Will és én kiskorunk óta ősellenségek vagyunk. Hogy miért? Igazából egyikünk se tudja, csak ezt dobta nekünk a gép, ez lett megírva nekünk ott fent.

Az óvodában kezdődött minden, egy fránya „balesetnek" indult, de aztán kicsit túlnőtte magát a dolog. Sosem felejtem el az első napunkat. Kint játszottunk az udvaron, fogócskáztunk és egy óvatlan pillanattal később felhorzsolt térdekkel és tenyérrel zokogtam a földön, mert Will elgáncsolt és bár azt hajtogatta utána, hogy nagyon sajnálja, a szemeiben láttam az ördög tüzének perzselő lángját. Meg az ajka zugában elbújt mosolyt. Biztos voltam benne, hogy őt a pokolból küldték nekem és onnantól kezdetét vette a háború. Mindennapos harapdálások, hajtépések és lökdösődések tették ki az ovis éveinket.

Kár lenne tagadni, de szerintem mind a ketten élveztük egy kicsit. Azonban nem mindig voltunk haragban. Mikor egész délutánra a fal mellé állítottak minket az óvónők, amiért a viselkedésünk már túl sok gondot jelentett számukra, együtt átkoztuk őket és eszeltünk ki szökési kísérletet. Ezer szónak is egy a vége, a csapatmunka is ment, ha kellett. Ha közös volt a cél.

Persze ezzel néha több galibát is okoztunk, de sose bántuk meg. Igazi kaland volt utána homokgolyókkal dobálni a másikat vagy éppen lelökdösni Willt a csúszdáról.

Három éven keresztül, bár „örihari" kapcsolatot ápoltunk, mindig egymással játszottunk. Ritkaság számba ment, mikor a többiekkel futkároztunk az udvaron, mert azt hiszem ők se bírtak minket annyira, akárcsak a felügyelők. A gúnynevünk csak annyi volt, hogy az „Ördögfiókák". Az összes csoportban híre ment a kezelhetetlen viselkedésünknek, már akkor nagy hírnevünk volt.

Visszagondolva a délutáni játékidőkre, biztos hálát adtak a többiek azért, amiért eszünkbe se jutott velük játszani. Willel tökéletesen elvoltam és ő se nagyon keresett más játszótársat. Sorstársak voltunk, kivetettek, de nekünk ez tökéletesen megfelelt.

Az óvoda utána következett az általános iskola, ahol már magasabb szintre emeltük az ellenségeskedéseinket. A kezdetekkor még egymás mellett ültünk, de a tanárok nagyon hamar rájöttek, hogy ez senkinek nem jövedelmező, így hát elültettek minket a lehető legtávolabbra. Will az ablakfelőli legvégén, míg én az ajtófelőli padsor legelején kaptam helyet, mondanom se kell, hogy egyedül. Csak miattunk hozattak még egy padot, hogy a maradék két embernek legyen helye.

Senki se szeretett minket kifejezetten a folytonos civakodásaink miatt, de ezt már az oviban megtanultuk kezelni. Csak mi voltunk egymásnak és az árulkodásaink.

Will erőszeretettel köpött be a szünetekben tett gonoszságaimról, amikért egyébként közel kerültem a kicsapáshoz is. Én sem hagytam magam, amit kaptam visszaadtam, így hát Will arányában többször kötött ki az igazgatóiban, mint én. Volt egy laza hónapom, mikor Will nem jöhetett a felfüggesztése miatt. Életem legrosszabb napjai voltak, mert senki nem jött oda hozzám és én se mentem oda senkihez se.

Aztán az utolsó évünkben nagyon összevesztünk és egész nyáron nem beszéltünk egy árva szót se. Pedig próbáltam bocsánatot kérni, de hajthatatlan volt. Vérig sértettem a becsületét és onnantól kezdve tényleg megutáltuk egymást. Legalábbis ő engem biztos. Bennem csak azután alakult ki a düh, hogy minden reményemet elveszettem afelől, hogy valaha megbocsájt. Ő a hibám miatt, én azért, mert kénytelen volt elfogadni a bocsánatkérésemet. A korábbi utálatunk a kölcsönös szimpátia „lepedője" volt, amivel próbáltuk leplezni, hogy egyébként milyen jól kijövünk egymással. És ennek egy ártalmatlannak tűnő vicc véget vetett egy pillantás alatt. Úgy örökre. Be kell vallanom, hogy akkor tényleg elvetettem a sulykot és nem nagyon fogtam fel a helyzet komolyságát ugyanis Will miattam bukott meg történelemből, amit azóta is szörnyen bánok. Egész nyáron nem mentem sehova és azzal büntettem magam, hogy én is tanultam, ahogyan ő is, hogy átmehessen a pótvizsgán.

Will sorsát csakis szeptemberben tudtam meg, mert egy középiskolába és egy osztályba jelentkeztünk. Az első napomon gyomorgörccsel ébredtem, mert nagyon féltem, hogy nem fogom viszont látni Willt.

Félve léptem át az iskola kapuját, majd az osztálytermünk ajtaját is és mikor meg pillantottam bozontos barna haját azt hittem ott ájulok el a megkönnyebbüléstől. Azonnal odasiettem hozzá és megöleltem, de ő nemes egyszerűséggel eltaszított magától.

– Will, most mi bajod van? - kérdeztem zavartan nevetve. Nem értettem a viselkedését. Azt hittem, hogy most majd minden visszakerül a régi kerékvágásba.

Hogy én milyen naiv voltam és mekkorát tévedtem!

Will a szeme elé se akart kívánni engem és ezt a tudatomra is adta.

– Hagyj békén Grace! Ne kerülj a szemem elé - szólt rám erélyesen, mire megszeppentem. Elsőre azt hittem, hogy ez valami rossz vicc akar lenni, de miután az arcvonásai egy kicsit sem enyhültek rájöttem, hogy nem tréfa. Látni se akart engem. Engem, akivel több, mint tíz éve „jóba" volt.

Tudomásul vettem, aprót bólintottam és a lehető legtávolabb ültem tőle. Azt hiszem ez volt az a pillanat, mikor örökre megutáltam. A túl nagy büszkeségét már nem tudtam barátként tolerálni.

Persze ennek mind már három éve. Jelenleg mindketten végzősök vagyunk és Will továbbra is annyira gyűlöl, mint nap az éjszakát. Őszintén nem tudom, hogy a többiek hogy viselik a már negyedik éve tartó folyamatos feszültséget közöttünk, de egyetlen egyszer sem szóltak közbe. Nem állították le a verekedésünket, mikor ő szándékosan elgáncsolt, mint anno óvodában én pedig megtéptem és felpofoztam. Aztán ne is beszéljünk a folytonos megalázásról, amit Will megingathatatlan elszántsággal alkalmazott minden egyes órán, ahol ki kellett mennem a tábla elé magyarázni, felelni vagy feladatot megoldani. A mostani eset is pont ilyen volt. Matek órán ültünk, a hétfő első órája volt nekem pedig fel kellett rajzolnom valamilyen szinuszos függvényt és jellemeznem kellett azt. Azt mondanom se kell, hogy a függvények a gyengéim voltak, amit persze a tanár is jól tudott. Értékeltem a nagylelkűségét, amiért szerette volna az utolsó évemben elmagyarázni nekem, de ezt nem az egész osztály előtt kellett volna. Nem Will előtt.

– Na hogy kezdjük el? - szólt kedvesen és türelmesen a tanár, mire én az üres koordináta rendszerre néztem. Kezemben remegett a kréta és a néma csend csak rontott az idegességemen. Végig azt a pillanatot vártam, hogy Will megszólaljon. Gyomorgörccsel álltam a táblánál, félve, hogy most mit fog a fejemhez vágni. Három év után se tudtam megszokni Will beszólásait, mert mindegyikből sugárzott a rosszindulat és fájt azokat hallani. Emlékeztetett a hibáimra és ezmiatt még kevesebbnek éreztem magam, mint ami voltam.

Éreztem a tekintetek súlyát a hátamon, már majdhogy nem ziháltam idegességemben, aztán valaki megköszörülte a torkát és megvetően csak ennyit mondott:

– Ne adjak hozzá térképet? Hátha el tudsz indulni - Will ismét hozta a formáját. Igyekeztem figyelmen kívül hagyni és felidéztem a múlt órán ismételt feladatokat. Egyet le az y tengelyen és két egységet jobbra, a mínuszjel miatt az x-en.

Bizonytalanul elkezdtem felrajzolni az eltolásokat, aztán a függvényt is.

– Will! Moderáld magad! - szólt rá a tanár mérgesen, aztán felém fordult és helyeselni kezdett. Szóval jól csináltam. Megnyugodtam egy kicsit, azonban Will rosszindulata még mindig fogságban tartott.

Azt követően, hogy jól csináltam a feladatot a többiek elkezdtek halkan sutyorogni, amiért titokban hálát adtam. Már nem voltam a középpontban, senkit nem érdekelt, hogy Grace képes volt megcsinálni ezt az egyszerű és primitív feladatot a táblánál, így hát lefoglalták magukat.

Miután végeztem a tanár felé fordultam.

– Ki mehetek a mosdóba? - kérdeztem enyhén remegő szájjal. Ő csak bólintott. Ő is tisztában volt azzal, hogy Will beszólása után nem kívánok a teremben lenni, így hát kiengedett. Sarkon fordultam, de még mielőtt otthagytam volna az osztályt egy utolsó pillantást vetettem Willre, aki szintén engem nézett. Nem vigyorgott, nem volt ördögi a pillantása. Csak nézett rám, mintha nem tudná hová tenni a távozásomat.

Tíz perc elteltével mentem csak vissza a terembe, miután egy kicsit megnyugodtam és elmorzsoltam néhány könnycseppet a mosdóban. Óra végére már sokkal lazább volt a hangulat, így nagyobb hangzavar alakult ki és szinte senki se vette észre, hogy visszajöttem. Csendben leültem a padomba és gyorsan elkezdtem lekörmölni a táblán hagyott feladatokat. Szorgosan írtam, de hirtelen valaki levágódott az üres székre mellettem, ennek hatására pedig egy hatalmas vonalat húztam a füzetembe. Lassan felé fordultam és mikor megláttam, hogy Will az, nyeltem egy nagyot. Sose hittem volna, hogy valaha félni fogok Willtől, attól a sráctól, aki a fél életemben jelen volt. Elkaptam róla a fejem és tovább írtam a feladatot. Mintha ott se lenne Grace! Ne foglalkozz vele! Ő csendben ült mellettem egészen kicsengetésig, mert utána hirtelen felpattant és otthagyott. Nem tudtam hova tenni a viselkedését.

A következő óra szintén hasonló volt a matekhoz. Tesi órán egymás után jöttek Willtől a megalázóbbnál megalázóbb megjegyzések.

„Egy lajhár is gyorsabban fut nálad Grace!"

„Három kör lemaradás már egy kicsit túlzás, lassítsak a kedvedért?"

„Talán máris elfáradtál? Még csak negyed óra telt le!"

Ilyen és ehhez hasonló piszkálásokat hallgattam egész órán és a tanár semmit se vett észre belőle vagy csak nem akart vele foglalkozni.

Egész középiskola alatt ezt hallgattam tőle és szerintem fel se tűnt neki, hogy szépen fokozatosan leálltam az ő cseszegetésével. Mintha személyes küldetésnek vette volna a sértegetésemet, amitől már észre se vette, hogy nem támadok vissza. Csak elviselem azokat, amiket mond.

Az óra végén a tanár megengedte, hogy játszunk kidobóst, így gyorsan csapatokat választottunk és felállítottuk a pályát.

Will és én külön csapatba kerültünk, aminek már most tudtam a kimenetelét. Ismételten, mint múlt héten, én leszek kipécézve és csakis rám fog célozni. Mint mindig.

És nem tévedtem. Ahogy a tanár belefújt a sípba kezdetét vette a harc.

Will szerezte meg elsőként az ő térfelükre pattanó labdát, míg a miénknél én. Tudtam, hogy ki kell dobnom, különben esélyem se lesz túlélni a tesit egy újabb vöröslő folt nélkül.

Szemeztünk egymással, lassan mozogtunk és közelítettük meg a térfeleket elválasztó padot. Mint két ragadozó, akik egymásra éheznek.

– Na, mi lesz Grace? Eldobod a labdát? - kérdezte nagyképűen. Nincs esélyem ellene, ha folyamatosan rajtam tartja a szemét. Ki kell várnom, míg el nem fordul és csak utána dobni.

– Te miért nem dobod el? Csak nem félsz, hogy mellé megy és utána kidoblak? - kérdeztem vissza miután erőt gyűjtöttem. Mindkettőnk csapata kiabált és szurkolt, hogy dobjuk ki a másikat és ez felbátorított.

– Will, ne szórakozz már, dobd el a labdát! - szólt rá mérgesen a tanár és ismét belefújt a sípba. Will hitetlenkedve fordult a tanár felé és azonnal magyarázni kezdett neki. Én pedig kapva kaptam az alkalmon, hogy nem figyel.

– De Tanár úr! Miért én dobjak először? Amúgy is lányoké az elsőbbség! - miközben magyarázott a terem elcsendesedett én pedig éltem az eséllyel és elhajítottam a lába felé a labdát. A labda pedig visszapattant a lábszáráról a földre.

– Lányoké az elsőbbség, fiúké pedig a dicsőség, nemde? Ülj le szépen a seggedre Will, kiestél! - mondta a tanár, akiről elszakította hirtelen a tekintetét és rám nézett bosszúsan.

– Figyelned kellett volna - rántottam meg a vállamat, de nem mosolyogtam. Nem voltam kárörvendő, mégis megmarkolta a labdát és a földhöz csapta erőből aztán letrappolt a pályáról.

Azaz Grace! Még jobban magadra haragítottad!

– Folytatódhat a játék! - mondta a tanár, majd Will mellé ült és beszélgetni kezdtek halkan épp, hogy csak hallják egymást. A játék alatt többször is Will felé pillantgattam és olyankor mindig találkozott a tekintetünk.

Bár tudnám, hogy miért nem tud megbocsátani nekem! Hiszen több mint három éve történt! Ráadásul itt van velem, nem bukott meg! Nem történt semmi komolyabb baj, mégse tudja elfelejteni!

Lassan itt az ideje elengednem Willt. Nem hagyhatom, hogy az utolsó évemet tönkre tegye. Fel kell világosítanom, hogy én nem fogom tovább eltűrni a viselkedését. Holnap... holnap suli után elmondom neki! Igen!

Az óra után átöltöztünk és visszamentünk a termünkbe földrajz órára. Elsők között érkeztem vissza, így a tornazsákomat bedobtam a szekrénybe és helyet foglaltam. Előkészítettem a felszerelésemet a pad szélére aztán a táskámban kezdtem el kutakodtam egy zsebkendő után, mikor Will ismét leült mellém, mire összerezzentem.

Most megint mit akarhat? Le akar önteni, mint pénteken? Ki akarja dobni az atlaszomat az ablakon? Milyen bosszút forralhatott ki a kidobása után? Óvatos és megfontolt mozdulatokkal megfogtam a felszerelésemet és inkább visszaraktam a táskámba és letettem magam mellé a földre. Jobb a biztonság.

Nem szóltam hozzá, nem néztem rá, helyette malmozni kezdtem az ujjaimmal és azt vártam, hogy becsengessenek közben pedig számoltam a másodperceket magamban.

– Bocs a tesi óra miatt - szólalt meg Will hirtelen.

– S-semmi baj - hebegtem. Mindenre számítottam csak bocsánatkérésre nem. Elkezdtem magamban tanakodni azon, hogy mi történhetett Willel. Felettébb furcsán viselkedett ma, sosem ült le mellém mindenféle szó nélkül és a tesi órán, a fél karomra mertem volna esküdni, hogy nekem vágja a kidobása után a labdát. Most pedig? Egészen biztos voltam benne, hogy a tanár utasítására jött ide hozzám. Erről beszélhettek olyan hosszasan és bizalmasan a padon ülve, míg mi játszottunk. Igen! Ez az egyetlen magyarázat!

– Na, jól van - pattant fel hirtelen, mire megragadtam a csuklóját és visszarántottam a helyére. Kérdőn nézett rám.

Ha azt szeretném, hogy minden a régi legyen, akkor úgy is kell viselkednem! Újra és újra elismételtem magamban, hogy megtehetem, hogy megérintem és megállítom.

– Valamit elfelejtettél Will - levegőt visszatartva vártam a reakcióját, ami csak egy értetlen arckifejezés volt felhúzott szemöldökkel. Bozontos sötétbarna szemöldöke a homloka közepére ugrott.

– Mégis micsodát? - kérdezte és őszinte zavart láttam az arcán. Sikerült meglepnem három év után?

– Úgy tűnik iránytű nem járt a térkép mellé - mosolyogtam rá erőltetetten. Reméltem, hogy ez a célzás megteszi a magáét és rájön, hogy a matek órai viselkedése még mindig bánt engem.

– Térj a lényegre!

Durva megszólalására egy pillanat alatt elillant minden magabiztosságom és inkább elengedtem a csuklóját és megráztam a fejem.

– Hagyjuk. Lényegtelen - nyeltem egy nagyot, kerültem a tekintetét. Vészriadót fújtam magamban, vissza kellett vonulnom, mert egy olyan csatába sétáltam volna, ahol könnyű szerrel elvéreztem volna.

– Mit akartál Grace? - kérdezte türelmetlenül, mire felpattantam és célba vettem az ajtót. Menekülni megtanultam az elmúlt évek alatt. Azonban most mégse volt hatásos, mert Will pontosan úgy állított meg, ahogy én őt az előbb.

– Grace, elárulnád, hogy mi bajod van? - kérdezte összehúzott szemekkel. Nem rosszindulatú volt, inkább durván érdeklődő és aggódó. Annyira elszoktam ettől a viselkedésétől, hogy teljesen idegen volt már számomra, hogy ilyen is tud lenni felém.

– Mintha annyira érdekelne - köptem oda a szavakat és ismét menekülőre fogtam magam. Próbáltam lefeszíteni kezét a csuklómról, de vasmarokkal tartotta azt.

– Suli után beszélünk. Ha nem vársz meg én megyek el hozzátok délután.

Will és én az általános óta nem beszéltünk ilyen sokat és ötletem se volt, hogy most mit eszelt ki ellenem.

– Mégis miről akarsz te velem beszélni? A szemed elé se kívánsz engem, miért akarnál tőlem bármit is suli után?

– Nem tudom. Csak matekon mikor kimentél láttam, hogy túllőttem a célon és talán jó lenne megbeszélni ezt.

Meglepődtem teljesen, mert ezt egyáltalán nem vártam tőle. Will, aki három évig úgy megalázott folyamatosan, hogy igazából észre se vette, most meg akarja beszélni velem a történteket, mert matekon túlságosan is megbántott? Képtelenség, lehet, hogy csak elaludtam föcin és ez valamilyen álom.

– Miért most akarod ezt megbeszélni? Volt három éved rá - mikor ezt mondtam értetlenség ült ki az arcára, mire gúnyosan felnevettem.

– Fel se tűnt, ugye? - kérdeztem halkan, lehajtott fejjel. Rossz volt felidézni a történteket, még mindig fájtak az emlékek, hogy egy barátból milyen ellenségem lett egy olyan hibámból, aminek igazából nem volt ráhatása a jelenre.

– Mi nem tűnt fel? Világéletünkben piszkáltuk a másikat, minek kellett volna feltűnnie?

Will tényleg ennyire vak, vagy kap valakitől segítséget? Nem tűnt fel neki, hogy fokozatosan abba hagytam a piszkálását és csak tűrtem az övéit? Komolyan annyira természetesnek vette azt a sok bántó és sértő beszólást, amivel egyébként az egész osztály előtt többször is megalázott?

– Mindegy, menj a helyedre, mert mindjárt becsengetnek - próbáltam lezárni a témát, de Will mint mindig, most is megmakacsolta magát és nem szándékozott felállni a mellettem lévő székről.

– A tanárt amúgy se fogja zavarni, ha ide ülök. Addig nem szabadulsz tőlem, amíg el nem mondod, hogy hirtelen mi bajod lett ma - rántott vállat és hátradőlt várva a korábbi kérdésére a választ.

A kérdésére ideges lettem, de minden félelmem, amit ő keltett akárhányszor is három méter távolságon belülre estünk, eltűnt. Nyoma veszett, mint a kámfornak. Egy határozott lökéssel letaszítottam a székről, amin annyira elkényelmesedve ült én pedig minden cuccomat felkapva kiviharzottam a teremből. Ha Will tényleg elhitte, hogy szórakozhat velem, akkor nagyon sajnálom, mert csalódást kell okoznom neki. Tök fölösleges lenne beszámolni neki arról, hogy mennyire leépítette a magabiztosságomat, hogy mennyire el tudta velem hitetni ez alatt a három év alatt, hogy sose leszek semmibe se elég jó, hogy sose lesz belőlem senki. Ezek a szavak sebet ejtettek rajtam, maradandóakat és nincs az a jóvátétel, amivel helyre tudná hozni ezt a hibáját. Egy bocsánattal mit kezdenék? Mert azért valljuk be, hogy Willtől, attól a Willtől, akivé a három év alatt vált nem várhattam többet.

Trappolva haladtam az üres folyosón, egészen addig, amíg meg nem hallottam, hogy csapódik mögöttem egy ajtó. Will trappolását azonnal megismertem, ezért egyre gyorsabbra vettem a tempót.

– Várj már meg Grace! - kiáltotta utánam, aztán néhány másodperccel később megragadta a csuklómat és megállított magával szembe.

– Engedj el Will - mondtam és elkezdtem lefeszegetni a kezemről vasmarkát, de nem sikerült.

– Barátok vagyunk Grace, ne csináld ezt! Ne hisztizz! Miért reagálod túl?

– Oh, tényleg barátok vagyunk? Szerinted az elmúlt három évben úgy bántál velem, mint egy baráttal? Elárulom neked, hogy ne kelljen gondolkodnod: NEM! Szóval ki ne merd mondani a szádon, hogy a barátod vagyok, mert ez nem igaz! Te is tudod, hogy ez hazugság!

– Grace, miről beszélsz? Kiskorunk óta barátok vagyunk - Will úgy nézett rám, mint aki elveszett.

– Nem, tévedsz Will! Voltunk! Csak voltunk barátok, mert kilencediktől kezdve úgy bántál velem, mint a legrosszabb ellenségeddel! Vagy áruld már el nekem, hogy ez neked teljesen természetes viselkedés volt, azután, hogy egész nyáron próbáltalak elérni, bocsánatot kérni? - a szemeimet ellepték a könnyek, de visszatartottam őket. Will esetlenül és tanácstalanul nézett rám, de mikor szólásra nyitotta a száját, meghallottuk a földrajz tanárunk köhécselését a folyosó végéről.

– Mi történik itt, ha megkérdezhetem? - jött oda hozzánk. Will leeresztette a kezét, de nem engedte el a csuklóm és válaszolt helyettem.

– Elnézést tanárnő, de Grace nem érzi jól magát és szerettem volna lekísérni az iskolaorvoshoz, de egy kicsit makacs, de uralom a helyzetet. Megengedi tanárnő, hogy haza vigyem?

Ekkor a tanár rám nézett, felmérte a helyzetet és csak bólintott, majd kikerült minket és elindult órát tartani.

– Végig a barátomnak tekintettelek. Most is. És szeretném megérteni, hogy most mi történik köztünk, mert úgy érzem, hogy valamit elrontottam.

– Tényleg? Tényleg úgy érzed, hogy valamit elrontottál? Mekkora egy zseni vagy te, basszus! Akkor hajrá, jöjj rá magadtól, hogy mit csesztél el! Van bőven, szóval, ha csak egyet is tippelsz, ne aggódj, mert az is biztos rajta van a listán! És ha már arra következtetsz, hogy valamit elrontottál, akkor miért nem mondtad ki még azt a szót, amit olyankor illik? Vagy már te is felfogtad, hogy kurvára elkéstél vele?

– Sajnálom Grace! Bocsáss meg!

– Rendben, akkor most játsszuk azt, amit te tettél velem akkor nyáron! Rémlik, hogy három hónapon keresztül próbáltam bocsánatot kérni tőled? Annyira nagy volt a büszkeséged, hogy elhitetted velem, hogy normális, ha ennyi ideig kell könyörögnöm neked! Tudod mit? Talán mégis jobb lett volna, ha a pótvizsgán nem mész át, mert akkor lett volna három nyugodt gimnáziumi évem nélküled és a barom beszólásaid nélkül! - vágtam oda a végén, aztán kirántottam a kezem a szorításából és elindultam le a lépcsőn.

– Grace, sajnálom, rendben? Egyáltalán nem gondoltam, hogy ez mind szarul esett neked! Miért nem mondtad vagy állítottál le? - jött utánam. Nem válaszoltam neki, úgy viselkedtem, mintha nem is hallottam volna. Egyik fülemen be a másikon ki.

– Grace! Az isten szerelmére állj már meg! - kiabálta, mikor már kint voltunk az utcán.

– Nem, nem állok meg! Ahelyett, hogy követnél, inkább menj vissza az órára engem pedig hagyj békén! És mi az, hogy miért nem állítottalak le? Nehogy már én legyek a hibás, amiért nem szóltam, hogy úgy viselkedsz velem, mintha utálnál! - kiabáltam magamból kikelve.

– A rohadt életbe Grace! Tudom, hogy túlzásba estem a piszkálással az elmúlt években. Sajnálom! Sajnálom! Sajnálom!

– Annyira fölöslegesen mondogatod, mert nem hiszem el! Fel tudod te fogni, hogy mit éreztem mikor a nyár után újra találkoztunk, tök boldogan odamentem hozzád te pedig ellöktél magadtól és azt mondtad, hogy a szemed elé se kívánsz? Tudod mennyire rosszul esett, mikor az egész osztály előtt nevetség tárgyává tettél, mikor nem tudtam valamit? Érezted te ennek a súlyát? Egész életemben nem képzeltem volna, hogy félni fogok tőled! - ahogy kimondtam ezt, értetlen arcot kaptam válaszul, ami még inkább felbőszítette a haragomat – Igen, féltem tőled! Még ma reggel is! Észre se vetted, hogy én soha nem vágtam neked vissza semmivel? Hogy csak csendben tűrtem mindazt, amit a fejemhez vágtál? Tudod milyen rosszul eset mindez? Tényleg elhittem, hogy utálsz! De most már betelt a pohár és nem tudok többet elviselni! Nem érzem magam magabiztosnak, azt hiszem, hogy még az érettségi se fog sikerülni, mert nem vagyok elég okos hozzá és ez mind a te hibád! Mindent elvettél tőlem!

– Grace! Te vagy a legokosabb, akivel valaha találkoztam és egészen biztos vagyok benne, hogy sikerülni fog az érettségid! Nem... sosem akartam, hogy félj tőlem. Sose gondoltam bele, hogy komolyan veszed a szavaimat Grace, a francba. A kurva életbe - kétségbeesetten két kezével hajába túrt és az égre meredt.

– Hogy ne vettem volna komolyan, ha sose éreztetted velem, hogy csak vicc az egész? Egy mosolyt nem kaptam mellé, a hangsúly mindig gúnyos és szarkasztikus volt! Mégis mi a francot vártál, hm? - egymással szemben álltunk, én őrjöngtem ő pedig próbált szavakat találni, kisebb sikerekkel. Lehajtottam a fejem, kezemmel megtöröltem könnyes szemeimet, aztán csak annyit vettem észre, hogy Will karjai közé zárt. Ez volt az a pillanat, mikor a mécses eltörött nálam. Zokogni kezdtem. Minden fájdalmamat kiadtam, amit a három év alatt felhalmoztam.

– Kérlek, ne haragudj Grace. Annyira sajnálom. Kilencedikben tényleg haragudtam rád, mert az egész nyaram arra ment el, hogy a világháborúkról meg a római császárokról, vagy kikről tanultam, pedig utáltam a témát. Mérges voltam, hogy az utolsó dolgozatnál úgy megszívattál, nem tudva, hogy ezen múlik az év végi bizonyítványom. Komolyan betetted a saját puskádat a padomba óra végén, hogy a tanár azt higgye én használtam! De azóta megbékéltem! Kérlek, ne haragudj rám! Bocsáss meg minden hülye megszólalásomért! Végig azt hittem, hogy folytatjuk a rivalizálást, mint mindig. Annyira megszokottá vált, hogy nem vettem észre, miként hatnak rád a szavaim.

Nem tudtam hinni neki. Még most is megfordult a fejemben az a lehetőség, hogy átver, elhiteti velem az ellenkezőjét annak, ami van, és most utoljára megforgatja a tőrt a szívemben.

– Miért higgyek neked, Will? - kérdeztem eltávolodva tőle.

– Azért, mert barátok vagyunk! - ismét kimondta pedig szóltam neki, hogy ne tegye. Mérges voltam rá. Ha a barátjának tekintett, akkor miért nem vette észre, hogy a szavaival csak fájdalmat okozott?

– Megmondtam, hogy ezt ne mondd! - kiabáltam rá, aztán egy jól irányított kézmozdulattal megpofoztam. Reflexből jött, a düh elhomályosította a tudatom, de nem bántam meg. Ez az aprócska pofon nem ér fel mindazzal, amit ő vágott a fejemhez.

Will vöröslő arcához emelte a kezét és csak nézett rám meglepetten. Erre a lépésemre nyilván nem számított és valószínűleg arra se, hogy folytatni fogom a mondanivalómat.

– Mondd! Miért kellene megbocsátanom neked? Azt kérdezgetted tőlem, hogy mi a franc ütött belém, miközben te három évig sértegettél! - itt ismét megpofoztam indulatomban – Nekem lenne jogom, azt kérdezni, hogy mi a fene bajod van! Miért kezdett el hirtelen érdekelni, hogy bántasz? Talán a tesi tanár mondott valamit? Vagy végre benőtt a fejed lágya? Nem csinálhatod ezt velem! Utállak, gyűlöllek és szeretlek is egyszerre ez az ellentét pedig az őrületbe kerget! Nem tudtalak elengedni, bármennyi baromságot vágtál a fejemhez és ez tett tönkre! Kérlek, ne játszadozz velem! Hagyj békén, hogy el tudjalak engedni, legyél közömbös velem és kerülj el a lehető legmesszebb, hogy összekaparjam magam.

Will ledermedve állt előttem, aztán átszelte a kettőnk közötti távolságot, lehajolt hozzám és megcsókolt.

Ezek után rajtam volt a sor, hogy ledermedjek. Will két keze közé fogta az arcomat és úgy csókolt, aztán lehunytam a szemem és visszacsókoltam. Testünk ijesztő összhangba került, összesimultunk.

Vérpezsdítő érzés volt megcsókolni az ellenségemet. A félelem szilánkokra tört bennem és egy új érzést hagyott bennem. Mintha magával az ördöggel néztem volna szembe, nem aggódtam már, mint korábban. Pont ellenkezőleg, olyan bátorság szállt meg egy pillanatra, hogy képes lettem volna bármire. Will levegőhiánytól elvált tőlem, homlokomnak döntötte homlokát és lecsókolta a könnycseppjeimet közben pedig orcámat simogatta hüvelykujjaival.

– Tényleg sajnálom, aminek kitettelek. Egyáltalán nem volt szándékos - suttogta és egy újabb puszit nyomott az arcomra. Én lehunyt szemekkel élveztem érintését, aztán halkan csak ennyit kérdeztem:

– Mi volt ez Will?

– Bocsánatkérés és vallomás egyben. Miért, minek tűnt?

– Egy újabb tréfának - feleltem aztán kinyitottam a szemeimet és szembetaláltam magam mogyoróbarna szemeivel. A csók megszakításával együtt a varázs is megtört és újabb félelmek kezdtek kialakulni bennem. Ez is csak egy hülye vicc én pedig beleugrottam a csapdájába, vakon.

– Túl messzire mentem a tréfákkal. Azt hiszem itt az ideje, hogy mostantól más érzéseket keltsek benned, mint a félelem. Ehhez mit szólsz? - kérdezte aztán szép lassan a nyakamhoz hajolt, orrával végigsimította a bőröm aztán apró csókot lehelt a fülem alá. Eközben kezei levándoroltak a csípőmre, amit muszáj volt leállítanom. Ahogy megakadályoztam tettével, eltávolodott tőlem és kérdőn nézett rám, mintha engedélyt kérne a folytatásra.

– Will, az utcán vagyunk - emlékeztettem egy apró mosollyal az arcomon. Will komolynak tűnt és ahogy lágyan megérintette a csípőmet, mintha megigéztek volna.

– Igaz is, gyere - mondta aztán megragadta a kezem és az ellenkező irányba kezdett el húzni.

– Will, hova viszel? - kérdeztem és próbáltam ellenállni, de nem engedett.

– A kocsimba. Hazadoblak - jelentette ki, aztán nem sokkal rá megállt egy ragyogó piros autó előtt. Megnyomott a kocsi kulcson egy gombot és kitárta nekem az anyósülés ajtaját.

– Will, minden cuccod a suliban maradt - emlékeztettem, mire csak legyintett egyet, majd lehajolt és beült mellém a kormánykerék mögé.

– Holnap ugyan ott lesznek. Semmi fontos nincs a táskámban - mondta és előhúzta a telefonját a zsebéből.

– Will, komolyan gondoltad ezt az egészet? - kérdeztem hirtelen témát váltva.

– Igen, nem okozna nagy szívfájdalmat, ha másnapra eltűnne, mondjuk a matek könyvem - felelte, miközben beindította az autót és kitolatott a parkolóból.

– Nem, nem arra gondoltam - feleltem és szántszándékkal nem néztem rá, helyette az ablakon tekintgettem kifelé. Ebben a bő tíz percben legalább ötször összezavarodtam a viselkedését illetően.

– Igen, komolyan gondolom - mondta aztán megfogta a kezem. Lenéztem az összekulcsolt ujjainkra, aztán Willre. Olyan mosoly terült el az arcán, amit három éve nem láttam és a gondolat, hogy én okoztam, zavarba hozott. Hogy jutottunk el ide? Mióta érezhette ezt? És én mióta éreztem eziránta?

A néma csendet Will törte meg egy idő után.

– Figyelj, tudom, hogy ez most hihetetlen a számodra és, hogy nem bízol bennem. Ezt teljesen meg is értem, de szeretném, hogy tudd, mindig is fontos voltál a számomra. Elég pocsékul mutattam ki, de tényleg így van - mondta miközben az utat nézte. A kezemet továbbra sem engedte el, mi több apró köröket írt le a kézfejemre, ami megnyugtatott. Kezdtem elhinni, hogy Will most az egyszer nem akar becsapni, azonban a kételyeim továbbra sem szűntek meg és tudtam, hogy egy ideig ott lesznek még az agyam rejtett zugában.

Mikor leparkolt a házunk elé, egyikünk se mozdult meg. Egymásra néztünk és Will szólásra nyitotta a száját ismét.

– Be fogom bizonyítani, hogy bízhatsz bennem. Hogy ez az egész nem vicc, bármennyire is azt hiszed.

– Hogyan? - kérdeztem kicsit tanácstalanul.

– Hamarosan kiderül - ez volt a végszó. A kezében tartott kezemet szájához emelte és adott rá egy puszit és még egyszer odalehelte, hogy bízzak benne.

– Bízzak egy olyan emberben, aki több fájdalmat okozott három év alatt, mint amennyit muszáj lett volna elviselnem? - kérdeztem kicsit kételkedve. Tomboltak bennem az egymást ütő érzelmek. Az agyam azt üvöltötte, hogy hagyjam ott és soha többé ne menjek a közelébe, míg a szívem akart adni egy esélyt. Egy utolsó esélyt.

– Bízz abban az emberben, aki óvodában elgáncsolt az első napodon és onnantól elválaszthatatlanok lettetek - tekintete mélyreható volt. Tisztában volt a ténnyel, hogy nehéz feladat elé állított.

– Még létezik az az éned? - kérdeztem reménykedve.

– Mindig is itt volt. Részben ezmiatt kerültek el a fiúk téged - motyogta és megdörzsölte a tarkóját zavarában. Hogy mi?

– Csak azt ne mondd, hogy birtoklási mániád van, Will. Te tényleg elüldöztél mindenkit körülöttem?

– Te az én barátom vagy és nem másé - jelentette ki mire meglepődtem.

– Ehhez képes elég érdekesen mutattad ezt ki, nem gondolod?

– Nem tagadom, Grace. Hibáztam. Sokáig. Nem egészen tudtam, hogy mutassam ki - mikor ezt kimondta őszintén felnevettem.

– Bármilyen másik reakció jobb lett volna. Ez a lehető legrosszabb volt.

–Mégis ide lyukadtunk ki, szóval annyira rossz nem lehetett.

– Te honnan tudtad, hogy én is... tudod... - célozgattam az érzéseimre, mivel kajánul elmosolyodott.

– Hogy te is? Mire gondolsz? - pontosan tudta, hogy mire gondoltam csak húzta az agyam.

– Semmire. Mindegy - visszavonulót fújtam és az ajtó kilincséért nyúltam. Mielőtt még kiléphettem volna visszarántott és csak ennyit mondott:

– Szeretlek Grace. És tudom, hogy te is, mert minden gonoszságom ellenére se váltál közömbössé felém ez pedig csakis a szeretet jele lehetett.

Ahogy kimondta ezeket a szavakat rávilágított a ki nem mondott igazságra. Tényleg szerettem és ezért nem tudtam nem foglalkozni a piszkálódásaival. Lehajtottam a fejem, elmosolyodtam és elköszöntem tőle.

– Holnap találkozunk Will. Vezess óvatosan - ezúttal nem akadályozott meg, hagyta, hogy menjek.

– Vigyázz magadra Grace. Te vagy a legcsodálatosabb lány a világon! És a legokosabb! Ne felejtsd, holnap matek dolgozat! - kiáltott utánam a letekert ablakon, mire hátrafordulva mosolyogtam felé aztán beléptem az ajtónkon.

Másnap nyúzottan keltem fel, egész éjszaka forgolódtam a történtek miatt. Mintha csak egy nagyon ismerős álom lett volna. Amolyan „ez már megtörtént" érzés kerített hatalmába, ahogy kinyitottam a szemem. Aztán nem sokkal később realizálódott bennem a tény, hogy a tegnap valóságos volt, Will ténylegesen azt mondta, hogy szeret én pedig egy fikarcnyi ellenállást sem tanúsítottam, helyette naiv fejjel ittam a szavait. Tele voltam bizonytalansággal. Nem tudtam komolyan venni Will szavait bármennyire is szerettem volna.

Fáradtan és kedvtelenül kikászálódtam az ágyamból, majd a fürdőbe sietve gyors lezuhanyoztam, készítettem magamnak egy kócos kontyot és egy lazább, kevésbé attraktív szerelésbe öltöztem. Ma egyáltalán nem vágytam semmilyen figyelemre, szerettem volna észrevehetetlen lenni ezért még sminket se raktam fel, helyette a nagylencséjű szemüvegemet vettem fel. Korábban egy ilyen kinézetért Will mindig könyvmolynak nevezett, mert az általa látott filmekben hasonlóan néztek ki az olvasni szerető karakterek.

Vállamra kaptam a táskámat és lementem a konyhába, hogy készítsek magamnak valamilyen ebédet suliba. Megcsináltam két sonkás szendvicset, azokat bedobtam a táskámba egy üveg víz kíséretével és készen álltam, hogy elinduljak suliba. A szüleimmel nem találkoztam, mert ők már elmentek dolgozni így bezártam az ajtót utána pedig útnak indultam.

Míg oda nem értem végig zenét hallgattam, azonban a portán már kivettem a fülest és elbattyogtam a szekrényemig, hogy kivegyem az itt maradt tankönyveimet. A zsebemben kotorásztam, nem is néztem előre és többek között ezért is ütköztem neki valakinek. Rögtön felkaptam a fejem és Will mosolygó fejével találtam szembe magam. A tegnapiak után ő volt az egyetlen személy, akivel ma nem szerettem volna sokat foglalkozni és ezt meg is mondtam neki. Szerettem volna a közelében lenni és elhinni a tegnap kimondott érzéseit, de nem akartam megkockáztatni, hogy egy durva átverésnek legyek elszenvedője. Ezt tegnap este találtam ki. Most egy időre védekező állásba állok és kitervelem, hogy mi legyen később.

– Figyelj, ne haragudj Will, de ma nincs semmihez se hangulatom. Hozzád se.

– Rendben - mondta és nekidőlt a mellettem levő szekrénynek. Megvárta, míg kipakolok aztán követni kezdett a terembe. Belépve vettem észre, hogy sokan nincsenek még itt, így leültem a helyemre és leraktam a kivett könyveimet és füzeteimet a padra. Will pedig nemes egyszerűséggel leült mellém és szintén kipakolt, mintha tök természetes lenne, hogy ideül mellém.

Kedvtelenül felé fordultam és megkérdeztem, hogy miért ül mellettem.

– Hát mert padtársak vagyunk - jelentette ki lazán, mintha mindig is így lett volna.

– Nem vagyunk padtársak Will.

– Dehogynem. Azért ülök itt melletted.

– Will, nem kérlek meg még egyszer, hogy ülj a helyedre, ahol az elmúlt évek alatt ültél.

– Nem ott volt a helyem, hanem itt - mondta a szemembe nézve. Miért csinálja ezt? Miért zavar össze? Miért játszadozik velem?

– Rendben - válaszoltam sóhajtva és idegesen egyszerre, aztán felkaptam a felszerelésemet meg a táskámat és egy paddal hátrébb ültem. Ez a pad mögöttem mindig is üres volt, a többiek többnyire a hátsó padoktól töltötték fel a termet így az elsők mindig üresek voltak.

Will a mozdulatsoromat végignézte, aztán hátrafordult hozzám mosolyogva.

– Mi a helyzet Grace? Hogy aludtál? - érdeklődött.

Legyek őszinte vele? Dörgöljem az orra alá, hogy miatta alig tudtam aludni? Tényleg ez kell neki, hogy egy kicsit magába szálljon és elgondolkodjon a tettein? Ha könyörög érte, akkor megkapja.

– Nem aludtam valami jól, hála neked Will. Elárulnád nekem, hogy ez az egész cirkusz, amit tegnap óta űzöl körülöttem, mire jó? Fogadást kötöttél a srácokkal, hogy meddig tudsz idegesíteni?

Will erre megrökönyödve nézett rám, mint aki nem hisz a saját fülének és néhány másodpercig csak meredt rám tanácstalanul, aztán megemberelte magát és szólásra nyitotta a száját:

– Dehogy fogadtam a srácokkal. Jézusom, sose tennék ilyet! Grace, tegnap... - kezdte, de nem akartam végig hallgatni így hát kénytelen voltam a véleményemmel közbeszólni.

– Tegnap sok mindent mondtál, sok mindent tettél és mindössze egyet felejtettél el. Időt adni! Hiszek is neked meg nem is és mielőtt még fejest ugrok ebbe az egészbe, szeretném kétszer átgondolni, hogy nem fogom később megbánni.

– Nem fogod megbánni, Grace én tényleg... - felemeltem a kezem ezzel belefojtva a szót.

– Ezt mondanád akkor is, ha csak át akarnál verni. Bizonyíts! Nincs másra szükségem, mint bizonyítékra, hogy tényleg nem akarsz becsapni. A tegnapiak után túl sebezhető vagyok, és ha van egy csöppnyi jóindulat is benned, akkor nem forgatod tovább bennem a tőrt, hanem elengedsz.

– Bizonyítani fogok. Grace, fontos vagy nekem. A tegnap minden igaz volt! MINDEN! De bebizonyítom még ma.

– Jól van - hagytam annyiban, aztán becsengettek. A tanár percre pontosan belépett a termünkbe és kezdetét vette az történelem óra, ahol nem meglepő módon feleléssel kezdtük az órát. Három felelő volt, az egyik pedig én voltam.

Semmit nem tudtam, egyáltalán nem volt időm tegnap megtanulni az anyagot, így mikor kihívott a tanár maga mellé igyekeztem húzni az időt. Először kifújtam az orrom, aztán megköszörültem a torkom és csak azután kezdtem el nyekeregni az anyagról. Mikor már azt hittem, hogy teljesen reménytelen ez a felelet, meghallottam egy halk hangot és a tanár kérdésére a választ. Úgy tettem, mintha törném a fejem aztán megismételtem azt, amit Will odasúgott nekem. A tanár bólintott, a feleletem felét Willnek köszönhettem, aki végig lesúgta. Az óra végén egy gömbölyű hármassal eresztett utamra a történelem tanár, mire én visszaültem a helyemre. Will nem fordult hátra, megvárta, hogy az órának vége legyen és csak utána tudtam megköszönni a segítségét.

– Nincs mit, ennyivel tartoztam - mondta egy halvány mosollyal az arcán, de látszott, hogy máson jár az agya, így inkább nem zavartam tovább.

A nap végére Willnek nyoma veszett így az utolsó órán egy kicsit fellélegezhettem és elmerülhettem a gondolataimba, hogy mégis hova tűnhetett. Egy szót se szólt, csak elment nem tudom hová.

Azzal nyugtattam magam, hogy megfontolta a reggeli mondandómat és végérvényesen letesz rólam és nem hitet el velem semmit. Csak erre tudtam gondolni, hogy megfutamodott, ami miatt egy kicsit csalódott is lettem, azonban mikor kicsengettek és én elindultam a kapu felé ledöbbenve jöttem rá, hogy valószínűleg megint hatalmasat tévedtem ugyanis Will a kapuban állt, a haverjai pedig két oldalról közrefogták az utat és, ahogy elhaladtam mellettük, mindegyikük egy szál rózsát nyomott a kezembe. Teljesen meg voltam illetődve, mert minden szem rám szegeződött és irigykedve nézték a jelenetet, ahogy átveszem a vörös virágokat és, hogy kilépek a kapun Willhez, aki egy hatalmas csokor rózsát adott át nekem mosolyogva.

– Nem tudom, hogy tudnám bebizonyítani, hogy tényleg valósak az érzéseim irántad, de reménykedem, hogy ez egy jó irány. Több nem igazán jutott eszembe - mondta oda nekem, mire megdörzsöltem könnyes szemeimet, hogy ne hullassak egy könnycseppet se és csak ennyit szóltam:

– Ezért tűntél el az utolsó óráról? Hogy ezt elintézd?

– Igen, hiányolt a tanár? Mert megbeszéltem vele, hogy ne írjon be hiányzónak, mert fontos elintézni valóm van.

Erre elnevettem magam és megöleltem vigyázva, hogy a virágokat ne nyomjam össze. Arcomat mellkasába fúrtam és mélyen beszívtam illatát.

Ez most tényleg megtörtént? Nem csak képzelem?

– Nem hiányolt - adtam meg a válaszát meghatódva, aztán felnéztem rá. Will rám mosolygott aztán lehajolt és lágyan megcsókolt.

Körülöttünk a fiúk ordítani kezdtek és nem egyet füttyentettek gratulációból.

– Mit ne mondjak Will, rendesen elhúztad ezt. Nem lett volna egyszerűbb kilencedikben megtenni ezt a lépést? - hallottuk meg Dean hangját. Ő Will padtársa volt.

– Hogy érti, hogy kilencedikben? - csodálkoztam.

Will erre zavartan tarkójához nyúlt.

– Annak idején, nyáron tényleg szemét voltam, hogy nem álltam szóba veled és utána már azt hittem, hogy minden esélytelen, hogy elrontottam kettőnk kapcsolatát. Kilencedik elején igaz még egy kicsit dühös voltam, de már akkor rájöttem, hogy szörnyen hiányoztál és inkább ellöktelek magamtól, mintsem megbeszéltem volna veled az egészet. Aztán az ellenségeskedést csípőből folytattam, mert azt hittem, hogy ha úgy teszek, mint régen akkor visszakerülünk a régi kerékvágásba. Reményt adott a régi szokások folytatása. Nyugodtan nevezz hülyének, nem tagadom, hogy irtó nagy butaság volt, amit csináltam. Nem gondolkodtam, minden szempontból te lebegtél a szemem előtt és valahogy muszáj volt visszanyernem a figyelmedet, mert a nyár alatt ezt kiirtottam. Hiába jöttél oda hozzám az első nap, nem tudtam a szemedbe nézni azok után, hogy három hónapig nem foglalkoztam veled.

– Jobban jöttünk volna ki ebből, ha egy kicsit megnyílsz felém, hogy megbeszéljük a dolgainkat, nem gondolod?

– Ezt most már nem tudjuk meg, hogy akkor mi lett volna. Nézz kettőnkre, ennél jobban nem tudtunk volna kijönni a viharos kapcsolatunkból - felelte mire elnevettem magam. Részben igaza volt.

– Kezdésnek ez elég? Hiszel nekem? - kérdezte reménykedve.

Gyengéd bólintás közepette csak ennyit szóltam:

– Hiszek neked, bár egy kicsit nagy lett a felhajtás. Tudod, hogy nem szeretek a figyelem középpontjában lenni - feleltem zavartan.

– Ha nem a közönség előtt tettem volna, azt hitted volna, hogy baromkodok már megint, Grace. Ezt pedig nem akartam kockáztatni.

– Jaj, Will! Annyi mindent máshogy csinálhattál volna! A tegnapi matek órai kirohanásom ébresztett rá, hogy éppen elcseszed az esélyeidet?

– A tekinteted, ahogy rám néztél... kiskorunk óta kétszer láttam azt, még hozzá akkor, mikor valamiért csalódtál bennem. Tudtam, hogy elrontottam, közben mégis reménykedtem, hogy ezt még rendbe hozhatom.

– Azt hiszem sikerült - bólintottam és beleszippantottam a halomnyi virágba.

– Még sok mindent kell tennem, hogy kárpótoljalak a hülyeségeim miatt. Tényleg szeretlek Grace. Szeretném, hogy ebben szemernyi kétséged se legyen - mondta miközben végigsimított arcomon, hogy aztán eltűrhessen egy kósza tincset a fülem mögé.

– Én is szeretlek Will. Nincsenek kételyeim. Ezzel eleget bizonyítottál.

– Köszönöm! - mondta hálásan és ismét megölelt.

– Azért érdekes egy kapcsolatunk volt, nem? - kérdezte enyhe nevetéssel. – Először barátok, aztán ellenségek, most pedig... - egyszerre fejeztük be a mondatát.

– ... szerelmesek.