Barion Pixel nuuvella

A hívó

Saum király terjeszkedni kívánt. Ki akarta tolni birodalma határait ameddig csak lehetett, hogy az uralma alá hajtsa a szabadon portyázó barbár törzseket. Hemmeni palotájából nyomon követte hadjáratának minden lépését, így arról is tudott, hogy az északi hegyekben élő szétszórt törzsekkel milyen nehéz dolguk akadt csapatainak. Nehezen bukkantak rá a nomád falvakra, és akkor is legtöbbször üresen találták a jurtákat. Saumnak az a gyanúja támadt, hogy egy áruló figyelmeztette a falubelieket a csapatmozgásokról, de egyik tanácsadója elmagyarázta neki a különös jelenséget. 

Létezik a nomádoknak egy kicsiny törzse, a meakqok, akik köztiszteletben állnak a törzsek között. A meakqoknak csupán néhány faluja létezik szétszórva a hegyek között. Különös jelentőségük abban rejlik, hogy mindegyik falunak van egy tagja, amelyik veleszületett tulajdonsága révén képes kapcsolatot teremteni az ősök szellemeivel. Úgy nevezik, hogy hívó, mert egy varázserejű mondat segítségével szólítani tudja a kívánt ős szellemét, és tanácsokat tud kérni tőle. A hívó nem sámán, mint a többi törzs varázstudója, ő a falu egyik tagja, semmi sem különbözteti meg a vele egykorúaktól. Csakis a falubeliek tudják, ki közülük a hívó, és csakis ők tudják a segítségét kérni, ha a szellemektől kívánnak tanácsot vagy ítélkezést kérni. 

A tanácsadó hangoztatta, hogy a történet inkább csak legenda, Saum király mégis elhatározta, hogy neki is szüksége van egy ilyen hívóra. Neki is kell, hogy kapcsolatba lépjen a szellemekkel, hogy azok tájékoztassák a várható veszélyek és lehetőségek felől. Nem sokkal ezután hírnökei jelentették, hogy rábukkantak az egyik meakq falura. 

 

 

Sekq még fiatal volt, és ezért szívesen csavargott a falu körül a vele egyidős fiúkkal. Régebben sok csínytevést végrehajtottak, például szétzavarták a legelésző kecskéket, vagy szőrpamacsokat loptak Makqe lovainak farkából. Mára Sekq is a falu férfijai közé tartozott, hiszen fél éve elvégezte a férfivá válás szertartását. Régi barátai most már felnéztek rá, a falubeliek pedig abban reménykedtek, hogy Sekq végre megkomolyodik, és megtanulja nevelőapjától, Telastól a kötélfonó mesterséget. 

Sekq apja, a korábbi hívó már hosszú évekkel ezelőtt meghalt, anyját sohasem ismerte. Apja halálakor a falubeliek azt hitték, védelem nélkül maradtak, de az ifjú Sekq hamarosan rájött, hogy örökölte apja különleges képességét. Már ötéves kora óta az eltávozott ősök bizalmasa volt, és jól is végezte feladatát. Csak komoly, halasztást nem tűrő ügyekkel zavarta a szellemek nyugalmát, mindig udvarias volt velük szemben, és nem ellenkezett, ha azok határozottan utasították valamire. Sekq mindig pontosan tolmácsolta a szellemek szavait a falubelieknek, hiszen ő hallotta hangjukat egyedül; meg sem fordult benne soha, hogy ferdítsen az ősök által kimondott igazságon. A falubeliek is jól tudták, hogy nem érdemes csip-csup ügyekkel előhívni a szellemeket, nehogy magukra vonják a haragjukat. Sekqet ezért mindig tisztelték őszinte és nagyon fontos hivatása miatt. Telas is büszke volt arra, hogy ő nevelhette a falu hívóját, bár előnyös helyzetét, miszerint a fiú az ő sátrában élt, sosem használta ki. 

Még nem volt tizenhat éves sem, de Sekqről mindenki tudta a faluban, hogy ő a hívó. Az emberek leálltak vele beszélgetni, amikor sétált; szüntelen ajándékokkal lepték el azok, akiknek segített, és még az öreg vajákos asszonyok is kikérték a véleményét. Sekq rendszeresen megjelent a falu vezetőinek tanácskozásán, előkelő hely illette meg minden ünnepi asztalnál.

Miután férfivá avatták, az öreg törzsfőnök, Kqeal vette át a fiú nevelését. Bölcsességekre és a régiek tudására oktatta, és Sekq megkedvelte az öreget. Szülei halála után szinte senkihez nem tartozott igazán a faluban, egyedül Kqeal társaságában érezte azt, hogy a gondolatok összekapcsolják kettejüket. Kqeal is megérezte, hogy a fiú több tapasztalatra tett szert, mint ennyi idős korában bárki, ezért különösen odafigyelt a tanítására. A köztük lévő viszony több volt, mint tudós és tanítványa kapcsolata, Sekq rövid idő után már úgy szólította a bölcset, hogy „nagyapa”. Egymás iránti tiszteletük szőtte közöttük az erős köteléket. 

Sekq sokat tanult, mégis voltak olyan tulajdonságai, amikből nem tudta kinőni magát. A csínytevésekről régen leszokott, helyette más dolgok kezdték foglalkoztatni, és ezek nem sokáig maradtak titokban. 

Egy napsütéses kora tavaszi napon Makqe, a lovász és Alem, a pék kereste fel sietve Kqeal jurtáját. Először óvatosan tudakolóztak Sekq holléte felől, majd mikor a bölcs szolgálójától megtudták, hogy a fiú a barátaival sétálgatott a völgyben, előhozakodtak mondanivalójukkal. Kqeal látta rajtuk, nagyon zavarta őket valami, ezért vastag párnákra ültette vendégeit, és fiatal unokájával teát készíttetett. 

– Sekq nemrég ment el – mondta vendégeinek. – Bizonyosan sokat kell várnotok a visszatértéig. 

A medvetermetű, erős hangú Makqe megköszörülte a torkát. 

– Nem a fiú közreműködésére van szükségünk, bölcs Kqeal, mi hozzád jöttünk.

Alem, a pék rábólintott az előtte szólóra. 

– Nagy gonddal fordulunk a tudásodhoz.

– Hallgatlak titeket – mondta kíváncsian Kqeal.

Makqe gyorsan kezdett beszélni, látszott rajta, hogy visszafojtotta az indulatait. 

– Nemrégiben már beszéltem neked arról, milyen viszony fűzi nagyra becsült tanítványodat az ifjú leányokhoz. 

– Emlékszem. Azt mondtam rá, hogy fiatal korunkban mindannyian utánanéztünk a szép lányoknak.

A lovász szeme egy pillanatra szikrákat szórt, de egy mély sóhajtással lenyugtatta magát. 

– Ez mind rendben is volna, bölcs Kqeal. Azonban a mi hívónk, legyen akármilyen becses személy körünkben, sorra szemügyre veszi az előtte elhaladó szoknyákat, és nem által órákra félrevonulni velük egy-egy titkos helyre. Hidd el, én pontosan megértem, hogy mint forr férfiúi vére, de nem értek egyet azzal, ahogy teszi. Egyáltalán nincs tekintettel a hagyományainkra, holott úgy hiszem, pontosan ismeri a leány kezének elnyerésének szokását. Ehelyett becstelen csábító módjára félrecsalja az ártatlan fehérnépet, mint valami prédát, és hízelkedő szavakkal elcsavarja a fejét. Meglepő-e, hogy lázító viselkedését a többi fiatal is követi egy idő után?

– Ez így igaz – folytatta Alem. – Sekq úgy viselkedik, amit fiatalembertől még a legöregebbek sem láttak. Eddig is ismertük különc természetét, meggondolatlan tetteit. Forrófejűsége számtalan bosszúságot okozott már nekünk. Bocsáss meg, nagy Kqeal, hogy nyíltan kimondom, de nem tudnék olyan falubelit említeni, akinek Sekq ne tört volna valami borsot az orra alá. Azonban úgy látszik, az idő múlásával nemhogy tanulna gyerekes viselkedéseiből, még újabb és újabbakat eszel ki. Most például az én legkisebb leányomat környékezte meg.

A pékben úgy felgyülemlett a düh, hogy az utolsó mondata után a méregtől elakadt a hangja. Makqe gyorsan folytatta, nehogy a bölcs védelmébe vegye tanítványát. 

– Egyetértek azzal, amit Alem szólt. Biztosan ismered az én lányomat, Sankqát, akit a te legkisebb fiadnak szántam feleségül. 

– Ismerem – bólintott Kqeal. – Szép és szerény teremtés.

– Igen az, de néhány napja észrevettem, hogy délutánonként eltűnik Sekqkel, és csak késő este tér haza. Próbáltam kérdezgetni, hogy merre jártak, és mit csináltak, de nekem nem árul el semmit. Ráadásul az anyja is a védelmébe vette, szerinte szerelem van kettejük között. 

– Szerelem? – kételkedett a pék. – Miféle szerelem az, amelyik egyik lánytól a másikhoz hajtja? Én azt mondom, a mi hívónkat egy halla szállta meg, egy ártó szellem. 

A pék és a lovász egyetértve egymásra bólintott, hogy a halla közismerten veszélyes, majd Makqe a gondolataiba mélyedt törzsfőnökhöz fordult. 

– Mi tévők legyünk, Kqeal? Adj tanácsot!

Az öreg gondterhelten összevonta ősz szemöldökét, és a feldúlt apákra nézett. 

– Való igaz, hogy Sekq zabolátlan. Ilyen a természete, valószínűleg én sem tudok segíteni rajta. De ő a hívónk, és rajta kívül egyikőnk sem tud kapcsolatba lépni az ősökkel. Az idegen seregek a környékünkön portyáznak, és ilyen vészterhes időkben szükségünk van Sekq képességére, hogy meg tudjuk védeni magunkat. 

– És a lányainkat ki védi meg? – tárta szét a kezét Makqe. – Szerét sem tudom, hányszor kergettem el azt a kölyköt… bocsáss meg… a portámról, és lám, megint ott legyeskedik. Nagyon félek attól, hogy megrontja a lányainkat, és én nem tehetek semmit anélkül, hogy magamra haragítanám a szellemeket. 

Alighogy a lovász befejezte mondanivalóját, félrelibbent a bejárat előtti bőr, és Kqonas, a pásztor megilletődött arca nézett be a nyíláson. 

– Gyere be, Kqonas! –intett Kqeal.

A pásztor a bejárat mellett hagyta botját, és rögtön térdre rogyott, és meghajolt, amint belépett. 

– Emelkedj fel, barátom! – szólt szelíden Kqeal, és hellyel kínálta a pásztort. 

Kqonas még sosem járt a törzsfőnök jurtájában, ezért tisztelettudóan viselkedett, meghajolt a vendégek felé is, és lesütötte szemeit. 

– Bocsáss meg, hogy színed elé merészkedtem, nagy Kqeal, de mondanivalóm nagyon fontos.

– Beszélj hát!

– Nos… – Kqonas nyelve nehezen forgott, homlokát is meg kellett törölnie. – Egy olyan… ifjúról van szó, akit mindannyian ismertek, de legfőképpen te, Kqeal. Szóval, ez az ifjú… hogyismondjamcsak, véletlenül vettem észre, mikor éppen csengőt akartam akasztani a vezérkos nyakába… khm, szóval ez az ifjú lesből megközelítette a nyájamat, és az egyik bárányomat megfogta, és a hóna alá csapva el akart illanni vele.

– Nocsak, miért tette ezt az az ifjú?

Kqealnak volt egy sejtése, ki lehetett az, akit nem nevezett meg a pásztor. 

– Én is ezt kérdeztem tőle, mert nagy nehezen aztán sikerült elfognom. Bevallotta, hogy egy vándorkereskedővel találkozott, és valami csecsebecsét, vagy mit akart venni tőle. A kereskedő nagy árat akart szabni, ezért azt mondta, hogy egy bárányért adja csak el azt a dolgot. Ez a… bizonyos ifjú meg kigondolta, hogy kölcsön vesz az én nyájamból egy bárányt, és majd később visszalopja.

– Micsoda gondolat! – hökkent meg a pék. 

– Aljasság – morogta Makqe. – Most már láthatod te is, Kqeal, hová fajul a szertelensége. 

A bölcs azonban türelemre intette, és a lovász karba font kézzel elhallgatott.

– Igaz, amit itt elmondtál? – kérdezte Kqeal higgadtan. 

– Az utolsó szóig igaz, vagy büntessenek meg a szellemek – esküdözött Kqonas. – Nekem igazán nincs okom, hogy bármi rosszat terjesszek róla, de a lopás az lopás, még akkor is, ha ő követi el. Ezért jöttem egyenesen hozzád, nagy Kqeal.

A törzsfőnök eleget hallott. Bármit is határoz ezután, a fiúnak most már példás büntetés jár. Nem szívesen mondott ki ilyesmit, de Sekq magának keresi a bajt és az összeütközést, és nem hajlandó okulni semmiből. Talán, ha az ítélkezik fölötte, aki a legközelebb áll hozzá, akkor elgondolkodik majd a tettein. 

– Hol van most a fiú? 

– Magammal hoztam. Nem fenyítettem meg, csak megkötöztem a kezét, hogy ne tudjon elmenekülni. 

Kqeal tudta, hogy Sekq nem futna el, bármit is tett, de azért mégis bosszantotta, hogy lopáson kapták. Más törzsekben levágták volna a kezét emiatt. 

– Vezesd elém, hadd beszéljünk vele!

Kqonas bólintott, és kisietett. Makqe és Alem is menni készült, de Kqeal marasztalta őket. 

– Legyetek tanúi ti is az esetnek, hiszen ellenetek is vétett. Most pedig segíts felállni!

Makqe rögtön a bölcs mellé lépett, és az öreg az erős vállakra támaszkodva felállt. Nagyon idős volt már, időnként elhagyta minden ereje, most csak a háta hasogatott kissé. Ismét félrebillent az ajtólap, és Tenkq, a törzsfőnök fia lépett be. Erős, határozott megjelenésű, szélesvállú férfi volt, és mint a törzsfőnöki poszt várományosa, szeretett mindenhol ott lenni, ahol összecsoportosultak az emberek. 

– Jó, hogy jössz, fiam – nyújtotta felé ráncos kezét Kqeal. – Kérlek, figyelj, kíváncsi leszek a véleményedre. 

Tenkq az öreg mellé állt, és nem kérdezett semmit, mert hamarosan megjelent Kqonas és a foglya. Sekq lehajtott fejjel nézte, mint vágja el a pásztor a kezére csomózott kötelet. Nem bűnbánóan, inkább azon gondolkodva, mit is kelljen mondania. 

Kqeal – oldalán fiával, Alemmel és Makqéval – csak egy futó pillantást vetett Sekqre, a pásztorhoz fordult. 

– Most mondd el a fiam előtt is, Kqonas, mi történt. 

– Elmondom, nagy Kqeal. Sekq, a hívó bárányt akart lopni tőlem, hogy egy kereskedőtől vásároljon. Én rajtakaptam, és elhoztam a törzsfőnök színe elé. 

Tenkq homloka is megráncosodott, akárcsak korábban az apjáé. Kqeal most a fiúra nézett. 

– Így volt, Sekq?

A fiú az öregre emelte a szemét. Tiszta, fekete szemei voltak, és sima bőre, ami úgy tetszett minden lánynak a faluban. Rövid, sötét haját összeborzolta a szél, nadrágja térdén piszokfolt látszott. 

– Kqonas igazat mondott – felelte egyszerűen, mintha csak kívülálló lenne. – Tényleg el akartam venni azt a bárányt, magam sem értem, miért. 

Az öreg megcsóválta a fejét, és közelebb ment a fiúhoz. Sekq kíváncsian figyelte. 

– Fiam – mondta bosszúsan Kqeal. – Bűnös dolgot követtél el, és én nem tudom, mi ösztönzött. Sokan panaszkodnak rád, ezek az emberek is itt – mutatott a távolabb álló Alemre és Makqéra. – Mi a magyarázatod a tettedre? 

Sekq a gondolataiban kutakodott. 

– Nem gondoltam át a dolgot. Azt hittem, nem veszi észre senki, és én azalatt vissza is szerzem a bárányt.  

Kqeal ismét megcsóválta a fejét. Most hosszabb ideig nézett a földön szétterített szőnyegekre, majd Sekq vállára tette a kezét. 

– Nehéz döntésre kényszerítesz, fiam.

Sekq belenyugodva bólintott.

– Meg kell, hogy büntesselek, de én nem szeretnék ártani semmiben neked. Te olyan vagy nekem, mint a saját vérem. Azt szeretném, ha te magad kérnéd meg a szellemeket, hogy ítélkezzenek fölötted. Legyenek igazságosak, és a döntésük végrehajtásáról fiam, Tenkq gondoskodjon.

Azzal levette kezét Sekq válláról, és Tenkq mellett letelepedett egy párnára. Kivonta magát az ítélkezésből, ez a feladat most már Tenkqre várt. 

– Megértem az akaratodat – mondta Sekq, és végignézett a nem túl barátságos arcokon. Majd behunyta szemét, kifelé fordított tenyérrel koncentrált, és így szólt: – Téged hívlak, Toal, Nagy Szellem odaátról a Sötét Világból! Én, Sekq hívlak, hogy ítélkezz tettem fölött, mert vétkeztem!

A sátorban lévők csendben vártak. Tudták jól, hogy ők látni semmit nem fognak, csak Sekq szavai által tudják követni az eseményeket. Csupán néhány másodperc múlva Sekq kinyitotta a szemét, mert meghallotta Toal jól ismert hangját a fejében. S nem messze tőle az árnyékban ott állt Toal alakja sötét lepelben. 

Valami nagy szörnyűséget követhettél el Sekq, ha az én irgalmamra számítasz – mondta a szellem.

Sekq száján halvány mosoly futott végig, amint Toal szelleme felfedezte szándékát, de hű maradt a hagyományokhoz, és máris rátért a lényegre. 

– Meg akartam lopni Kqonast, a pásztort, de ő észrevett. Kqeal, a törzsfőnök azt kéri tőled, Toal, hogy te büntess meg engem. 

Tenkq és a többiek most egyre türelmetlenebbek lettek. 

– Őszinte vagy hozzám, Sekq? – dörgött Toal hangja a fiú fejében.

– Igen, az vagyok.

– Akkor én is az leszek. Egyre kevésbé vagy méltó arra, hogy Kqeal népe a bizalmába fogadjon. Mondd, valójában akarsz te hívó lenni?

Sekq hangja most már nem volt olyan magabiztos. 

– Én akarok hívó lenni. 

– Mégis folyton ostobaságokon töröd a fejed, mint egy paraszt mihaszna kölke. 

Sekq nem bírta látni a szellem haragos tekintetét. Lehajtotta a fejét. 

– Igazad van, Toal, én sajnálom. Meg fogok javulni.

Toal hitetlenül rázta a fejét. 

– Látnod kellene magad, amikor ilyeneket mondasz. Nincs benned valódi bűnbánat, csupán azt mondod, amit hallani szeretnénk.

Sekq sandán a félhomályba húzódott szellemre pillantott. 

– Mit kellene tennem, Toal? – kérdezte ártatlan szemekkel. – Ahogy utasítasz, úgy cselekszem.  

– Igazán?

– Szavamra. Mealtot kérem majd, hogy felügyeljen engem.

– Rendben. Vonulj el egy holdfordulóra a szent hasadékba. Ne találkozz addig senkivel, csak elmélkedj, és bűnhődj!

A fiú kissé meghökkent a kemény ítélet hallatán, de nem ellenkezett. 

– Értettem, Toal. Elvonulok egy holdfordulóra a szent hasadékba, nem érintkezem senkivel, csak bűnhődök. 

A jurtában lévők összenéztek a fiú szavait hallva, és egymás tekintetéből próbálták kiolvasni a véleményeiket. 

– Tényleg megteszed? – kérdezte Toal, mintha maga sem hitte volna, hogy a fiú ilyen lelkiismeretesen helyben hagyja döntését. 

– Ha épülésemre szolgál, igen. 

Sekq igyekezett alázatosnak mutatkozni, de magában már azokat a lehetőségeket próbálta összeszedegetni, mivel enyhíthetne majd nélkülözésein. Aztán társai felé fordult. 

– Hallottátok Toal ítéletét – mondta önfeláldozó hangnemben. 

– Én elfogadom – vágta rá gyorsan Makqe.

Többen ránéztek, ezért a lovász úgy érezte, magyarázattal kell szolgálnia. 

– Csak jót tehet a falunak, ha Sekq távol van. 

– De, barátom! – szólt társára Alem, majd elgondolkodva Sekq felé fordult. – Biztos, hogy csak egy hónapról volt szó?

Most Tenkq elégelte meg a közbeszólásokat, és Sekqhez lépett. 

– Ugye, tudod, hogy a falu legmegbecsültebb tagja lehetnél, de te mindinkább kilógsz a közösségünkből?

– Tudom, de…

Sekq hosszú magyarázatra készült, de Tenkq erős kezét atyaian a vállára tette.

– Több lehetőséget nem kapsz tőlünk, fiam. Tekintsd úgy büntetésedet, mint egy próbát. Férfikorú vagy. Ha nem állod ki, nem tartozol többé közénk. 

Tenkq hangjában egy csöpp fenyegetés nem volt, Sekq mégis hosszan nézett rá magában azt mérlegelve, hogy az életében oly fontos dolgokat most végérvényesen elveszítheti. Toal öblös hangja térítette észhez. 

– Megint elfelejtettél valamit Sekq. Az idegen katonák ezekben a pillanatokban a falut veszélyeztetik. 

– Az idegen katonák?! – kapta fel a fejét Sekq.

Tenkq arcára rémület ült ki.

– Mi történt?

Sekq hirtelen csak hebegni-habogni tudott, de Makqe máris kirohant, hogy utánajárjon a fiú szavainak. Majdnem elsodorta a törzsfőnök befelé igyekvő szolgáját. 

– Megtámadják a falut! – rebegte a fiú, és rögtön mestere mellé sietett. 

Sekq bénultan állva figyelte, hogy szaladnak kifelé a többiek egymás után. Tanács­talanul nézett Tenkq után. 

– Maradj Kqeal mellett! – kiáltott vissza a törzsfőnök fia, mielőtt eltűnt az ajtó­nyílásban. 

Sekq a szellemre pillantott, de az ő alakja is lassan köddé vált. 

– Többet nem tudok segíteni. Most megyek… – halkult el Toal hangja. 

A falubelieknek felkészülni sem volt idejük. A nők bőrt hímeztek, a gyerekek a jurták között játszottak, amikor a lovasok patáinak dübörgésére figyelmesek lettek. Az idegen katonák szinte a semmiből törtek elő. 

Makqe és Alem rögtön a családjához rohant, de fegyvereiket már nem tudták elővenni, asszonyaik sátrát már körbevették a lovasok. Kqonas a törzsfőnök jurtája mögül látta, amint a legelő felől érkező lovasok már maguk mögött hagyták a szétkergetett nyájat, és a mezőn talált pásztorokat és bojtárokat gúzsba kötve vezették vissza a faluba. 

– A totem! – kiáltotta Tenkq, mire több férfi felkapta a fejét.

A falu totemállata, a szirti sas ezüsttel és hegyi kristályokkal díszített szobra a falu középső terén egy oszlop tetején állt. Tenkq jól tudta, hogy az lesz az első, amitől meg akarják fosztani a falut, ezért időben el kellett rejteni. A két méter magas faragott oszlop tetejére már nem volt idő felmászni, ezért Tenkq megragadott egy fahusángot az egyik jurta mellől, és mint egy gerelyt, elhajította. A bot nekikoppant a fémmel borított szobornak, és bár hosszában kettéhasadt, a széttárt szárnyú sast lebillentette az oszlopról. A szobor nem sérült meg esés közben, egyenesen egy köpeny redői közé huppant, és hamarosan eltűnt szem elől. Tenkq most már nyugodt volt, a szobor hamarosan az egyik jurta szőnyege alatt pihent. 

Majd száz lovas lepte el percek alatt a falut. Villogtak a dárdahegyek, de nem mészároltak le senkit. Addig üldözték a meakqokat, míg össze nem terelték őket a főtéren. Minden jurtába berontottak, ha kellett a nemezfalakon keresztül és kiűztek mindenkit egy csoportba. Kqealt, a törzsfőnököt Sekq és a szolgáló társaságában lökdösték az ijedt, lefegyverzett emberek közé.

– Maradjatok mellettem, fiaim! – mondta az öreg, és megragadta Sekq karját.

 

 

Jonaly kapitány akkor vágtatott pompás ménén a sereg élére, amikor a falut már teljesen bekerítették. Díszesen felszerszámozott hátasáról peckesen nézett le foglyaira. Tisztjei jelentést tettek: senki sem menekült a gyűrűjükből. 

Jonaly megállt az összeterelt ötven-hatvan ember előtt. Férfiak, nők, gyerekek vegyesen riadt pillantásokat vetettek felé. A kapitány elégedett volt azzal, hogy komolyabb ellenállás nélkül kézre kerítették a falut. Hamarosan az összegyűjtött fegyvereket is elé hozták, így a falu végképp kiszolgáltatott lett. Miután a katonák végeztek a jurták átkutatásával, Jonaly magához szólította meakq tolmácsát. A félszemű, sunyi képű férfi már a hadjárat elején behódolt neki, és Jonaly legnagyobb sikereit az ő árulásának köszönhette. 

– Mondd meg nekik, hogy Saum király foglyai, és engedelmességgel tartoznak őfelsége hadseregének – utasította a tolmácsot. 

Malekqa minden szót fordított, ügyet sem vetve a falubeliek felháborodására. Jonaly felemelt kézzel a lovasokra mutatott. 

– Katonáim mindaddig fogságban tartanak titeket, amíg ki nem elégítitek kívánsá­gaimat. Nekem csak a hívóra van szükségem. Ha őt kiadjátok, nektek nem esik bántódásotok.

Malekqa fordítása után a meakqok megrökönyödve néztek egymásra. Az idegen kapitány legféltettebb kincsüket akarta, amit jobban őriztek még a totemnél is. A falu hívó nélkül elvesztette gyökereit és az ősök tudását. 

Jonaly csak fél szemmel pillantott a megvetéssel teli arcokra, újabb utasításokat adott Malekqának. 

– Fordítsd nekik: vagy kiadják a hívót, vagy porig rombolom a falut!

A tolmács továbbította a fenyegetést, de a meakqok szótlanok maradtak. Megnémította őket az évszázados fogadalom és a hagyomány. Jonaly várt néhány percet, izgága lován meg-megrángatta a kötőféket, majd lepillantott Malekqára.

– No, miért nem mondanak semmit?

A tolmács lemondóan rázta a fejét, de azért válaszolt urának. 

– Még egyik faluban sem járt sikerrel fenyegetéssel, uram. 

Jonaly felvonta az orrát a pimasz szavakra. 

– Te csak ne foglalkozz a módszereimmel, tolmács. Értesd meg velük, hogy a hívó nélkül egy tapodtat sem mozdulok a falujukból. 

Malekqa vállat vont, és fordított, de szavait még hosszabb csend követte, mint az előbb. 

– Nekem van időm – mondta fennhangon Jonaly. – Ráértek másnapig gondolkodni. De akkor keményebb eszközökkel fogom kikényszeríteni tőletek azt az átkozottat!

Azzal fordult egyet a lovával, és a tolmács szavait majdhogynem elnyomva utasította a katonáit, hogy tereljék az embereket a legnagyobb jurtába, és álljanak őrt körülötte.

Jól tudta, hogy minden faluban akadnak olyan építmények, ahol két-három sátrat olyan közel állítanak fel egymás mellé, hogy egyikből át lehet járni a másikba. Ide gond nélkül bezárhatott ötvennél több embert is, legfeljebb csak több bejáratra kellett vigyáznia. Saját magának egy olyan helyen állíttatott fel katonai sátrat, ahonnan jól ráláthatott a főtérre is, és szemmel tarthatta a foglyok jurtáját is. 

Leszállt az este, mire serege berendezkedett a területen, és megszervezte az őrséget is. Már a vacsoráját is elfogyasztotta, mikor Traalen őrmester felkereste a sátrában. 

– Nos? – dőlt hátra a székében Jonaly.

Traalen hanyagul egy székre vetette magát. 

– Nem fognak megtörni.

Jonaly lassan a sátorponyvára vetette fáradt pillantását.

– Gondolod?

– Egyik törzsnél sem jártunk sikerrel eddig. Ezek az emberek abban nőttek fel, hogy eltitkolják a hívó kilétét. Olyan fontos nekik, annyira beleszövődött a hagyományaikba, hogy nem ijeszti meg őket egy hadjárat.

Jonaly a mellén összefont karokkal gondolkodott.

– Tudom, barátom. Viszont nekem kell az az ember, akármelyikük legyen is az. A király egyre betegebb, és meggyőződése, hogy csak egy hívó gyógyíthatja ki a bajából, aki összeköttetésben áll az árnyékvilággal. 

Traalen a térdére támaszkodott. 

– A király nagyon öreg. Talán az élet elixírjét kívánja a hívótól?

Jonaly egy halvány mosollyal az arcán megrázta a fejét, és felállt. 

– Nem hiszem. Egy démon hozta rá a rontást, és orvosai úgy gondolják, csak egy túlvilági lény gyógyíthatja meg. És az, aki elő tudja hívni. 

Sátra ablakán kipillantott a sötétségbe burkolózó kupolákra. A jurták között az őrségek tábortüzei világítottak csak, és fönt az égen a hold sarlója.

Bágyadtan fordult vissza a gondolataiba mélyedt őrmester felé.

– Ebben a faluban meg kell találnom a hívót – mondta. – Különben nekem végem. 

 

 

A három átjárható jurtából a falubeliek nyugtalan pusmogása hallatszott ki csak. A férfiak maguk köré gyűjtötték családtagjaikat, de időnként felálltak, és rövid köröket róttak a szipogó asszonynép között, hogy múlassák az időt. 

Tehetetlenek voltak. Nemcsak az idegen király nem várt támadása miatt, ez csak az egyik gondjuk volt. A legtöbb anya és apa már régóta azon törte a fejét, miként kéne legalább egy kis időre megszabadulni a neveletlen Sekq pimaszságaitól. Most lehetőség kínálkozott rá, de nem a legmegfelelőbb. Sekq végzetét nem kívánta egyik meakq sem. Nem adhatták az ellenfél kezére, hogy az messze elvigye a fiút idegen emberek, gonosz hatalmak közé, bármilyen csábító is volt a lehetőség. És ezzel egytől egyig egyetértettek anélkül, hogy megbeszélték volna. 

Sekq érezte az összezárt emberek közti feszültséget, ezért egy darabig jobbnak látta, ha Kqeal mellett marad. Az öreg méltóságteljesen ült a legfinomabban kikészített bőrökön törzse tagjaival körülvéve. 

– Lankq szelleme megerősíti a kapitány szavait – suttogta Sekq az öreg fülébe. – Az idegen katonák letáboroztak a falu körül, akár hetekig is maradhatnak. 

Kqeal lassan felemelte a mutatóujját. 

 – Halkabban, fiam. Túl nagy kockázatot vállalsz azzal, hogy beszélsz.

Sekq a földre szögezte a tekintetét. 

– Lankq szerint észrevétlenül kijuthatok a tárborból – mondta végül.

Összenézett az öreggel. Kqeal nem akarta elveszíteni legkedvesebb tanítványát, de jelenleg neki sem volt jobb ötlete. 

– Megbújok a szent hasadékban, amíg el nem vonul a sereg – tette hozzá Sekq. – Letöltöm a rám szabott büntetést. 

Az öreg hosszan sóhajtott, majd bólintott. 

– Ha Lankq is így akarja, legyen így. 

Sekq hirtelen hátrapördült, egy bátortalanul halk leányhang a nevén szólította. Sankqa állt mögötte, ezért Sekq felpattant, és kezébe fogta a lány vékony kezét.

– Aggódom miattad, Sekq – suttogta a lány, és félve pillantott szét a szeme sarkából. – Azt hiszem, apám el akar veszejteni téged.

– Ugyan, Sankqa – Sekq nem túl meggyőző mosolyt erőltetett magára. – Hogyan gondolhatsz ilyesmire?

A lány szempillái riadtan rebegtek. 

– Ismered őt. Attól félek, hogy kiad téged az idegen…

Mielőtt többet is mondhatott volna, Sekq az ajkaira tette az ujját. 

– Ez butaság – súgta vissza. – Már lett volna lehetősége erre, mégsem tette. Egyébként ne rémisztgesd magad ilyen dolgokkal. Menj vissza a nővéreidhez, én majd beszélek apáddal. 

– Igazán?

– Persze. Hiszen megbeszéltük.

– Nagyon félek, Sekq.

A fiú a kezét simogatva vigasztalta Sankqát, de hirtelen a lány apját, a lovászt pillantotta meg, ahogy dühösen közeledett, ezért a háta mögé rejtette kezeit. Ugyanígy tett Sankqa is, mikor meghallotta apja öblös hangját. 

– Gyere onnan, Sankqa! – Makqe megragadta lánya karját, és maga mögé pördítette. – Ne keresd tolvajok társaságát! 

Sekq a megszeppenés jeleként lehajtotta a fejét, valójában csak arra várt, hogy a lovász észrevegye kemény hangját, és visszafogja magát. Sankqa anyjához futott, és hajfonatára hajtotta a fejét, ezután Makqe közelebb lépett Sekqhez. Mérsékeltebb hangnemben, de kioktatóan szólalt meg. 

– Nemcsak magadra hoztál balszerencsét, de ezúttal ránk is. 

– Dönts végre, Sekq, hogy köztünk akarsz-e maradni – mondta valaki, mire többen helyeslően bólintottak, majd Sekq válaszát várták. 

Sekq végignézett a népén. Türelmesen figyelték, tudták, hogy ezen az éjszakán el fog dőlni a hívójuk sorsa. Lélegzetük is alig hallatszott, csupán a csizmák nyikordultak meg időnként. 

Sekq végül széttárt karokkal sóhajtott, majd előre összekészített hátizsákjához lépett. A falubeliek pillantásától kísérve komótosan fölvette ingére rövid bőrkabátját, felkapta a hátizsákot, aztán jobb híján csak ennyit mondott. 

– Nem lesz több gondotok a hívóval. A katonáknak mondjátok meg, hogy soha nem is volt köztetek… ilyesféle.

A hallgatóságon döbbent izgatottság suhant át. Sekq önként vállalta volna, hogy száműzetésbe vonul? Tényleg jól meggondolta? Csendben figyelték, ahogy Sekq a jurta egy bizonyos oldalához ment, letérdelt, és behunyta szemét. 

– Téged hívlak, Mealt, Varázsló Szellem – rebegte alig hallhatóan – odaátról a Sötét Világból. Én, Sekq hívlak, hogy menekülésem közben változtass engem láthatatlanná az idegenek számára!

Mikor Mealt varázslóasszony halovány alakja megjelent mellette, Sekq még egyszer utoljára visszapillantott népére. A törzsfőnök maga elé meredt, arca nem tükrözött érzelmeket. Tenkq a fejét rázta felismerve azt a veszteséget, amit Sekq távozása jelentett a falunak. A többiek bizakodva tekintettek a jövő felé és Sekq áldozatára is. 

Sekq gyors mozdulattal kisiklott a nemezborítások egy rejtett nyílása között, majd a sötétbe érve meglapult a falnál. Maga mögött hagyta immár az életét. 

– Siess! – hallotta Mealt hangját. – Még nem látnak téged.

Sekq nem ért rá sorsáról elmélkedni. Felpattant, és óvatos léptekkel elsurrant a tábortüzek között. Nem kellett megbújnia, csak arra vigyázott, nehogy zajt csapjon, ahogy tudta, kikerülte a földrögöket és köveket. Mealt helyesen irányította, ügyesen el tudta kerülni az őrjáratokat még a falutól ötszáz lépésre is. 

Már messze maga mögött hagyta a falut, mikor egy kis facsoporthoz ért. Meglapult az egyik vaskos nyírfa törzse mögött, és Mealtra pillantott. 

– Nem segíthetek tovább – mondta sajnálkozva a szellem. – Innen már egyedül kell menned. 

Sekq a távoli sötétségbe pillantott. 

– Köszönöm neked, Varázsló Szellem.

– Sok sikert! – hallotta még, aztán a nőalak eltűnt. Visszatért övéihez. 

 

 

Nem is olyan rossz a szabad élet, gondolta Sekq, miközben kifelé tartott a völgyből. A nap is hamar kelt, hogy megvilágítsa hosszú útját. Még nagyon messze volt a szent hasadéktól, annak ellenére, hogy az út egy részét futva tette meg.

Kíváncsian pillantott a föléje magasodó ormokra. Még sohasem járt a hegyeken túl. Vajon sík vidéken milyen messzire láthat el az ember? Elmosolyodott. Lesz ideje, hogy megtudja. A meakq faluba már nem mehetett vissza. Talán világot lát, ha elvonul a sereg…

Az első reggeli sugarak éppen a szemébe sütöttek, amint óriási hófehér sziklák között szökellt el egy hegyoldalt megcélozva. Valamiért váratlanul felötlött benne, hogy jó lett volna, ha segítségül hív egy szellemet, hogy nem járnak-e a nyomában, de ekkor valami megütötte a fülét.

Egy ló nyerítését hallotta a hegy takarásából, mégpedig egészen közelről. Sekq megtorpant, és abban a pillanatban, hogy rájött, észrevették, egy idegen katona lépett elő lóháton a fedezékéből.

Sekq sarkon fordult, és futni kezdett lefelé, de hirtelen katonák ugrottak elé mindenfelől, mintha a semmiből érkeztek volna. Sekq rémülten vette tudomásul, nem is olyan könnyű túljárni az idegenek eszén. A fegyveresek ismét megállásra kényszerítették, nyomában már két lovas ereszkedett lefelé, ezért Sekq balra iramodott. Két hatalmas szikla között akart kereket oldani, de újabb lovasokkal találta szembe magát. 

Bekerítették, döbbent rá hirtelen. Vajon hogy kerültek ezek ide? Átkozta balszerencséjét, a sziklák közt észrevétlenül megbújhattak még lovakkal is, és Sekq óvatlanul közéjük sétált. 

Zihálva topogott egyhelyben, a gyűrű bezárult körülötte. Az egyik lovasban a tegnap látott kapitányt ismerte fel, aki beszélni is kezdett. A kapitány mellett ülő Malekqa készséggel fordított. 

– Nem tüntetted el a nyomaidat, fiú – vigyorgott a félszemű. – Hiba volt. 

Jonaly, akinek a legfényesebbek voltak a lószerszámai, nyergében ülve érdeklődve hajolt közelebb az egyszerű öltözetű fiúhoz. 

– Mi a neved?

Ugyanezt a kérdést Malekqa is odavetette a fogolynak. Sekq utálkozva pillantott az árulóra. 

– Nem így üdvözlik egymást a meakqok, félszemű – mondta összeszorított fogakkal.

Malekqának megrándult az ajka.

– Szemtelen vagy, taknyos. Hová igyekeztél az éjszaka közepén?

Sekqet váratlanul érte a kérdés, arra számított, rögtön kardot ránt felé a tolmács, ehelyett csevegni akart vele. Habozása azonban Malekqa számára a félelem látszatát keltette, ezért Sekq rá is játszott egy kicsit.

– Én… – dadogta megszeppenve. – Én csak…

– Mi az, Malekqa? – kérdezte türelmetlenül az egyik harcos. – Talán gombát akart szedni?

Saját humorán harsányan hahotázni kezdett, mire társai is felderültek.  

– Nem tudja, hogy a legközelebbi erdő kétnapi járásra van innen? – düledezett a nyergében egy másik harcos, és most már Jonalyval együtt kacagott a csapat. 

Sekq hitetlenkedve nézett végig a vidám társaságon, ő maga is elengedett egy sanda vigyort, majd hirtelen ötlettől vezérelve vetett egy hátrabukfencet, és elgurult az egyik katona ágaskodó lova lábai mellett. A katona megragadta a kantárszárat, de mire körülnézett, a fogoly már eltűnt a sziklák mögött. 

– Ott van! – kiáltott Malekqa, és a lovasok eliramodtak.

Sekq futva indult neki az emelkedőnek. Jó esélye volt, hogy megkerülje a sziklás ormokat, és eltűnjön a hasadékokban, de a lovasok hamar beérték. Hátra sem pillantva rohant, de hirtelen kötél tekeredett a válla köré. Egy lovas lasszót dobott rá. Sekq elvesztette az egyensúlyát, és bucskázva visszagurult, csak Malekqa lábai állították meg. 

– Ez nagy butaság volt – csóválta a fejét a tolmács.  

Sekq feltornázta magát, de erős karok lefogták, hogy mozdulni sem tudott. Leszedték róla a hátizsákját, és tartalmát a földre borították, és a kabátját is levették róla, és átkutatták a zsebeit. 

– Szárított élelem – mondta az egyik katona Jonalynak. – Több napra elegendő. Való­színűleg a szövetséges törzseket akarta értesíteni.

– Igen – morogta Jonaly, majd intett. – Kötözzétek meg! Visszavisszük a faluba, hogy példát statuáljunk vele.

Sekq hiába tiltakozott, kötelet csomóztak a kezére, jó szorosan, hogy felszisszent, majd a kötél másik végét az egyik lovas a nyergéhez erősítette, és megugratta a lovát.

Mindenki lóra pattant, és Jonaly vezetésével visszaindultak a falu irányába. A sor végén az a lovas maradt, amelyik Sekq kötelét tartotta. Hátra vigyorgott ijedt foglyára, majd ügetésre fogta a lovát. Sekq futni kezdett, de hamarosan belátta, hogy nem tud lépést tartani a lovakkal. Orra bukott, és a katona változatlan sebességgel vonszolta tovább, előbb a mezőn, aztán a porban. 

Sekq most bánta igazán, hogy nem volt elég körültekintő éjjel, és gyorsan meg is fogadta, hogy a következő szökésekor jobban fog ügyelni a részletekre. Feltéve, ha élve elér a faluig. A lovasok nem vágtattak túl sebesen, de Sekq így is rengeteg karcolást és ütődést szenvedett a kövektől, látása elhomályosodott a szemébe ült portól, és a kötél véresre horzsolta csuklóján a bőrt.

Jonaly előre küldetett egy futárt, hogy hozzák elő a falusiakat, hadd lássák, amint egyiküket példás eszközökkel bünteti meg a szökési kísérletért. S mire beértek a faluba, a meakqok már a téren álltak, és elhűlten nézték Jonaly bevonulását. 

A hosszú óráknak tűnő percek véget értek Sekq számára, mikor az őt húzó lovas végre megállt, és a kötél lomhán a földre hullt. Sekq képtelen volt megmozdulni, minden csontja fájt, arcát véres por lepte, és csak sokára vette észre, hogy a falu közepén feküdt. Erőtlenül felemelte a fejét, hogy egy szippantásnyi friss levegővel kitisztítsa porral teli tüdejét, de amint oldalra pillantott, a feje vissza is zuhant a karjára. A falusiak hitetlenkedve néztek rá: a rakoncátlan kölyöktől mégsem tudtak megszabadulni. Az idegenek visszahozták. 

Jonaly a földön fekvő fogoly mellé léptetett lovával, és kihúzta magát, hogy a meakqokhoz szóljon. 

– Íme, elfogtam a küldöncötöket. Most már nem várhattok mástól segítséget, meg kell alkudnotok velem!

Jonaly elégedetten nyugtázta, milyen könnyedén megzsarolhatja az együgyű pásztornépet.  

– Nekem csak a hívó kell közületek. Adjátok ki, vagy ezt a fiút itt kegyetlen kínzá­soknak vetem alá!

A meakq nép előbb a tolmácsra, majd a kapitányra nézett egyre növekvő ellen­szenvvel. A helyzetük semmit sem javult, és az idegen kapitány egyre követelőzőbb lett. 

Sekqnek időközben maga alá húzta a kezeit, hogy kilazítsa a csomót, de egy katona mellé lépett, és az ingénél fogva fölrángatta. A szeme sarkából elkapta Makqe, Kqonas és a többiek pillantását, és visszazuhant térdre. El sem kellett képzelnie, mennyire dühösek lehettek rá, elvégre most sem teljesítette a nekik tett ígéretét. Tenkq az apja vállára tette a kezét, mindketten mardosó fájdalmat éreztek, amiért képtelenek voltak segíteni a fiúnak, de legjobban Kqealnak fájt, hogy Sekq nem kapta meg azt a lehetőséget, ami talán megváltoztatta volna. Kqeal félt, hogy az idegenek végleg elveszik tőlük ezt az értékes életet. 

– Még mindig hallgatnak – morogta Traalen Malekqa mellett.

Mindketten Jonalyra néztek. A kapitány szigorú szemekkel méregette a némán ácsorgó embereket. 

– Kössétek ki ahhoz az oszlophoz! – határozott hirtelen.

Sekqet ketten felemelték, és a faragott oszlophoz vitték, aminek a tetején egy nappal korábban még egy büszke sas tárta ki védelmezően szárnyait. Sekq támolyogva engedelmeskedett az erősebb akaratnak; tudatában volt, mi történik vele, de semmi ereje nem volt ellenkezni. Háttal állították az oszlophoz, és felemelték még mindig össze­kötözött kezét. Egy katona a ló hátáról körbetekerte a kötelet az oszlop tetején, és jó erős csomókat kötött rá. Mikor készen voltak, eltávolodtak Sekqtől. A fiú egyedül maradt a tér közepén, megkötözve, sebesülten. 

Jonaly elügetett a falubeliek előtt, majd szembefordult velük.

– A fiú élete a tét – figyelmeztette őket még egyszer. – Mindenki visszamehet a saját sátrába, de azzal a feltétellel, hogy aki a fiú közelébe megy, ugyanarra sorsra jut, mint ő.

Jonaly titokban azt remélte, hogy még néhány ártatlan préda megoldja a többiek nyelvét. Azonban tudta, türelmesnek kell lennie. Ezek az emberek nem egyszerű hadifoglyok, ők nagy titkok tudói. Jonaly biztos volt benne, hogy előbb-utóbb valakinek megoldódik a nyelve. 

A katonák intettek a falusiaknak, de sokan közülük még sokáig ácsorogtak ott Sekqet bámulva. Jonaly hagyta, hadd rettenjenek el kellőképpen.

Sekq csuklója elviselhetetlenül sajgott a kötél szorítása alatt. Nem is szívesen mozdult meg, tudta, szabadulni képtelenség. Két őr cövekelt le mellette, és egyikük mindig szemmel tartotta. Csak fél szemmel pislantott a még mindig őt néző néhány emberre. Mikor Telas meglátta a fiú pillantását, fejcsóválva elfordult, és elment, magával kísérve egy szipogó öregasszonyt is. Sekq és Sankqa tekintete véletlenül találkozott. A lány szemében könny csillogott, ezért Sekq mosolyogni próbált, hogy felvidítsa. Nem lehetett sikeres, mert a lány szája legörbült, vállát néma sírás rázta meg. Egyik nővére aztán hazavezette. Mikor Sankqa eltűnt a láthatáron, Sekqre is szomorúság borult. Viszont most már kiköphette a szájából az eddig le nem nyelt vért. Nemrég csúnyán ráharapott a nyelvére. 

 

 

Jonaly elragadtatva szemlélte Makqe lovait. A pompás állatok le-fel szaladgáltak a karámban, idegenek jelenlétét érezve menekültek volna. 

– Gyönyörűek – jegyezte meg Traalen. 

Kiválóan értett a lovakhoz, Jonaly számára az ő véleménye igazán mérvadó volt. 

A kapitány rögtön tudta, ezeket a csodás állatokat neki teremtették. Nem is habozott sokáig.

– Fogjátok be őket! – rendelkezett. – Ha elhagyjuk a falut, magunkkal visszük őket. 

Traalen szája fülig szaladt örömében, ő is éppen erre akarta kérni a kapitányt. 

– Úgy nézem, egy részük még betöretlen. Sok munkánk lesz velük.

– Rád bízom, mit csinálsz velük. A legszebbet válaszd ki, azt a királynak szánom majd ajándékba. 

– Értettem, uram – bólintott Traalen, és máris sietett embereihez, hogy nekilássanak befogni a lovakat. 

Jonaly otthagyta a karámot. A lovához indult, de meglátta Hetiert, a felcsert, és magához hívatta. A fiatal, lelkiismeretes orvos máris mellette termett. 

– Milyen a fiú állapota? – kérdezte Jonaly a falu felé pillantva.

– Erős, uram, sérülései nem komolyak.

– Rendben – veregette meg a felcser vállát Jonaly. – Nem szeretném, ha hamarabb meghalna, mint ahogy terveztem. 

Hetier félt belegondolni, mire célzott a kapitány, de buzgón bólogatott minden szavára. Jonaly dolgára küldte, majd maga felugrott a lovára, és még egy percre visszament Traalenhez. Az őrmester nagy hozzáértéssel igazgatta a lovászokat, kezében meakq készítésű lószerszámot vizsgált.

– Legalább valami hasznukat is vesszük ezeknek a nomádoknak – mondta, mikor észrevette a kapitányt a közelben. – Ilyen szép szíjgyártómunkát régen láttam. 

Jonaly is elismeréssel pillantott a darabra, de ideje volt egy kicsit a pihenésre is gondolni.

– Teázzunk – mondta, és Traalennel visszaindult a táborba. 

Útközben elhaladtak a totemoszlophoz kikötött fogoly mellett is. Már távolabbról is látták, amint Malekqa a fiú közelben téblábolt.

Sekqet rendkívül zavarta, hogy az ellenséghez átállt tolmács jó ideje ferde szemmel méregette. Szívesen elzavarta volna, de egyelőre még örült, hogy nem ölték meg a szökése miatt. Malekqa egy vékony fadarabot rágcsált, és sandán bámult fél szemével a megkötözött, kiszolgáltatott fogolyra.

– Miért véded azt a hívót? – kérdezte sunyi mosollyal az arcán. – Talán nő, és egy különleges kérésedet teljesítette az éjjel?

Sekq nem tudta türtőztetni magát, és szúrós pillantást vetett a kötekedő tolmács felé. Nem értette, mit akart ezzel Malekqa, de nagyon bosszantotta. Malekqának tetszett, hogy felkeltette a fiú érdeklődését, ezért közelebb ment hozzá. Megállt pontosan előtte, és a szemébe nézett. Sekq állta a tekintetét, nem volt ijedős típus. Malekqa kicsit félrebiccentett, míg kiköpte a fadarabot, majd újból Sekqre meresztette szemét. 

– Kétlem, hogy az életedet áldoznád érte, akármilyen kis boszorkány legyen is az. Vagy te magad vagy a hívó?

Elgondolkodva egész közel lépett Sekqhez, és az egyre dühösebb fiú képébe nézett. 

– Nem hiszem – rázta meg a fejét vizsgálatát befejezve. – Ostoba vagy, de annyira nem lehetsz, hogy ne add fel saját magadat.

Szélesen elvigyorodott saját humorán. 

Sekq nem nevetett. Kellőnek látta a helyzetét a visszavágásra, ezért felrántott térdével ágyékon rúgta Malekqát. A tolmács hümmögő hangot hallatva összerándult, és hátrább tántorodott. Sekq még egyet bele akart rúgni, de lába csak a férfi vállát súrolta. Malekqa eltántorgott mellőle, és az őrök is rögtön előhúzták kardjukat, és hegyét Sekq torkához emelték. 

A kapitány éppen akkor ért oda, ő nem szólt semmit, de Traalen harsányan felnevetett Malekqa megszégyenülését látva. 

– Vágjátok el a torkát! – nyekeregte Malekqa, de Jonaly egy intésére, és Sekq leg­nagyobb megkönnyebbülésére az őrök eltették fegyvereiket.

– Hagyd, Malekqa! – szólt a kapitány. – Nem ő kell nekünk. 

A tolmács összeszorított térdekkel és fagyos pillantásokkal eloldalgott a kíváncsis­kodók szeme elől, Jonaly és az őrmester is magára hagyta a foglyot. Traalen még megnézte magának, mielőtt hátat fordított neki.

– Tetszik nekem ez a fiú – morfondírozott. – Kár érte.

Jonaly ahogy lován elhaladt a jurták előtt, végignézett a meakqok arcán. Szánalmat látott rajtuk a fiú iránt, és gyűlöletet a megszállók iránt, de ez utóbbi nem zavarta. Az önzetlen segítségnyújtásra lett volna igazán kíváncsi, ez azonban még váratott magára.

– Jó csali lesz – mondta magabiztosan. – Előbb-utóbb valamelyiknek megered a nyelve, hogy megmentse. A meakq nagyon összetartó nép.

Jonaly sátránál mindketten leszálltak a lovakról, és a kapitány helyet foglalt tábori székében, éppen szemben Sekq-kel. 

– Szerinted, milyen idős lehet? – kérdezte Traalen.

– Nem lehet több tizenhatnál. Miért?

– Kár érte.

Traalen ugyanazon a véleményen volt, mint a kapitány. A meakqoknak meg kell törniük, és akkor ők diadalmasan térhetnek vissza a hívóval Saum udvarába. 

 

 

Sekq eleinte végtelenül kiszolgáltatottnak érezte magát. Azon múlt az élete, hogy melyik falubeli dönt úgy hirtelen, hogy neki mennie kell. Rettegett attól a pillanattól, hogy valamelyik barátja, ismerőse az egyik percben rámutat, és elárulja őt. Megtennék, gondolta, miért is védenék meg? Tenkq maga mondta, hogy nem tagja többé a közösségüknek.  

Aztán teltek-múltak az órák, és már nem is nagyon foglalkoztatta, mi lesz a sorsa. Ha jobban belegondolt, akármilyen bajba is került eddig, valahogy mindig sikerült kimásznia belőle. Egyedül, mert mindig csak magára számíthatott. Nem figyelte aztán azt sem, hogyan néztek rá a falusiak, miközben elhaladnak a közelében. Tudta, hogy nem segíthetnek, valószínűleg nem is akartak, mégis sajnálatot olvasott le az arcukról. 

Délután felé, ahogy egyre kényelmetlenebbé vált a bőrét dörzsölő kötél, egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy saját magának kell kiszabadítania magát. Most azonban sokkal szorongatottabb helyzetben volt, mint eddig bármikor. A két őr nem tágított mellőle, sőt egy idő után felváltotta őket másik kettő. Sekq nem akarta még a szellemek segítségét kérni, túl kockázatosnak tűnk. A megfelelő alkalmat várta, de abban biztos volt, hogy egyedül is ki tud menekülni a kutyaszorítóból. 

Egészen besötétedett, és még mindig nem történt semmi. Jonaly is türelmes volt, akárcsak a meakqok. A sátrakban lassan kialudtak a tüzek, és az emberek nyugovóra tértek, bár álom nehezen jött a szemükre. Sekq kétségbeesve nézett fel a csillagokra. Meddig kell még itt lennie? Meddig vállalhat mártírságot? Igazán szerette a népét, de arra nem volt felkészülve, hogy meghaljon értük. De nem! Nehogy Malekqa nyerje meg a harcot! Erősnek kell lennie, és küzdenie kell. Vagy talán ez egy próba? A meakqok így teszik próbára, mire lenne hajlandó értük? Sekq lassanként megértette a hallgatásuk okát. Helyt kellett állnia. 

Fáradtan kinyújtóztatta elzsibbadt lábait. A megpróbáltatások éjszakája hosszúnak és hidegnek ígérkezett. 

 

 

Jonaly másnap reggel arról értesült, hogy az északi hadjárat második serege Hanil kapitány vezetésével a meakq falu felé közeledett. Rögtön fel is készült a fogadásukra, hiszen Hanil az északi hegyekben járt, valószínűleg a kietlen vidéken minden élelmükből kifogytak. 

Jonaly első intézkedése az volt, hogy összeterelte a falu apraját-nagyját a térre, szemben a megkötözött fogollyal. Most kivételesen ló nélkül vette szemügyre őket, mindenekelőtt persze a foglyot. Sekq arca nyúzott volt az alvatlanságtól, de még nem volt annyira elgyötörve, hogy az életéért könyörögjön. Jonaly ezért a falubeliekhez fordult. 

– A tegnapi parancsom még mindig érvényes. Aki bármiféle kapcsolatba merészel lépni ezzel a fogollyal, büntetést érdemel. Tilos ételt, vizet adni neki, tilos hozzászólni!

Malekqa fennhangon fordított, és a falubeliek rezzenéstelen arccal hallgatták. 

Jonaly folytatta. 

– További parancsaim: a nap folyamán egy sereg érkezik messzi hadjáratból. Elrendelem minden egyes férfinak és nőnek, hogy köteles élelemmel ellátni a katonákat, köteles mindent megtenni a kényelmükért. 

Erre már panaszos hangok morajlottak fel, a hátrább állók lázadozva összesúgtak. Viszont csak néhány percig tartott a felzúdulás, Sekqre pillantottak, és elhallgattak. 

– Aki nem tartja be utasításaimat, az kiköttetem – mondta Jonaly, aztán elvonult. 

A falusiak lógó orral széledtek szét. Egy sereg fosztogatásait még elviselték volna valahogy, de ez a másik földönfutóvá teszi őket. 

Egy percre sem ülhettek le. Hanil kapitány poros serege kimerülten vert tábort a falu mellett. A meakqok vödörszám hordták a vizet az egy mérföldre lévő patakból. Jonaly a falu minden tagját mozgósította: a nőkkel kenyeret süttetett, a gyerekek pedig a vizet osztogatták fakupákban. Két tucat birkát levágatott, és bőséges mennyiségű sültet készíttetett belőle, szőtteseiket sebkötözésre vagy más célokra csíkokra szaggatták. Hanil rendkívül elégedett volt, hogy Jonaly milyen határozottan kordában képes tartani a nomádokat. 

– Magam sem értem – vallotta be őszintén a kapitány teázás közben. – Eddig minden törzzsel élethalál harcot kellett vívnom, ezek meg szólni sem mernek. Mióta megfenye­gettem őket az egyik kölyök halálával, kezes báránnyá váltak. 

Hanil érdeklődve pillantott a totemoszlop felé. A két őr már nem állt a fogoly mellett, mégis mindenki nagy ívben elkerülte. Nagy sürgés-forgás volt a faluban, de így is észre lehetett venni, hogy csak a katonák merték közelebbről megszemlélni a foglyot, a meakqok a közelébe sem mentek. 

– Mit követett el ez a szerencsétlen? – kérdezte.

– Meg akart szökni, amikor bekerítettük a falut.

– Á! – biccentett Hanil. – És a hívó?

Jonaly olyan mozdulattal tette le a csészéjét, mintha a kapitány egy érzékeny pontjára tapintott volna, de természetes hangnemben válaszolt. 

– Még nem tudom, melyikük az. Néha olyan érzésem van, mintha ezek a pásztorok nem is értenék meg, mivel fenyegetem őket. Időnként teljes közönyösséget mutatnak.

Hanil egyetértően bólintott. Neki is voltak hasonló tapasztalatai. 

– Igen. A pásztorokat nagyon nehéz kiismerni.

A falu férfijai eközben sötét szemekkel méregették a két üldögélő katonatisztet. Megállás nélkül dolgoztak, a saját állataikat ölték le, a saját készleteiket adták idegeneknek, mindezt azzal a tudattal, hogy köszönetet sem várhatnak érte, és még az életük sem volt biztonságban. Makqe igyekezett meg se közelíteni a karámját, ne lássa, hogyan rabolják el fáradságos munkával tenyésztett lovait. Ahogyan csak tudta, megkönnyítette leányai munkáját, de a gyerekek hamar elfáradtak, és nem is értették, miért kell felnőtt munkákat végezniük. Makqe türtőztette magát. Viszont az egyik pillanatban összenézett Tenkqkel, aki nehéz rézüstöket cipelt tele hússal. A lovász ugyanazt a megalázottságot és elborzadást látta meg Tenkq szemében, mikor az letette a terhét, mint amit maga is érzett. Tenkq észrevette ezt, és kihúzta magát, hogy méltóságteljesebbnek látsszon, de hamar belátta, hogy ebben a helyzetben nevetséges ez az igyekezet. Itt mindannyian egyformán elnyomottak voltak. Gondolt egyet hát, és a hússal nem törődve befordult a törzsfőnök sátrába. Makqe is felkapott egy üres szakajtót, mintha dolgára indulna, de ő is eltűnt ugyanabban a jurtában.

– Én nem vagyok rabszolga, Kqeal – mondta térdre borulva a törzsfőnök előtt. – Ezek nem az én uraim. Csakis az ősök szellemeinek tartozom engedelmességgel. 

– Mindannyian ezt érezzük, fiam – mondta halkan Kqeal. Makqe csak most vette észre, milyen sápadt az öreg, hogy legyengült még a hangja is. 

Tenkq megérintette a törzsfőnök karját, és most ő kezdett el beszélni. Halkan, hogy csak Makqe és a balján ülő Telas hallja. 

– Apám is szeretne megszabadulni azoktól, akik feldúlták békés életünket. De nincsenek fegyvereink, és túl kevesen vagyunk. 

Makqe elgondolkodott.  

– Van elrejtve néhány bárd…

Tenkq megrázta a fejét. 

– Azok szent ereklyék, nem harcolhatunk velük. Mást mondok. Az utóbbi sereg hamarosan elmegy, azután több esélyünk van, hogy szembeszálljunk az idegenekkel.

Kqeal elköhintette magát, és váratlanul kimerítő köhögőroham jött rá. Nem tartott sokáig, de az öreg végigfeküdt a bőrökön, és aggódó pillantásoktól kísérve percek alatt elaludt. 

 

 

Sekq most már kezdett aggódni. Több mint egy napja állt megközözve. Karjai már sajogtak, lábai ólommá nehezültek, és a gyomra is üres volt. 

Látszólag nem törődött vele senki, de a bőrén érezte, hogy mindenki szemmel tartotta. Kényelmes sátrából kétszáz lépés távolságból is folyton figyelte a kapitány, vagy ha ő nem, más tisztjei. A falusiak a parancsnak engedelmeskedve nem is érintkeztek vele, pedig nem mulasztottak el soha egy pillantást vetni felé, mikor elhaladtak a közelében. Aztán hátrább összesúgtak, Sekq nem értette miről, de bizonyosan köze volt hozzá. Nem hibáztatta őket. A felnőtteknek valószínűleg nem volt mondanivalójuk számára, a gyerekeknek meg egyébként is megtiltották, hogy Sekq társaságát keressék. 

Egyvalaki volt, aki nem törődve azzal, hogy felfedezik, hosszú percekig nézte a fiút. Sankqa a vizeskorsókat hordozva meg-megállt, és néma pillantásaival részvétteljesen támogatta Sekqet. Mikor sikerült elkapnia a fiú pillantását, hosszan néztek egymás szemébe, félve, vágyakozva, szeretettel. A sok boldog óra, amit egymás társaságában töltöttek, most olyan távolinak tűnt, mintha csak egy szép álom lett volna. Ám ahogy Sekq a lány gyönyörű szemeibe pillantott, úgy érezte, mintha újabb energiát kapott volna a folytatáshoz. A lány szerelme mintha a sebeit is begyógyította volna. Viszont mikor Sankqa lassan továbbment, Sekq egyedül maradt, még tán a szellemek is elpártoltak mellőle. 

Az idő borzasztó lassan telt. Sekq egykedvűen nézett maga elé, mintha már nem érzékelne semmit a külvilágból. Végtagjai számára kővé váltak, el sem tudta képzelni, hogy valaha is mozgatni tudja őket úgy, mint rég. Egyébként már semmi nem volt úgy, mint rég.

Délután arra figyelt fel, hogy kezdett kiürülni a nyüzsgő falu. Hanil serege útnak indult. Jonaly azonban maradt, ő még nem szerezte meg, amit akart. A falusiaknak nem akadt több dolguk, ezért lassan eltűntek a jurták biztonságos belsejében. Sekqre megint ráborult az este. A hideg, semmit nem ígérő este. 

A jurták melegében Kqeal, az öreg főnök görcsösen markolta amulettjeit. Fiai varázserejű dalokat kántáltak, és fűszeres füsttel töltötték be a jurta levegőjét.

Kqeal beteg volt. Nem tudta ő sem, miféle kór akarta őt magával vinni a Sötét Világba, de már nagyon öreg volt, ezért szinte nem is ellenkezett a hívó szónak. Álom és ébrenlét között próbálta helyes útra terelni szétszórt gondolatait. Az utóbbi napok nagyon felzaklatták, a szíve körül szúró fájdalmakat érzett, holott tudta, nem a teste fájt, hanem a lelke. Tanítványára gondolt leginkább, aki ezekben az órákban kegyetlen leckét kapott az élettől. Kqeal vén csontjai mintha pontosan érezték volna Sekq kimerültségét, mardosó szomját, ellenállhatatlan vágyát a víz és mindenekelőtt, a szánalom iránt. Nem érdemelte ezt, akarta mondani Kqeal a többieknek, de nyelve nem engedelmeskedett akaratának. Ne küldjétek el a hívót, akarta kiáltani.

Kiszáradt szájjal tért magához. Ahogy ujja megmozdult, Tenkq azonnal mellette termett. 

– Hol van Sankqa? – kérdezte az öreg. 

A lány neve végigfutott az ajkakon, míg elő nem került a kendőbe burkolózott lány.

– Vizet! – szólt Tenkq, de az öreg nem kért a vízből. 

– Mesélj nekem leányom! – mondta, mikor Sankqa megérintette a kezét. – Meséld el nekem a Vadászó Toal történetét!

A lány mesélni kezdett, s néhány mondat után mindenki kellemes hangjára figyelt. 

Jonaly késő estig fent maradt, még mindig nyugtalanította a csend. Összeszűkített szemmel figyelte a fogoly alig látható alakját. Elképzelni sem tudta, milyen lehet mozdulatlanságra kényszerítve ellenállni az időjárás szeszélyeinek, szélnek, hidegnek. Már-már csodálni kezdte a fiú kitartását, de ezt hamar kiverte a fejéből. Ő nem érezhet csodálatot egy meakq iránt sem.

A fiú váratlanul megmozdult. Jonaly pislantott egyet, hogy jobban lásson, és tényleg. A fogoly esetlen mozdulatokkal mozgatta karjait, valószínűleg ki akarta húzni a hurokból, vagy szét akarta tépni. Egyik sem sikerült, de a fiú újra próbálkozott. Egyre dühösebben rángatta a kötelet, még az oszlopba is belerúgott, hátha kidöntheti. Jonaly rezzenéstelen arccal nézte a fiú vergődését. Percekig kínlódott az őt fogva tartó kötéllel, végül fáradtan, csalódottan elernyedt, csak a mellkasa zihált, szemeiből forró könnycseppek gördültek elő.

Sekq azt hitte, senki nem látta, de Jonaly még sokáig nézte akkor. 

 

 

A kapitány keveset aludt, és ingerülten ébredt. Semmi sem történt immár harmadik napja, ezért épp itt volt az ideje, hogy kézbe vegye az irányítást. 

Katonái ezen a reggelen is előparancsolták a falu minden lakóját. A meakqokon is nyomot hagyott a kimerültség, a gyerekek most még jobban kapaszkodtak anyjuk szoknyájához. A falu két legfontosabb személyének sorsa aggodalommal töltötte el szívüket: az egyik a kemény megpróbáltatásoknak kitett hívó, a másik pedig a sátrában lázasan fekvő törzsfőnök volt. Egyiken sem tudták, hogyan segíthetnének. 

Jonaly döngő léptekkel érkezett, és nyúzott arccal állt meg a meakqok előtt. Végignézett az egymást támogató elcsigázott társaságon, és arra gondolt, ma pontot kell tennie az ügy végére. 

– Nem adtátok ki a hívót, mikor szépen kértem – kezdte fenyegetően mély hanghordozással. – Nem adtátok ki, mikor elvettem tőletek, ami a tiétek. – Szemöldökei összeszűkültek. – A saját gyerekeitek élete csak értékesebb lehet, mint a hívó!

Jonaly semmilyen reakciót nem olvasott le az arcokról. Miért titkolóznak, kérdezte magától. Milyen erő lehet az, ami ilyen erős védelmet épít köréjük? Még egy hadsereg sem tudja lerombolni azt a falat, amit emeltek. Akkor majd mással próbálkozom, határozta el magát. 

A fogoly elé lépett. Sekq félig leeresztett szemhéjak mögül pillantott rá. Lassan, mélyeket lélegzett, mintha teste aludna, tudata lenne csak éber. Torka kiszáradt, csak nehezen tudott nyelni. 

– És te? – biccentett felé Jonaly. – Bírod még? 

Sekq valahol balról hallotta Malekqa hangját, de nem nézett felé.

– Eddig sem panaszkodtam – mondta lassan, nyelve nehezen forgott. 

Ez a fiú vagy végtelenül bátor, vagy végtelenül ostoba, állapította meg Jonaly. Azonban jó lenne, ha rájönne, melyik, mert akkor aszerint beszélne vele. Most úgy döntött, kész tények elé állítja.

– Mondd meg, ki a hívó, és akkor nem korbácsoltatlak meg. 

Sekq egy pillanatra megdermedt. Valamilyen okból arra számított, hogy ha meg is ölik, gyors halála lesz, a kínzás lehetősége váratlanul érte. 

– Nem tehetem – mondta némi gondolkodás után. 

– Miért nem?

Sekq a falubeliekre pillantott. Talán egyszer megbocsátják neki, hogy a halált választotta. Évek múlva talán tisztelettel emlegetik annak a hívónak a nevét, aki inkább meghalt, hogy megmentse a falut. Legalább dicsőséggel fognak rá emlékezni. 

– Nem vagyok rá felhatalmazva – mondta egyenesen a kapitányra tekintve. 

Malekqa fordítása után Jonaly dühbe gurult. Szemtelen kis taknyos, háborgott magában, és rögtön intett a katonáinak. 

Az egyik izmos harcos háromágú korbácsot húzott elő, és színpadiasan, hogy a falubeliek és a fogoly is jól lássa, szétbogozta a szálakat. Sekqnek hirtelen az az érzése támadt, hogy a torkában dobogott a szíve, pedig ez nagyon ritkán fordult elő vele. Azonban kevés ideje volt gondolkodni, két erős férfi megfordította, szembe az oszloppal, és a hátán széttépték az inget. 

– Egy – mondta Jonaly, és a bőrkorbács végigszántott a fiú hátán. 

Sekq az ajkába harapott. Számtalanszor eltángálták már dühös gazdák, akiknek valamilyen kárt okozott, de egyik sem fájt úgy, mint ez az igazságtalan verés. 

– Kettő – folytatta Jonaly, majd tovább, és a korbács újra és újra lesújtott. 

Sekq sajgó csíkokat érzett a hátán, amik egyre fájdalmasabbá váltak. Hideg veríték borította el, és szorosan az oszlophoz lapult, mint valami menedékhez, ajkából és az ütések nyomaiból vér serkent. Egy hang sem jött ki a torkán. Egyrészt szorongatta a fájdalom, másrészt a dac, amely nem engedte, hogy szenvedni lássák. 

– …Tíz – szólt a kapitány, majd leintette a harcost. Sekqből visszatartott mély lélegzet szakadt fel, mikor nem következett újabb ütés. 

Jonaly most már látott változást a meakq arcokon. Elborzadt tekintetek meredtek hol a fiúra, hol a földre, de szólni még mindig nem szóltak. Jonaly türelmetlenül megkerülte a foglyot, hogy lássa az arcát. Sekq csukott szemmel pihegett, fejét az oszlopnak támasztva, a bőrére ült porba csíkokat rajzolt a verejték. 

Jonaly értetlenül pillantott a falubeliekre. 

– Hát nincs ennek a fiúnak anyja? – kérdezte, miközben szétnézett a földre szegezett tekintetű női arcokon. – Vagy apja. Apja sincs? 

A kapitánynak fel sem tűnt, hogy már ordítozik. 

– Valaki csak aggódik érte!

Hirtelen ötlettel kiragadta a sorból a hozzá legközelebb álló Alemet, és egy tőrt helyezett a torkára. 

– Te vagy az apja? – kérdezte Jonaly, de Alem csak nézett rá elkerekedett szemeivel. 

– Nem – mondta végül.  

Jonaly dühösen visszadobta a többiek közé, s Alem remegő térdekkel hátrább furakodott. 

Semmire nem megy hát, nézett szét Jonaly. Katonái sem értették, mi történik. Traalen őrmester is kényelmetlenül fészkelődött lova nyergében, szerette volna komolyabb mészárlás nélkül megoldani a helyzetet, de úgy látta, ez elkerülhetetlen lesz. 

Jonaly ismét a fogolyhoz lépett. 

– Úgy látszik, nem kellesz senkinek.

Sekq már régen tudta ezt, de azt nem remélte, hogy a kapitány is rájön. Felnyitotta elnehezült szemhéjait, és Jonalyra nézett, hogy mondjon neki valamit, de nem volt ereje beszélni, meg hamar el is felejtette, mit akart mondani. 

– Tovább! – intett aztán Jonaly, és a szíjak tovább ütötték Sekq bőrét. 

Hamarosan kezdett elviselhetetlenné válni a kín, és Sekq maradék erejét arra fordította, hogy szavakat formáljon.

– Téged… téged hív… – kezdte, de a következő ütéstől minden levegő kiszorult a tüdejéből.

Valójában nem is akarta hívni a szellemeket, csak végső elkeseredésében fordult hozzájuk. Kicsit összekavarodott, mégis egyelőre jobbnak látta, ha nem zavarja őket, hiszen azt sem tisztázta, kit kellene hívnia. 

Jonaly nem látta, hogy megmozdultak a fogoly ajkai, így nem is fogott gyanút. Azt azonban észrevette, hogy a legyengült fiút az ájulás kerülgeti, ezért felemelte a karját. 

– Elég – mondta. – Hadd éljen még!

Kicsit megpofozgatta foglyát, és a sápadt arcba lassan visszatért a vérkeringés.

A harcos még álldogált ott korbáccsal a kezében, majd a kapitány egy intésére elment. Jonaly megállt a tér közepén.  

– Még egy esélyt kaptok – Nem nézett senkire, de mindenki tudta, hogy a meakqokhoz beszél. – Ha egy óra múlva nem adjátok ki a hívót, felégetem az összes sátrat. Aztán veletek is végzek.

Beszédét befejezve maga után intette kíséretét, és míg Malekqa fordított, visszament a sátrába. A katonái is szétszéledtek. Néhányan még ott maradtak, és a némán, részvéttel álló meakqokat figyelték, aztán inkább ők is visszamentek a táborba. 

Sekq lassan ismét egyedül maradt a téren. Nem hallott mást, csak a szél zúgását és szabálytalan zihálását. A szél a szemébe sodorta a haját, de most már ez sem zavarta. 

Az előbbi verések hatására másképp gondolt a helyzetére: ezúttal félelemmel. Furcsa módon azonban nem magát féltette, hanem a népét. Tudta, hogy van megoldás, mintha a szellemek is ezt súgták volna, de egyelőre képtelen volt koncentrálni. Gondolatai szétszóródtak, túl fáradt volt ahhoz, hogy összefogja őket. 

Alig fél óra alatt a tér teljesen kiürült, azonban Sekq a szeme sarkából egyszer csak Sankqát pillantotta meg. A lány most sem hagyta magára, de a tekintetében olyasmit pillantott meg, ami nyugtalanította.

A lány egy vízzel teli pohárral közeledett Sekq felé. Óvatosan lépdelt, bár nem érdekelte, észreveszik-e. Vizet kellett vinnie kedvesének, nem nézhette tétlenül szenve­déseit. Apja váratlanul megjelent a háta mögött

– Sankqa – szólt halkan, mégis parancsolóan. – Veszélybe sodrod magadat, és az egész falut. 

A lány tétován hátrapillantott, majd mikor visszafordult Sekq felé, könny csillogott a szemében. Tovább lépdelt, ezt azonban már Sekq sem nézhette szó nélkül.

– Ne gyere közelebb – mondta erőtlenül, és a lány szipogva megállt. 

Sekq egy rövid pillantást vetett a kívánatosan csillogó tiszta vízre, és az ajkába harapott gyötrelmében. Mégsem engedhette, hogy a katonák meglássák a lányt.

– Hallgass apádra, Sankqa! – mondta annak ellenére, hogy senki társaságára nem vágyott úgy, mint a lányéra, de miatta nem kerülhetett bajba. – Azt tedd, amit ő mond!

Sankqa tiltakozva rázta a fejét, főként, mert Sekqnek egy fájdalomhullámtól görcsbe rándultak az izmai. Makqe viszont odalépett mellé, megragadta a lánya vállait, és elvezette. Sankqa még akkor is görcsösen magához szorította a poharat. Pár lépéssel távolabb Telas karolt bele a lányba, éppen idejében, mert három harcos jelent meg a tábor felől. 

Makqe még maradt néhány percet a fiút nézve. A tekintetében kutakodott, arra volt kíváncsi, változott-e valamit, de Sekqet ugyanolyannak találta, mint korábban. Eltekintve mostani kilátástalan helyzetétől Sekq ugyanaz a kölyök volt, és Makqe elképzelni sem tudta, hogy valaha másként is ismerheti majd. Mégis most először életében helyesen cselekedett, még akkor is, ha rettentő nagy fájdalommal járt, és Makqe úgy látta, van remény. 

Aztán ő is elment. Sekq ismét egyedül maradt. Ökölbe szorította kezét tehetetlen dühében, aztán lassan ellazította. Szemére ólmos álmosság nehezült, és nem is tudta sokáig nyitva tartani. Hogy elaludt, vagy elájult, azt már nem tudta volna megmondani. 

 

 

A beteg Kqeal fekhelyét a falu elöljárói vették körül. A törzsfőnök egész éjjel nem tudott felkelni, időnként magánál sem volt. Tenkq egy percre sem mozdult mellőle, s Kqeal családja is mind ott virrasztottak a haldokló mellett. 

Kqeal haldoklott, ebben biztosak voltak. Az elnyomók bemocskolták a falu szentségét, megsértették a törzsfőnök személyét, és a főnök ezért hamarosan elhagyja ezt a világot. Tenkq azonban pontosan tudta, akkor kezdett legyengülni apja, mikor Sekqet, reményteli tanítványát megszégyenítve bevonszolták a faluba, és a totemoszlophoz kötözték. Jól ismerte azt az erős kapcsot, ami Sekq és a főnök között elvághatatlan köteléket képezett. Ők lelki társak voltak az első percektől fogva, ugyanakkor nevettek, és ugyanakkor szomorkodtak mindketten. Tenkq elviselhetetlennek tartotta, hogy ezen a napon egyikük vagy mindketten meghalnak. Beletörődött, a szellemek így rendelkeztek.

Az öreg, görcsös kéz váratlanul megérintette, és az visszazökkentette gondolataiból a valóságba. A főnök éppen ránézett. Még éppen volt benne élet, de mintha levegőt már nem is vett volna. 

– Én most meghalok – mondta halkan Kqeal.

Tenkq kissé közelebb hajolt hozzá, hogy jobban értse a szavait, a többiek is elcsendesedtek, a halk éneklés is abbamaradt.  

– Élni fogsz – mondta Tenkq, bár maga sem hitte. 

Kqeal apró mozdulatokkal megrázta a fejét, és elnézően elmosolyodott.

– Nem térhetek ki előle – Mély lélegzetet vett, majd folytatta. – Arra kérlek titeket, mindannyiótokat, hogy űzzétek el az idegeneket szent földünkről… Űzzétek el, és bízzatok Sekq segítségében… Fogjatok össze…

Kqeal kifáradt ettől a néhány szótól. Lehunyta szemeit, és csendesen pihegett. Tenkq visszaült előbbi helyére, de még mindig az öreget nézte. 

– Teljesítenünk kell a kívánságát – szólalt meg Makqe Tenkq mellett.

A főnök fia rápillantott, és meglepődött, milyen komoly elszántságot látott a lovász arcán.

Telas a fejét ingatta.

– Gondold végig még egyszer, Makqe!

– Sikerülhet – bizonygatta a lovász.

– Sokan vannak, és Sekqre nem számíthatunk – mondta valaki, de Makqe szúrós pillantására elcsendesedett. 

Makqe Tenkqhez fordult. 

– Sekq csak a mi segítségünkre vár – mondta. 

Tenkq elgondolkodott. Sekqnek bizonyítania kell, hát itt a remek alkalom rá. Bizonyítsa be, hogy nemcsak haszontalanságokra képes. 

A főnökre pillantott, de őt már nem kérdezhette. Kqeal teste békésen pihent, arcáról túlvilági nyugalom áradt. Tenkq testén végtelen szomorúság futott át, ahogy az asszonyok halkan sírni kezdtek.  

 

 

Sekq megrázta a fejét, rossz álomból ébredt. Félelem bujkált a szíve körül, leírhatatlan rosszérzés kerítette hatalmába. Lassanként rájött, hogy amíg aludt, jelentős dolgok változtak. Világosan érezte, hogy valaki átköltözött a Sötét Világba. Valaki, aki rendkívül közel állt hozzá.

– Kqeal – suttogta.

Nyomasztóvá vált számára a felismerés, hogy legjobb barátja és tanítója már nem volt az élők között. Elment anélkül, hogy búcsút vehetett volna tőle. Sekq nem hagyhatta annyiban a dolgot. Most nem számított az idegen sereg, semmi nem akadályozhatta meg, hogy még egyszer láthassa az öreg bölcset. Ajkai lassan rebegni kezdték a bűvös szavakat. 

– Téged hívlak, Kqeal törzsfőnök odaátról a Sötét Világból. Jelenj meg előttem, kérlek…

Nem kellett sokáig várnia, túlvilági szél nyitotta meg az átjárót a két világ között, és Sekq közelében Kqeal, a bölcs alakja bontakozott ki a porfelhőből. Sekq a sápadt arcra pillantott, a barát arcára, aki apja helyett apja volt, és szeméből könnyek buggyantak elő.

– Nagyapa... – suttogta Sekq kimerülten. – Miért?

A bölcs szelleme okítóan szólalt meg. 

– Azt kérdezed, miért halnak meg az öregek, Sekq?

Sekq a fejét rázta. 

– De miért most?

– Beszélnem kellett veled. 

Sekq elmosolyodott, de hamar eltűnt a jókedv az arcáról. 

– Ne viccelj, Kqeal.

A szellem közelebb suhant Sekqhez. A fiú nagyon szerette volna, ha meg is érintheti, de ez lehetetlen volt. 

– Engem már vártak itt, a Sötét Világban – mondta Kqeal. – Neked azonban nagy dolgok rendeltettek, nem itt fogod bevégezni az életedet, és nem most. 

Sekq lemondóan a vállára ejtette a fejét. 

– Nem, Kqeal. Rám nincs szükség. Senkinek nem fogok hiányozni.

– Sekq, még soha nem hallottam ilyen szavakat tőled.

– Mert eddig vak voltam… de most már tisztán látok. 

A szellemalak egy pillanatra megrezdült. Sekq úgy érezte, itt a vég, már káprázik a szeme is. 

– A szellemek ideát nem ezt mondták – nézett Kqeal komolyan a fiú szemébe.

Sekq csak most értette meg, hogy az öreg Kqeal üzenetet hozott. Őt választották küldöncnek, mert tudták, Sekq azon nyomban magához hívja, amint értesül a haláláról.

– Mit mondanak? – kérdezte, mivel az öreg titokzatossága felkeltette a kíváncsiságát.

– Az idegen katonák a hadjárat során megtizedelték a meakq törzseket. A legtöbb hívó meghalt, elpusztult a vérengzésekben. Engem bíztak meg azzal, hogy elmondjam: te vagy az egyetlen hívó. 

Sekqre váratlanul nagy súlyként nehezült a Kqealtól hallott veszteség. A felismerés, hogy egyetlen hívóként óriási feladatok jutnak majd neki, zavarttá tették. És a felelősség megriasztotta. 

– Ezért kell életben maradnod – hallotta Kqeal hangját.

Sekq testi és lelki fájdalmában a karjához dörgölte az arcát.

– Miért kellett ezt tenniük? 

– Most nem ez a legfontosabb kérdés. Hanem hogy hogyan menthetjük meg a meakq törzseket a kihalástól.

 

 

A tea is ízetlen volt Jonalynak, és tisztjeinek beszélgetése is kellemetlen duruzsolásnak tűnt. Egykedvűen állt a sátor előtt, és az üres teret bámulta. Traalen és az orvos nem messze tőle azon vitáztak, hogy az északon tenyésztett lovak erősebbek és szívósabbak, mint a többi, vagy csupán néhány kivételes példányra alapozzák ezt a feltevést. Jonaly eleinte még hallgatta őket, de a fogoly szemmel tartása jobban lekötötte. 

A vita után Traalen és Hetier is csatlakozott hozzá, mivel az előzőleg kiszabott egy órás határidő a végéhez közeledett. 

– Milyen különös – tűnődött a felcser, és ezzel kizökkentette Jonalyt gondolataiból. – Mintha magában beszélne. 

– Biztosan tévedsz – mondta Traalen fél szemmel a fogolyra pillantva. 

Hetier észrevétele azonban Jonalynak is feltűnt. Ő sem tudta mire vélni, miért mozgott a fiú szája, holott egy lélek sem volt körülötte. Már korábban is felvetődött benne, hátha őrült a fiú, de ahogy beszélt, az nem utalt háborodottságra. A fogoly igenis társalgott valakivel, és ennek a jelenségnek csak egyetlen magyarázata lehetett. 

– Ez lehetetlen! – ejtette el hirtelen a bögrét, ahogy felismerte a fiú különös viselkedésének az okát.  

Társai ijedten pillantottak rá, de Jonaly már meg is kerülte őket, és a fogoly felé indult. 

– Hogy nem jöttem rá…? – mondta. – Őrség!

Traalen a felcser és mások izgatottan követték a kapitányt egészen az oszlopig, és ott félkörben megálltak. 

– Eljött az idő arra, hogy megtisztítsuk a falut a betolakodóktól – mondta Kqeal. – Érted, Sekq?

– Értem – rebegte Sekq csukott szemmel. Nem látta, csak hallotta, hogy a katonák körbeveszik. Távoli, tompa nyüzsgésnek hatott a lábak dobogása és a fegyverek csörgése. 

Jonaly megállt előtte. Nem túl közel, mert most már tudta, kivel volt dolga. 

– Kivel beszéltél? – kérdezte ellentmondást nem tűrve.

A fiú nem mozdult, még a szemét is fáradt volt kinyitni. Jonaly közelebb ment hozzá, hogy meggyőződjön róla, él-e még. Sekq most rápillantott, mintha beszélni szeretne. 

– Mondanivalód van számomra? – kérdezte Jonaly bizalmasan. 

Sekq nyelt egyet.

– Igen…

Nagyszerű, gondolta a kapitány, és máris intett egy közelben álló katonának.

– Vágd el a kötelet!

Egy örökkévalóságnak tűnt Sekq számára, mire elnyiszálták a kezéhez csomózott vaskos kötelet, de hirtelen már nem tartotta fogva semmi. Lába összecsuklott, erőtlenül zuhant a földre. Egy térd megtámasztotta oldalról, így nem dőlt el, de karjai fájdalmasan zsibbadni kezdtek. Csak sejtette, hogy a törzsbeliek is előjöttek, mikor a kapitány megjelent, egyébként feje zúgott a kérdésektől.

– Ki vagy te? – hajolt felé Jonaly. – Azt hitted, elrejtőzhetsz?

Sekq megnyálazta kiszáradt ajkait, és Jonaly csendre intette a sugdolózókat.

– Beszélj! – biccentett Sekq felé.

És Sekq beszélni kezdett. Kqeal ott állt mellette, a falubeliek összepréselt ajkakkal várták, mi fog történni.

– Titeket… – kezdte Sekq akadozó nyelvvel a hirtelen beállt síri csendben – hívlak nagy harcosok szellemei…

Malekqa, aki a legközelebb állt hozzá, és a leghamarabb meg is értette szavait, most felkiáltott, és hátrább hőkölt. 

– Téged hívlak, Mealt, Varázsló Szellem odaátról a Sötét Világból…

Jonaly értetlenül nézte, mint távolodik Malekqa egyre távolabb. Nem értette, Sekq mit mondott, csak azt látta, hogy a tolmács rémülten menekült, és a katonái ijedten ugrottak el útjából. Malekqa félelmének oka pedig nem volt más, mint Sekq, pontosabban, amit ő idézett elő. 

– Téged is Akqena, Repülő Vadász! – folytatta Sekq újult erővel, mikor felkavarta körülötte a port a túlvilágról érkezők serege. – Titeket is mind, Hatalmas Harcosok! Én, Sekq hívlak titeket, hogy űzzétek el a földünkről az idegeneket!

A kapitánynak egy pillanatra megbicsaklott a térde, olyan elementális erővel tört elő hirtelen a szél. Hűvös és rosszat sejtető fuvallat, ami minden katonát arcul csapott, és Jonalyra döbbenet ült ki.

– Fegyverbe! – kiáltotta, mikor megérezte a veszélyt, és jó példával járva elöl, előhúzta a kardját. 

A levegőt váratlanul síron túli fegyvercsörgés zaja töltötte be. Hajdan volt harcosok kiáltása hallatszott, behatolt a fülekbe, és kíméletlenül borzolta az agyvelőt. A vészjósló hangok körbevettek minden egyes katonát, és megfagyasztották ereikben a vért. Behatoltak a sátrakban maradottak közé is, és a heverésző katonák ordítva rohantak ki. A sátorponyvák megmagyarázhatatlan módon csíkokra hasadtak, minden tárgy, edény és gazdátlan fegyver a levegőbe emelkedve forogni kezdett. A lovak rémülten nyerítettek, többen elszakították pányváikat, és nekilódultak a világnak, mások azokat a katonákat taposták agyon, akik a közelükbe merészkedtek, hogy elvágtassanak rajtuk.

A seregben teljes lett a zűrzavar, mindenki fejvesztve menekült. A láthatatlan harcosok éles üvöltései és kacajai, fegyvereiknek dobhártyát repesztő pengése még a legvitézebbeket is meghátrálásra kényszerítette. A szellemfegyverek újra és újra lesújtottak rájuk, és bár sebet nem ejtettek egyikükön sem, még ruhájukat sem szaggatták meg, mégis bőrük alatt érezték azt a fájdalmas, égető érzést, mintha valódi penge vágta volna meg őket. 

Jonaly hiába forgott körbe kardját maga elé tartva, a semmiből támadó ellenséget nem látta sehol. Csak a csatazajt hallotta, és saját embereinek rémült kiáltozását, és kínlódó vonaglását. Szellemkardok vágtak át a testén, és olyankor úgy érzete, mintha a zsigereit belülről tépkednék, de sérülést kívül nem talált magán. Néhány perc alatt teljesen egyedül találta magát, katonái szétrebbentek, ki merre látott, tisztjei pedig azon fáradoztak, hogy a szétzilált, őrjöngő sereget egyben tartsák. A kapitány megpördült, és a fiúra pillantott, akiről korábban a legkevésbé feltételezte volna, hogy ő a hívó. Sekq teljesen kimerült, még rápillantott a kapitány döbbent ábrázatára, aztán jóleső, bénító ájulás lepte el. 

A falu férfijai időben észbe kaptak, mikor Sekq hívni kezdte az ősöket. Makqe és Telas szinte egyszerre rontottak neki a legközelebbi megzavart katonának, és gond nélkül lefegyverezték őket. Aztán a többiek is követték példájukat, puszta kézzel támadtak a katonákra, nem törődve azzal, milyen sérüléseket szerezhetnek. Az asszonyok látva a fenyegető veszélyeket, biztonságba helyezték gyermekeiket. Sankqát is el akarták vezetni nővérei, de a forgatagban elkeveredett, és visszasietett a tér felé. Sekqet egyedül találta az oszlop tövében, mégis aggodalom nyomasztotta. Odarohant az eszméletlen fiúhoz, a karjába fogta, és elhatározta, nem mozdul mellőle, bármi is történjen. 

Hamarosan a falubeliek elegendő fegyvert szereztek ahhoz, hogy fölénybe kerüljenek. Traalen jól látta, hogy a kísértetekkel halálra rémisztett serege már nem képes tartani magát, ezért visszavonulást fújtatott a kürtössel. Sikerült szereznie két tajtékozó lovat, és Jonalyhoz vágtatott. 

– Kapitány! El kell tűnnünk! – kiáltotta túl a hangzavart. 

Jonaly felpattant a lóra, de az állatot csak nehezen sikerült engedelmességre bírnia. Kísérteties forgószél kapta fel a föld porát, és hullámzó oszlopként feléjük közeledett. Traalen vágtára ösztönözte lovát, és Jonaly sem maradt le mögötte. Több helyen is sebes forgószelek alakultak, mindig a faluból menekülő katonák mögött. A harcosok egy része holtan feküdt a meakqok keze által vagy halálfélelmében, a többiek démont kiáltva menekültek, amerre láttak. A meakqok az ősök segítségével messze szétkergették őket, aki mégis harcolni akart, azt nem kímélték. 

Csupán vastag porfelhő jelezte a megfutamított sereg nyomát, lassan elült a szél, és elhallgattak a szellemharcosok. A falu megmenekült, az asszonyok lassanként előmerész­kedtek, a férfiak visszatértek, hogy családjukat biztonságban lássák.

Sankqa könnyes szemmel hajolt az ájult hívó fölé. Sekq nem ilyen büntetést érdemelt, ezt senki nem kívánta neki. A falubeliek némán nézték. A férfiak egymás után eldobták fegyvereiket. 

 

 

Sekq két teljes napot aludt végig lázban. Sankqa egy percre sem volt hajlandó elmozdulni mellőle, kitisztogatta, és bekötözte sebeit. Nem beszéltek, Sekqnek nem voltak szavai. Csak nézte a gyönyörű lány gyönyörű fekete szemét, ez elég volt neki. 

A következő napokban Sekq útra kelt. Megint. Senki nem marasztalta. Makqe egy gyönyörű kancát ajándékozott neki, Sekq vonakodva bár, de elfogadta. Hosszú és nehéz út várt rá, fel kellett keresnie a szétszóródott törzseket, és hívót kellett találnia nekik. Hitte, hogy nem ő az utolsó, másoknak is kellett lenniük, csak lehet, még nem tudtak róla. 

Sankqa saját kezűleg készítette el élelemcsomagját, és mikor átadta a fiúnak, egy pillanatra összeért a kezük. 

– Én visszavárlak – súgta a lány. – Akármeddig várok. 

Sekq zavartan elmosolyodott. Kedves gondolat volt, de tudta, a többiek nem szívesen látnák viszont. Elbúcsúzott a lánytól, és felakasztotta a batyut a lovára. A falubeliek mind kijöttek, hogy elbúcsúzzanak tőle. Tenkq, az új törzsfőnök egy egyszerű, díszítetlen karcsú tőrt nyújtott át neki.

– Legyen mindig nálad – mondta. – A biztonság kedvéért. 

Sekq meghatottan elvette, de nehezen jöttek a szavak a szájára. Aztán felemelte a fejét, és Kqeal fia szemébe nézett. 

–   Most már kimondhatod – szólt halkan. 

– Amikor legközelebb meglátunk – mondta Tenkq úgy, hogy mindenki hallja – a törzs minden tagja úgy fog hívni, hogy me-sisnekq. Nem fogunk emlékezni a nevedre. 

Me-sisnekq. Számkivetett. A szó mélyen belemart Sekq lelkébe, de nem akarta mutatni. Bólintott, majd felült a lovára. Makqe segítő kezet akart nyújtani neki, de Sekqnek nem volt szüksége rá, elrugaszkodott, és felpattant. A sebei pokolian fájtak, de nem fogadta el a segítséget. 

– Ami a biztonságot illeti, nem maradtok végleg hívó nélkül. Sankqa… – mondta, majd megköszö­rülte a torkát. – A szellemek megsúgták, hogy Sankqa hamarosan születendő gyermeke képes lesz szólítani őket. Fiatalon fel fogja fedezni majd ezt a képességét, mint ahogy annakidején én is… Szóval, minden jót nektek!

– Minden jót! – mondta Tenkq és Telas, és még hallott néhány jókívánságot itt-ott, de inkább csak mormogásnak tűntek számára. 

– Vigyázzatok Sankqára! – mondta még utoljára, aztán a falusiak sorfala közt elindult, majd hamarosan vágtára fogta a lovát. 

Sok tennivaló várt még rá, de tudta, az ősök mindvégig vele maradnak. 

 

 

Vége

Tetszett a történet?

1 0

Regisztrálj és olvasd Znagykati 18 történetét!


  • 1201 szerző
  • 785 órányi történet
  • Reklámmentes olvasási élmény
  • Ingyenesen olvasható történetek
  • Napi szabadon olvasható merítés a Nuuvella Sunrise-on






Már van Nuuvella felhasználóm.

Műfaj

fantasy

Rövid leírás / Beharangozó

Sekq tizenhat éves koráig a meakq törzs megbecsült tagja volt, de egyik napról a másikra üldözötté válik, és titkolni kell különleges képességeit.

Rövid összefoglaló

Sekq tizenhat éves koráig a meakq törzs megbecsült tagja volt, de egyik napról a másikra üldözötté válik, és titkolni kell különleges képességeit.

Olvasási idő

60 perc

Nyelv

magyar

Támogasd a szerzőt

A Nuuvellánál hiszünk abban, hogy az íróink közvetlen támogatásával hozzájárulhatunk ahhoz az anyagi biztonsághoz, amely mellett a szerző 100%-ban a munkájára koncentrálhat.

Az alábbi csúszkával be tudod állítani, hogy mennyi pénzzel kívánod támogatni Znagykati nevű szerzőnket havi szinten. Ez az összeg tartalmaz egy 100Ft-os előfizetési díjat is, amelyért cserébe a szerző összes tartalmát korlátozás nélkül olvashatod a Nuuvellán.

600 Ft

Támogatom

Bejelentkezés / Regisztráció

Kérjük, jelentkezz be a folytatáshoz! Bónusz: regisztrált felhasználóként korlátok nélkül olvashatod a Nuuvella Sunrise aktuális számát!