ott lakom! Seattleben, a város szélén. – meg voltam lepődve a hangomon! Mégis mi ez az izgatottság benne? 
Kevin szintén kortyolt egyet a kávéjából. A szívem lüktetni kezdett a mellkasomban és nem tudtam, hogy miért. Bizonyára zavarba hozott ez a tekintet. Esetleg mégis volt valami jó abban, hogy elindultam reggel a felvételire?
- Talán leittam magam? – kérdeztem, megtörve a csendet. A válasz csak egy nevetés volt, ő pedig ezután a poharát stírölte. Kellett nekem megszólalni, már is megbántam!
Egy ideig csak figyeltem őt, észrevettem, hogy ő is zavarban van. Azután egy hosszú pillanat elteltével újra feltekintett, hosszú szempillája felett. Egy pillanatra őszintén elfogott a félelem, hiszen eljutott a tudatomig, hogy mit csinálok. Itt ülök, bámulok egy számomra teljesen ismeretlen férfit, ez pedig nem én vagyok. Az anyám már tizenöt éve elmagyarázta, hogy „kislányom, ne állj szóba idegenekkel!” Viszont azt is mindig mondta, hogy az új barátok, új ajtókat nyitnak a nagyvilágba. Most pedig ki akarom nyitni ezt az ajtót, mert úgy érzem, fontos ezt megtennem.
- Mikor érkezel meg Seattlebe? – érdeklődtem, ő pedig elgondolkodva vonta meg a vállát.
- Nem tudom, van néhány elintéznivalóm előtte. Miért?
- Á, nem... Csak kérdeztem. – hárítottam azonnal, hiszen már is elszállt minden bátorságom. Ennek a férfinak a jelenléte különös dolgokra képes. Olyan megnyilvánulásokat hoz ki belőlem, amik számomra teljesen ismeretlenek.
- Biztosan van valami oka, amiért éppen ezt kérdezted. – felelte mégis, miközben próbált valamit leolvasni rólam. Én viszont lepleztem a szégyenérzetet, amit meglehetősen elég erősen éreztem.
- Miért mész Seattlebe? – tereltem el a témát, nem mintha lett volna hozzá bármi közöm. Nem akartam, hogy tolakodónak gondoljon, így hozzátettem: – Te is ott laksz?
- Nem, már hosszú évek óta nem lakom ott. Viszont hébe-hóba visszajárok egy lány miatt.
- Ó... – hűltem el csalódottan, de ő csak továbbra is mosolygott. – Szóval van egy volt barátnő, akitől nehéz elszakadnod...
- Nem, sosem volt a barátnőm. – válaszolt, én pedig még inkább elkeseredtem. Szóval még csak nem is egy ex barátnő. Ez csak egyet jelenthet, méghozzá azt, hogy reménytelenül szerelmes valakibe.
- Nekem most már ideje lenne indulnom! – idegesen lehúztam a maradék kávét is és felálltam az asztaltól.
- Hiszen még csak az imént ültünk le ide! – állt fel ő is ellentmondóan.
- Őszintén sajnálom, de a szüleim aggódni fognak értem. Nem ismered az anyámat, kiszámolja, hogy mikor kell hazaérnem, hozzá ad öt perc türelmi időt, azután pedig már hívja is a rendőrséget. – dadogtam az igazsághoz híven. Kevin vidáman felnevetett.
- Miért nem téged hív?
- Nem tudom, talán mert a 911 gyorsabban tárcsázható. – vontam vállat, ő pedig felkapta telefonját az asztalról.
- Engedd meg, hogy az autóig elkísérjelek. – kérte, én pedig beleegyezően bólintottam. 
Hát miért is ne, talán ha eddig még nem rabolt el, most majd adok rá lehetőséget. Amint beülök a kocsiba és kihajtok az autópályára, el kell felejtenem az itt történteket. El kell felejtenem ezeket a furcsa érzéseket, hiszen ha hazaérek, mindezt nem láthatja meg rajtam senki!
- Igazán örülök, hogy megismerhettelek Sarah! – eközben lassan ballagtunk a parkoló felé és épp magamban tanakodtam, ugyan miért remeg ennyire a lábam?
- Én is örülök! Nagyon remélem, hogy jól fogod érezni magad majd a városban és megtalálod a számításod ott. – kívántam jószívűen, de mégis irigységet éreztem azzal a lánnyal szemben. Ez a férfi minden nő álma, legalábbis abból a kevésből, amit láttam belőle. Mindenesetre, a csibészes mosolya teljesen elbolondított.
- Talán még találkozunk is, ki tudja. – vonta meg a vállát és közben megálltunk az én kis egyszerű, ámde imádott Honda civicem mellett.
- Ugyan, most még ezt mondod, de fogadok, hogy soha többé nem látjuk egymást! – nevettem zavaromban, miközben kinyitottam az autó ajtaját és még egy utolsó pillantást megengedtem magamnak.
Kevin arca valódi reménykedésről árulkodott, persze én nem veszem be. Biztosan alig várja már, hogy el tűnjek a szeme elől és aztán jót nevethessen a markában. Az ilyen fickók csak is annak örülnek, ha meg tudnak bolondítani egy zavart, naiv nőt.
- Azért én mégis bízom benne. 
- Azt elég erősen kétlem, Kevin. Seattle hatalmas város. – azzal pedig beugrottam az ülésre, majd felpörgettem a motort és már ott sem voltam. A visszapillantó tükörben mintha azt láttam volna, hogy a férfi mosolyog. Kedves és csibészes mosoly volt, azt nagyon is jól láttam.
Amikor végre hazaértem, melegség és finom illatok fogadtak. Amíg levettem a kabátom az előszobában és a helyére tettem, belestem az üvegajtón keresztül a konyhába. Anya és apa meghitt társastánca elkápráztatott. Nem akartam megzavarni őket, hiszen kellemes érzés fogott el engem is, ezt látva.
Szerelmes tekintetüket le sem vették egymásról, úgy táncoltak és nevetgéltek. Sok szempontból büszke voltam az életemre, de legfőképpen a családomra. A szüleim még így harminc év után is őrülten szeretik egymást és szeretném egyszer az ő példájukat követni. Azt akarom, hogy csak a halál válasszon el attól a férfitól, aki egyszer majd lesz olyan bolond, hogy feleségül vegyen egy magamfajta, bugyuta lányt.
Csaptam egy kis zajt, hogy jelezzem, hazaértem. Beléptem az előtérbe, majd át a konyhába. A pulton friss, még meleg sütemények sorakoztak egy tányéron, én pedig leemeltem róla egyet.
- Mesélj, hogy ment? – érdeklődött anya, én pedig teli szájjal, elkeseredetten ráztam a fejem.
- Nem a legjobban. Sőt mi több, szörnyen. – vallottam be.
- De hát mi történt? – kíváncsiskodott apa is.
- Nem tudom! – feleltem, miután lenyeltem az utolsó falatot is. – Egyszerűen leblokkoltam, annyira szerettem volna, hogy sikerüljön. Nem akartam csalódást okozni nektek, hiszen annyi mindent megtettetek értem... – nyögtem, mire apa odalépett hozzám és bíztatóan átölelt.
- Hogyan is okozhatnál nekünk csalódást? Hiszen tudod, hogy mi megbízunk benned. Különben is, biztosan anyádtól örökölted, úgyhogy ez már csak is az ő hibája. – kacagott fel.
- Ne is hallgass rá, kicsim! – sikoltotta anya is nevetgélve, miközben apuhoz hajította a törlőruhát. Nagy szerencsém volt, hogy apa védelmező karjai körül öleltek, különben már ez is fejen talált volna.
Elgondolkodva mosolyodtam el, mivel eszembe jutott valami, amit az autópályán el kellett volna felejtenem.
- Csak nem magadra borítottad a festéket? – kérdezett anya, mire én kibontakoztam apa öleléséből és adtam mindkettőjüknek egy-egy puszit.
- Ez kávé, megyek is és lezuhanyzom, nagyon elfáradtam. Jó éjt, reggel találkozunk! – ezután pedig rohantam is fel az emeletre.
Zuhanyzás után előkészítettem a ruhákat, amiket holnap szeretnék felvenni. Ezután pedig csak feküdtem a sötét szobában és elmélkedve meredtem a plafonra. Holnap újra vissza kell esnem a megszokottságba, ami nem igazán tetszett nekem. Már hat éve minden ugyanaz, semmi kihívásban nincs részem. Ezzel ellentétben a mai nap teljesen az ellenkezője volt. Kevin... Mégis ki lehet ő? Miért volt velem annyira közvetlen, mi volt az a furcsa érzés, ami a hatalmába kerített? Miért nem tudom elfelejteni, hiszen megígértem magamnak! Még ha jelen pillanatban nagy hatással is volt rám a helyzet – számomra hihetetlen módon -, akkor is el kellett temetnem magamban az emlékképet, ami nem veheti át felettem az uralmat. Mégis egyfolytában a férfi arca volt előttem, hiába bámultam a plafont. A kék szempár, amin egy-egy nevetőránc húzódott végig a zavartságtól. A formás ajak, ami gyengéden csókolta meg kézfejem, és amely finom csókokról árulkodik. Stabil és izmos teste, ami azon felül, hogy tökéletességet sugároz, még biztonságot is nyújt egy hozzám hasonló gyenge, törékeny nőnek. Bármelyik nő boldog lenne, ha ennek a fickónak az oldalán jelenhet meg valahol. 
Bosszúsan az oldalamra fordultam és magamban élénk szitkozódásba kezdtem. Egy olyan pasas csókjáról álmodozom, akit nem egészen tizenöt percig láttam. Hogy lehetek ekkora rosszmájú ribanc, ha még csak a hat éve tartó kapcsolatomat sem tisztelem annyira, hogy legalább ne gondoljak másra?
Jut eszembe, gyorsan össze kell kaparnom magam, hiszen reggel találkozom az én egyetlen szerelmemmel, és el kell mesélnem neki, mennyire rosszul sikeredett ez a nap.
Így is történt, hamar elaludtam, hiszen nagyon sokat vezettem és mi tagadás, elfáradtam. Viszont a tudatalattim tovább álmodozott a délutánról és valahogy belekeveredett a férfi is. Nem tudom, hogy mit álmodtam, csak azt, hogy ő főszerepet kapott benne. Reggel pedig fáradtabban ébredtem, mint valaha.
Új nap, új kezdet – bíztattam magam, miközben kivasaltam hosszú, fekete hajam. Elmémet bejárta a frissesség, az új kezdet gondolata, amely energiával töltött fel. Mi bajom a jelenlegi életemmel, hiszen semmire sem lehet gondom?! Csak is annyi, hogy már kissé elfáradtam mind lelkileg, mind pedig fizikailag.
Az életem totál fordulópontot vett, amikor az érettségi vizsga után puszta félelemből, nem arra az egyetemre mentem, ahova eredetileg szerettem volna. Művészeti ágon szerettem volna tovább tanulni, de ehelyett én egy teljesen értelmetlen tantárgyra pazaroltam az időt. Most pedig hiába kapálódzok, a festészettel nem jutok előre, hiába a tehetség, ehhez is ismeretségre van szükségem.
Ehelyett dolgozni kezdtem egy pubban, a városban, ami a jelenlegi párom és édesapja tulajdonában áll. Hozzáteszem, csak is a kedvesem, Mark Hill kedvéért csinálom, hogy ezzel is segítsek neki.
Mark mintha csak a mesebeli szőke herceg lenne, aki fehér lovak által érkezett hintón ülve kápráztatná el az emberiséget. Kedvessége és odaadása elragadó, ő az igazi tökéletesség megtestesítője, aki határtalanul jószívű mindenkivel. Sosem okoznék neki csalódást, miközben tudom, hogy teljes szívéből szeret engem és ezzel magam is így vagyok.
Nem is történhetett volna másképpen, minthogy a pubba való megérkezésemkor, kedvesem forró csókkal köszöntött engem.
- Jó reggelt kívánok, hercegnőm!
- Jó reggelt! – leheltem, miközben óvatosan megcsókolta a nyakam, én pedig beleremegtem.
- Tegnap már nem szerettelek volna zavarni, biztosan későn végeztél. Mesélj, mit kellett csinálni?
Nyeltem egyet, közben elgondolkodtam. Mit is kellett csinálnom?
- Szóbeli vizsgával kezdtünk, azután pedig gyakorlattal. Egészen késő délutánig tartott. – vallottam be, miközben a pult mögé sétáltam és elkezdtem a helyükre rakni az előző nap elmosogatott poharakat.
- Sajnálom, hogy nem tudtam ott lenni veled, de tudod, meg kellett csinálnom pár dolgot idebent. – szabadkozott, én pedig önkéntelenül is felnevettem.
- Még szerencse, hogy nem voltál ott! – szaladt ki a számon, abban a pillanatban pedig képzeletemben újra feltűnt a férfi arca. Megrémültem, hiszen nem gondoltam, hogy még mindig észben tartom azokat a szemeket.
- Szerencse? – visszhangozta összeszűkült szemekkel.
- Igen, hiszen csak unatkoztál volna! – vágtam rá gondolkodás nélkül, mire ő halkan felnevetett és mellém állt, hogy megcsókolhasson.
- Érted bármikor, szívesen unatkozom! – lehelte, én viszont kibontakoztam öleléséből.
- Mark, jobb lenne, ha készülnénk a nyitáshoz. Túl nagy itt a rendetlenség.
A nap folyamán viszont nem voltam önmagam és ezt Mark is észrevette rajtam, szóvá is tette. Hiába magyarázkodtam neki, hogy csak fáradt vagyok, azt hiszem nem hitt nekem. Nem is csodálom, hogy nem hitte el, hiszen a fáradság nem így mutatkozik meg rajtam, ahogy azon a napon. Figyelmetlen voltam, nem azt adtam a vendégeknek, amit kértek, nem úgy, ahogy kérték. Sokszor elszámoltam magam pénzben, nem vettem észre, ha valaki hozzám szólt. Teljesen a gondolataimba meredtem, mintha valami egészen nem lenne rendben velem. Minden egyes alkalommal arra a másik férfira gondoltam és ámbár sokszor rendre utasítottam magam, mégis újra és újra feltűnt a képzeletemben. Ez a délelőtti órákban végig így is volt, azután pedig szerencsére elmúlt.
Valamivel már jobban tudtam koncentrálni a jelenre és Mark is többet tudott foglalkozni velem. Valószínűleg ez volt az oka, hogy visszatértem a valóságba. Nem volt alkalmam másra gondolni, hiszen egyrészt rengeteg elintéznivaló volt, másrészt pedig a zárást is nekem kellett elvégeznem. Ebédidő volt és ilyenkor már csak késő délután szoktunk kinyitni.
Mivel szinte egyáltalán nincs alkalmazott, így nem egésznapos a nyitva tartás. Azért, hogy fejben mindig itt tudjunk lenni, kénytelenek vagyunk ketté bontani a napi nyitvatartási időt. Mark apja miatt senki sem hajlandó itt dolgozni, nem lehet őt elviselni.
Szóval ebédidő… Általában Markkal szoktam ebédelni, de most szerettem volna otthon tölteni ezt a pár órát.
- Biztos, hogy nem tartasz velem? – kérdezett reménykedve, miközben kikísért a parkolóba.
- Ígérem, hogy legközelebb veled ebédelek!
- Jól van, akkor este találkozunk! – Mark odahajolt hozzám és megcsókolt. Örültem, hogy hat év után is stabil a kapcsolatunk és ezen senki sem változtathat. A hosszú búcsúcsók ellenére alig tudtunk elválni egymástól, de pár perc alatt rávettem magam, hogy beszálljak a vezetőülésre. Mark bezárta a kocsi ajtaját, közben elindult a saját autója felé, miközben megcsörrent a telefonom.
„Szeretlek!” – állt az SMS-ben, mire felpillantottam Markra és mosolyogva a fejem ráztam. Újabb csókot küldött, mielőtt ő is beszállt volna az autóba. Az egész olyan volt, mint egy igazi álom. Ilyenkor szokták azt mondani, túl szép, hogy igaz legyen!
Én hamarabb indultam el, hiszen nem is reggeliztem és kezdtem igazán éhesnek érezni magam. Az út legalább egy óra volt, az utak tele voltak. Kezdtem már úgy érezni, hogy lemaradok az otthoni meghitt ebédről.
Hazafelé olyan hangosan hallgattam a zenét, hogy majd’ megsüketültem. Nem akartam semmire sem gondolni, csak is egyedül a zene szövegére, amit rendre együtt is énekeltem az énekessel. Bár tudtam, hogy ki lehetett hallani a kornyikálásom, de valahogy most nem aggasztott a dolog. Néha észrevettem, hogy egy-egy ember nevetve kukucskált be az ablakon, amíg én piros jelzést kaptam. Persze én sem bírtam ki nevetés nélkül, hogy ilyen könnyen lebuktam az emberiség előtt, mivel pocsék hanggal rendelkezem.
Lényegében, hazaérve szembesülnöm kellett a ténnyel, hogy a szüleim már megebédeltek és lázasan pakoltak az emeleten. Gyorsan, ahogy csak tudtam, én is felrohantam oda, miközben az öcsém Dean, szitkozódva csapta be szobája ajtaját és szinte fellökve engem, elindult a földszintre.
-Dean, hát neked nincs iskola? – kérdeztem meglepődve, mire ő szemrehányóan kiabálni kezdett.
- Van valaki a családban, aki figyel rám?! Elkezdődött a nyári szünet!
Na igen, ilyen az, amikor meg vagy áldva egy testvérrel. Főleg, ha az fiú, és még csak tizenöt éves. Mégis sokszor azt hiszi, hogy ő már felnőtt férfi és megengedheti magának, hogy éjszakánként kimaradjon itthonról.
- Anya, mi van vele? És ti meg mit... - megláttam a festményeimet a falnak támasztva a földön és szinte rohamot kaptam. – Mit műveltek a cuccaimmal?! Miért pakoltátok ki a műhelyemet, mi ez az egész?!
- Az öcséd úgy döntött, hogy a múlt éjszakát piálással és bulival tölti, ezért nem tetszik neki a szobafogság. Ez pedig nem műhely, csak te nevezted ki annak, ez a vendégszoba, amire most nagyon is szükség van.
- Hogy szükség, mégis minek??
- Inkább, kinek. Az unokabátyád ma este érkezik, kell neki egy külön szoba.
- Lisa?
- Mondom az unokabátyád, nem az unokahúgod!
- Nekem nincs is unokabátyám...
- De van, gondolkozz csak.
- Aki négy éve minden alkalommal megígéri, hogy eljön, de még sosem láttam?
Anyu bólintott.
- Tudod, hogy most sem fog... Dean és én nem is ismerjük.
- Ez igaz! – csatlakozott kisöcsém, miközben egy hatalmas tálcával sétált fel a lépcsőn, ami tele volt gusztusos szendviccsel. – Azt se tudjuk, ki a fickó, ezt minden évben eljátsszátok!
- Nem baj, ha mégis megjönne, viselkedjetek! Nem szereti az engedetlenséget. Sarah, ezeket pedig vidd a garázsba vagy mindegy hova, csak innen el!
- Azt nekünk hoztad? – érdeklődtem a szendvicsek irányába, de az öcsém féltve húzta el a kezem elől.
- Nem, te lúzer! – förmedt rám, majd elvonult és begubódzott a szobájába.
Dühös voltam, minden jelenlévőre. Az öcsém viselkedése miatt és a szüleimre is, amiért megint megisszák az unokabátyám szavait. Nem ismerem őt, hiszen sosem láttam még, de minden évben eljátssza, hogy nálunk akar lakni egy darabig. Ha pedig mégis megjelenne valamilyen csoda folytán, magam bosszulom meg a műhelyem vendégszobává alakítását! Ezentúl mégis hol fogok dolgozni, a garázsban? Na hát, azt csak lesheti a nyomorult, hogy kirekeszthet a saját házamból! Most még jó idő van, szívesen festek a szabadban is akár, de ebben a szobában már mindent kialakítottam magamnak tavaly előtt.
Egyébként meg minek jön ide, csak nem megakarja látogatni a rég nem látott családot? Sosem érdekeltük őt, nem hiába kontrázzuk, hogy nem ismerjük. Mindössze csak néha szóba kerül a karácsonyi vacsoránál, hogy ugyan mi lehet vele. Állítólag a tag, anyám nővérének a fia, tehát az előbb nevezett, Lisa unokahúgom bátyja. Ez esetben pedig azt is megjegyezhetném csak érdekességképpen, hogy Lisa sosem említi őt, mintha nem érdekelné vagy nem is ismerné. Ez azért bizarr, de biztosan meg van rá az oka.
El is döntöttem, hogy magánnyomozásba kezdek, mielőtt harapnék valamit. Anya nővére Christina, biztosan tudja, hogy várható-e a fickó, avagy megint csak egy jó tréfa áldozatai vagyunk és visszapakolhatom a holmikat a műhelybe. Le is szaladtam, kezemben a mobilommal és a ház háta mögé osontam. A hátsó kert irányában van egy kis melléképületünk, gondoltam, majd oda bújok be. Amikor viszont odaértem, lecövekeltem.
- Hogy kerültél ide?! Mit csinálsz?! – szidtam le az öcsém, aki nem rég még a szobájában kockult, most pedig sunyiban, cigarettával a kezében, megilletődve meredt rám.
- Lejöttem, míg magad elé bambultál, menj innen, ez az én helyem! – förmedt rám, mintha semmit sem jelentene, hogy lebukott előttem.
- Te megvesztél, elmondalak anyának! Nem elég, hogy elhagytad a szobádat, de még sumákolsz is!
- Menj, szaladj anyucihoz...! – gúnyolódott öcsém, aki már most egy fél fejjel magasabb volt tőlem. Barna haja lobogott az enyhe szélben, kék szeme pedig szikrákat szórt a dühtől. – Ez a ház úgyis rosszabb, mint egy börtön!
- Adj belőle, hülye...! – csak azért vettem el tőle a cigit, hogy lássa én mellette vagyok és nem is akarom én leszólni, csak hát mégis inkább hallgatni kellene a szüleink jó tanácsára... Úgyhogy hát, én is beleszívtam a cigarettába, majd vissza adtam neki és keresni kezdtem Christina telefonszámát.
- Azért bújtál ide, hogy telefonálj?
- Felhívom Christit, hogy jön-e a fia. – közöltem tárgyilagosan.
- Csak jöjjön, legalább nem velem lesz mindenki elfoglalva. – dünnyögte.
- Ne reméld! – eközben már ki is csöngött, és pillanatokon belül felvette a telefont. – Nénikém, Sarah vagyok! Csak azért hívtalak, hogy mikorra várhatjuk a fiad?
- Szia, öhm... Nem tudom, már napok óta nem láttam. Nem is tudtam, hogy Seattlebe tart. – felelte, meglehetősen csodálkozva.
- Szóval nem is biztos, hogy jön? – kíváncsiskodtam tovább, de ő ellenkezni kezdett.
- Nem tudom, Sarah... Semmit sem tudok róla, legutóbb is csak pár percre látogatott meg, egyébként évek óta nem él itt. Most viszont ne haragudj, le kell tennem! – Christina feszült volt, valami nyugtalanító volt a hangjában, majd szinte rám tette a telefont. Reméltem, hogy nem én zaklattam fel. Biztosan nem, hiszen miért is lennék én az oka a problémájának. Amíg gondolataimban nyugtattam magam, öcsém el is rejtette a cigarettát, majd ott sem volt. Ezzel a fiúval nem lehet bánni, senkire sem hallgat. Én is ilyen voltam tinédzserként? Nem, egyértelműen nem.
Végül úgy döntöttem, hogy lecsillapítom az éhségem és közben kitalálok valami tervet is, hogy visszaszerezzem a helyem. Jó, hogy már a szobámból nem lakoltatnak ki! Ebéd után még mindig körbe-körbe jártam, mint a kergetyúk. Ugyan már Sarah Harmon, aggodalomra semmi ok, nem jön el ma este az unokabátyád, hiszen sosem jött még el! Ez sem az a kivételes alkalom, ami miatt mégis meggondolná magát.
Magamban felnevettem és már láttam is lelki szemeim előtt, ahogy reggel vidáman pakolom vissza a festményeket, annak állandó és kilakolhatatlan helyére. Minden évben eljátsszuk, nincs is ezzel probléma.
Este még sehol sem volt kedves rokonunk, nekem pedig már visszakellett mennem dolgozni. Anya az úgynevezett „kivételes” alkalomra készült, hiszen a saját gyártmányú O’Hara receptje sült a sütőben, ami egyfajta karamellás, csokoládés, extra kalóriabomba. Még a nyál is összefutott a számban, úgyhogy amilyen gyorsan csak tudtam, menekültem a hízó-zóna Harmon fészertől.
Sokáig eltartott az esti műszak, valamikor hajnal öt órakor végeztünk mindennel, amiben persze benne volt tényleg minden. Feltakarítottunk, elvégeztük a papírmunkákat és a végére elmondhattuk, hogy mindketten hullafáradtak vagyunk. Nem szerettem ezt csinálni, nem szerettem a pult azon oldalán állni. Nem tudom kezelni az embereket, mindig úgy érzem magam ilyenkor, mintha az alattvalójuk lennék és ez engem felháborít.
Velem ellentétben Mark Hill jó fej, élvezi, hogy ezt csinálhatja. Mindig mosolyog az emberekre és őt mindenki nagyon szereti. Tényleg nem létezik olyan ember, aki ne kedvelné őt meg pillanatok alatt.
- Aludj nálam! – könyörgött szinte, de én elutasítottam.
- Csábító ajánlat, de ma rengeteg dolgom lesz még odahaza.
- Kérlek, ígérem, hogy csak aludni fogunk... Én is fáradt vagyok.
Felnevettem.
- Pont ezért nem. Csak aludni, nem megyek! – kacsintottam rá kihívóan és közben elakartam indulni a kijárat felé, de ő elkapta a karom és magához vont.
- Na jó, akad még itt egy kis energia másra is. – suttogta vágyakozva.
- Az apád ki nem állhat engem, nem szereti, ha ott vagyok. – feleltem, hogy emlékeztessem őt, az apja mindenkit az ellenségének tart.
- Messze van még nyolc óra, akár itt is maradhatunk. – cukkolt, közben pedig az iroda felé húzott, én pedig úgy tettem, mintha valamelyest ellenkeznék neki – valamelyest.

Tetszett a történet?

0 0

Regisztrálj és olvasd a kedvenc szerzőidet!


  • 1200 szerző
  • 784 órányi történet
  • Reklámmentes olvasási élmény
  • Ingyenesen olvasható történetek
  • Napi szabadon olvasható merítés a Nuuvella Sunrise-on






Már van Nuuvella felhasználóm.

Vizi Ilona

Kiválasztottak I. 1.

Műfaj

fantasy

Rövid leírás / Beharangozó

Mi a különbség a Pokol és a Mennyország között? Van egyáltalán különbség közte? Ha van, akkor te hova tartoznál szívesen?
Főhősünk élete egy perc alatt szertefoszlik. Egyetlen találkozás, özönvizet indít el. Élete már nem lesz olyan, mint előtte volt. Évszázados titkokra derül fény, szerelmes cselszövésekre, földöntúli erőkre. Közeledik egy hatalmas összecsapás ég és föld között.

Rövid összefoglaló

Főhösünk Sarah Harmon még nem sejti, hogy milyen érdekes életet él. Tudatalatt, mélyen elrejtőzött benne megannyi emlék, melyek sokáig nem tudnak felszínre törni. Ezek az emlékek az előző életeiből valók, melyeknek fontos üzenete van a részére. Közeleg egy háború, melyet neki kell megvívnia.

Olvasási idő

24 perc

Nyelv

magyar

Támogasd a szerzőt

A Nuuvellánál hiszünk abban, hogy az íróink közvetlen támogatásával hozzájárulhatunk ahhoz az anyagi biztonsághoz, amely mellett a szerző 100%-ban a munkájára koncentrálhat.

Az alábbi csúszkával be tudod állítani, hogy mennyi pénzzel kívánod támogatni Vizi Ilona nevű szerzőnket havi szinten. Ez az összeg tartalmaz egy 100Ft-os előfizetési díjat is, amelyért cserébe a szerző összes tartalmát korlátozás nélkül olvashatod a Nuuvellán.

600 Ft

Támogatom

Bejelentkezés / Regisztráció

Kérjük, jelentkezz be a folytatáshoz! Bónusz: regisztrált felhasználóként korlátok nélkül olvashatod a Nuuvella Sunrise aktuális számát!