Barion Pixel nuuvella

Kék szemek

Rón testvér kis harangocskája az esti imára és a vacsorára hívott össze mindenkit. A szerzetes haranggal a kezében végigsétált a kerengőn, majd kiért a kolostor kertjébe. Az ismerős hangra a szerzetesek abbahagyták, amivel eddig foglalkoztak, letették a metszőollókat és a kapákat, és csendben az ebédlőbe indultak.

Noehl és Benedik testvér a rózsakertben tevékenykedett, mikor megszólalt a harang. A fiatal, vékony, elálló fülű Noehl testvér nagyot sóhajtott, megropogtatta a vállait, majd mielőtt a többiek után indult volna, még odaszólt társának. 

–   Mára befejeztük, Benedik. Gyere, a rózsák megvárnak holnap is.

Benedik testvér egykorú volt vele, mégis örökké komoly arca miatt idősebbnek tűnt. Gyerekkori jó barátok voltak ők ketten, és miután a kolostori életet választották is elválaszthatatlanok maradtak. 

Benedik testvér beleegyezően hümmögött, de ujjai továbbra is a rózsafejeket vizsgálták, és óvatosan, mintha porcelánnal bánna, leszedegette a megbarnult szirmokat. Noehl közelebb ment hozzá. 

–  Fáradt vagyok, induljunk – mondta lebiggyesztett ajakkal, majd társára nézett. 

Benedik testvér mosolygott munka közben, de valószínűleg teljesen máshol jártak a gondolatai. Noehl testvér finoman megbökte a vállát, hogy barátja figyelmét magára vonja. Benedik csillogó szemei ekkor pillantottak rá, majd a szerzetes  körbenézett a kiürült rózsakertben, és bólintott. 

–    Persze, persze. 

–  Nem is hallottad, mit mondtam – mondta csalódottan Noehl testvér.

–    Hogyan? Ne haragudj, egészen más dolgok jártak a fejemben.  

–    Azt látom.

Benedik végre összecsukta a metszőollót, de a szemében továbbra is ottmaradt az a titokzatos derűs fény. Elindult a főépület felé, de Noehl testvér megragadta a karját, és megállította. 

–  Meséld el! Nagyon érdekel, mi ez a ragyogás a szemedben mostanában. Régen láttunk ilyennek. Van, aki még soha. Szóval milyen titkaid vannak?

–    Nincsenek titkaim – vont vállat Benedik olyan pillantással, mint aki alig várta már az alkalmat, hogy beszélhessen róla. 

–    Megint álmodtál? – kérdezte Noehl testvér. – Azért vigyorogtál egész nap?

–    Minden este álmodok róluk – mondta végre Benedik testvér. – Néha csak az a kevés emlékem idéződik fel, amiket magamban őrzök róluk. Néha viszont elragad a fantáziám, álmomban mind élnek, és együtt vagyunk. Egy család vagyunk. 

Noehl meghatottan hallgatta a barátját. Tudta jól, hogy Benedik szülei meghaltak, amikor Benedik még nagyon kicsi volt. Akkor vette a pártfogásába Matthian apát, és Benedik gyakorlatilag a kolostorban nőtt fel távol az emberektől, komor emlékeibe burkolózva. 

–   Jó volt látni őket, Noehl – folytatta Benedik testvér ragyogó arccal. –  Jó volt látni, apám milyen erős, és anyám milyen szép. Anyámnak… tudod, olyan szemei voltak, mint az ég kékje. „Zafírkövek”, így hívta apám őket. 

–  Ugyan – legyintett Noehl testvér –, nem lehetnek ilyen pontos emlékeid ötéves korodból. 

–   Lehetséges – ábrándozott tovább Benedik. – Egy részét talán csak elképzelem, de más része érzem, hogy valóságos volt. Ők valóságosak voltak, tudom. Érzem, minden éjszaka, mikor megjelennek az álmaimban. Aztán a végén mindig ellenállhatatlan vágyat érzek, hogy megérintsem őket, de félek, hogy akkor köddé válnak, mint valami káprázat. Akkor ők is intenek a fejükkel, hogy „nem”, nem szabad ezt tennem, de mégis velem maradnak. 

A lemenő nap fényében aranyszínűnek látszó oszlopok között ismét Rón testvér jelent meg.

– Noehl testvér! – hallatszott nógató hangja, és Noehl belekarolt barátjába, hogy a többiek után vezesse. 

–  Örülök, hogy jókedvűnek látlak, pajtás – mondta, és örömében úgy nevezte barátját, ahogy régen szólították egymást. – De engedj meg egy jó tanácsot. Inkább azokról álmodj, akik még mindig élnek. Ne feledd, a halottak már mind áttértek az Árnyékvilágba, és ők már nem velünk élnek. Békélj meg ezzel végre, és ne feledd, miért vagy itt. Azért, hogy Zemusnak szenteld az életedet.

Benedik arca ismét egykedvű lett, ahogy megállt. Röviden elgondolkodott.  

– Én nem elhivatottságból vagyok itt. Hanem mert Matthian apát a gyámom.

Noehl nem is inkább a szavak miatt háborodott fel, hanem mert barátja arcáról eltűnt az előbbi derűs vidámság. 

– Na, ezt nem szeretném meghallani még egyszer – mondta szigorúan. – Szerzetes vagy, és jobb lesz, ha belenyugszol, mert bizony az leszel életed végéig. 

– Értem én, Noehl – pillantott rá Benedik. – Csak hát…

Nem fejezte be a mondatot. Összefogta kezeit a háta mögött, és elgondolkodva folytatta útját az étkező felé. Noehl bátorító szavakkal követte. 

A sötétség hangtalanul kúszott be a kolostor ősöreg falai közé, mikor elültek az utolsó zajok is. Elterült a folyosókon, a cellákban, beült a mennyezetek legmélyebb sarkaiba, és magába szívta az utolsó elsuttogott imákat. A kolostor álomba merült, lakói takaróikba burkolva hortyogtak, és velük pihent minden, amit lefekvés előtt a helyükön hagytak. 

Benedik testvér a sötétbe bámulva ült fel. Már nem álmodott, de ez csak egy pillanatra futott át az agyán, mert a figyelmét még azok a képek kötötték le, amiket látott. Egy csodálatos arcot látott maga előtt, és az arcot gyönyörűen selymes szőke haj keretezte, lágyan szállt, időnként megsimítva az arcot és a nyakat. Ami Benedik testvér figyelmét lekötötte, azok a meleg fényű kék szemek voltak. 

A látomás nem tartott túl sokáig, csupán egy percig, de minden mozzanata mélyen a fiú emlékezetébe vésődött. Benedik testvér bánatosan támaszkodott a térdére. Az előbb látott arc az édesanyjáé volt, ezt biztosan tudta. Úgy látta, az ajkai szavakat formáztak, ezt is biztosan látta, de már nem volt idő arra, hogy meg is hallgassa a szavakat. Meg kellett mosnia az arcát, mert ismét rátört egy érzés, ami miatt hevesebben vert a szíve. Felébredt benne a vágy, hogy magyarázatot találjon arra, miért jelentkeznek folyton ezek az álmok és látomások. 

Ki kellett mennie a friss levegőre, ezért elindult a sötét folyosón. A kolostor vastag kőfalai még így nyár végén is hideget tartottak bent, de Benedik most nem foglalkozott a köntösével, fehér hálóingben vonult végig a kolostoron, nem is figyelte, merre. Akkor kapta fel a fejét, mikor egy nyitott ablakon hűvös szellő suhant be, és meglibbentette kerekre nyírt haját. Benedik a hideg ablaküvegre tette a kezét, és mélyet szippantott a friss levegőből. 

Megfordult, és körülnézett. Lába alatt fényesre csiszolt kőpadló terült el, körülötte robosztus kőoszlopok tartották a dongaboltozatú plafont, a tölgyfaajtókat Zemus bronzból készült tollai díszítették. Itt minden sokkal tisztább, hatalmasabb és fennköltebb volt, mint Benedik cellájában. A dormitóriumba jutott, ezt általában éjjel is őrizni szokták, de most valószínűleg az éjjeliőr is aludt, mint mindenki más. 

Benedik testvér gondolt egyet, és sétára indult a széles, visszhangos folyosón. Az ajtók itt távol estek egymástól, mivel a kolostor elöljáróinak hálótermeit rejtették maguk mögött. Benedik úgy látta, az egyik ajtó mögül halvány fény szűrődött ki a tükörsima padlóra, ezért odasietett. Örült neki, hogy Matthian apát még nem aludt, nagyon szeretett volna beszélni most vele. Egész közel állt az ajtóhoz, és felemelte a kezét, hogy kopogtasson, de mivel a füle is közelebb került, halk beszélgetést hallott kiszűrődni bentről. Tehát az apát mégis fent volt, mivel vendége volt, lelkesedett fel Benedik, és bekopogott az ajtón.  

A halk beszéd elült, ezzel szemben a válasz kissé késve érkezett. 

– Ki az? – hallatszott Matthian apát fojtott hangja. 

Benedik testvér halkan lenyomta a réz kilincset, nehogy megnyikorduljon az öreg szerkezet, és kinyitotta az ajtót. 

– Benedik testvér, uram – kukkantott be félénken. 

– Ó! – derült fel Matthian ábrázata, és tollát visszatéve a tintatartóba, intett. – Gyere csak, gyere! 

Benedik óvatosan becsukta maga mögött az ajtót, majd nesztelen léptekkel az elöljáró íróasztalához lépett. Matthian apát baráti mosollyal fogadta. Ő is a hálóköntösét viselte már, de mint mindig, most is a kolostor ügyeivel foglalatoskodott. Az íróasztala két oldalán égő kandeláberek sárgás fénybe burkolták a szobát, és hasonlóan halványsárga fényt kölcsönöztek az apát leengedett ősz hajának és rövid fehér szakállának. Matthian fáradt kezeit most a combján pihentette, és kissé görnyedt háttal figyelte a közeledő szerzetest. Szemeinek meleg mosolya kissé enyhült, amikor Benedik közelebb ért a szőnyeg szélére lépve, és meglátta a fiú arcán azt a különös zaklatott fáradtságot. 

– Megint nem tudsz aludni – csóválta a fejét az apát némi aggódással a hangjában. 

Benedik csak a szeme sarkából pillantott szét a szobában. Minden ajtó csukva volt, a hatalmas függönyök elhúzva, az asztal egyik sarkán egy tányér némi ételmaradékkal, semmi jel arra, hogy lett volna még valaki a szobában. Benedik nem tulajdonított nagy jelentőséget a dolognak, előfordult már, hogy az öregek magukban mormolták, amit leírtak. Most is ez történhetett, gondolta. 

Nem állt meg a vastag szőnyeg szélén, ahogy illett volna, Matthian apát öt éves kora óta a legközelebbi hozzátartozója volt, ezért őt megillette az a jog, hogy egészen közel mehessen az elöljáró privát íróasztalához. 

– Segítened kell – suttogta a fiú bizalmasan. 

Matthian apát fáradtan könyökölt a szék karfáján, de figyelmesen hallgatta a fiút. 

– Álmatlanság ellen Rón testvérnek vannak kitűnő füvei – felelte az apát. 

Benedik mintha meg sem hallotta volna, szemei elkerekedtek, ahogy beszélt. 

– Visszajárnak hozzám. Eddig csak álmomban láttam őket, de egyre többször… egyre többször ébren is látom. Beférkőztek a fejembe, uralják minden gondolatomat, egyszerűen nem tudom kiverni őket a fejemből. 

Kínlódó mozdulattal megkocogtatta a homlokát. Matthian tekintete elkomolyodott. 

– Kikről beszélsz, fiam? – kérdezte halkan. 

– Anyámról. Az ő arcát látom folyton magam előtt. Engem néz, és beszél hozzám. Tudod, azokkal a bájos kék szemeivel. Engem néz. 

Matthian komoran hallgatta a fiú meséjét. Tizenkét évvel ezelőtt a szülei tragikus körülmények közt haltak meg, évekig beszélték az esetet a városban. Matthian apát akkor a halál torkából mentette ki az ötéves Benediket, és csak a kolostor falai közt védelmezhette, míg el nem fogták a merénylőket. Apja híres kardforgató volt sok tisztelővel és sok ellenséggel. Anyja is neves varázslónő volt hasonló kapcsolatokkal. Kettejük tragédiája mély sebet ejtett Benedik lelkében, de mindez sok évvel ezelőtt történt. Matthian abban reménykedett, a kolostor csendes és biztonságos magánya begyógyítja majd a fiú sebeit, de tévednie kellett. Ezek az emlékek most ismét a felszínre törtek, valami előhozta őket. De vajon mi zavarhatta meg a fiú szent, kolostori magányát? 

– Miért álmodsz ilyeneket, Benedik? – kérdezte óvatosan. 

A fiú megrázta a fejét. 

– Időnként egész közel érzem magamhoz. Mintha itt lenne velem. Tudom, hogy nem lehet itt, mégis azt érzem, hogy nem felejtett el. Vár engem. 

– Hogyan? – hajolt előrébb Matthian. 

– Hív engem. 

Benedik egész határozottan pillantott az apátra. Olyan biztos volt abban, amit mondott, hogy az öreg mester megborzongott kissé. 

– Nem hívhat téged – szedte össze végül a gondolatait. – Csupán egy gonosz lélek kísért téged, azért képzeled, amit képzelsz. 

Benedik kissé zavartan ingatta a fejét. 

– Nem. Nem képzelem. Tudom. Érzem, mivel ő az anyám. Érzem a szeretetét, ezt is képzelném csupán? Látni akar engem, érzem, apát úr!

Matthian hosszan nézte a fiút az asztala túloldaláról. 

– Benedik… 

– Ne mondd, hogy mindezt csak én találtam ki, kérlek! Annyiszor átgondoltam már. Anyám képességei hatalmasok voltak, rengeteg mesét hallottam erről. Képes volt a gondolatain keresztül kapcsolatot teremteni, üzenetet küldeni, akinek csak akart. Most velem akar kapcsolatba lépni, csak nehezen értem az üzenetét. Azt hiszem, túl messze van tőlem. 

– Elég messze – morogta komoran az apát. – Kétlem, hogy az Árnyékvilágból küldene neked üzeneteket. 

– Akkor pedig nem halt meg. 

Matthian szúrós szemekkel meredt a fiúra, de nem tudta megijeszteni. Benedik meg volt győződve az állításáról, és szilárdan ki is tartott mellette. Ugyan felzaklatta az a gondolat, hogy halottnak hitt anyja valahol kint van, és él, de a tény, hogy kapcsolatba akar lépni vele, új reményekkel töltötte el. 

– Benedik – nézett a fiú szemébe. – Ismerem az érzéseidet, talán még azt a vágyat is, hogy élve lásd őket. De nem szabad hinned holmi látomásoknak. Ezek mindig ártó lények mesterkedései… 

– Én az érzéseimnek hiszek – vágott közbe Benedik. – És azok azt súgják, hogy anyám akar kapcsolatba lépni velem valahonnan kintről. Vár rám, ezt mondta. 

Matthian apát megdörzsölte a szakállát. Öreg volt már, sok furcsaságot hallott életében, de nevelt fiától, akit nagyon megszeretett, fájdalmas volt ilyen botorságokat hallani. 

– Mit tervezel tehát? 

Benedik még közelebb lépett, ujjait az íróasztal szélére tette. 

– Utána kell járnom, apát uram. 

– Megkeresed? Hogyan?

A fiú lehajtotta a fejét. 

– Még nem tudom. De a válasz a kolostor falain kívül van. Ha egy napot eltölthetnék a városban a régi házunk közelében… régi ismerősökkel találkozva… Szerintem világosabb válaszokat kaphatnék a kérdéseimre, mint itt. 

Matthian megértette ezt. Mivel nőnek tilos volt belépnie a kolostor kapuján, legyen az akár Nimola, a varázslónő is, Benediknek kellett kimennie a városba, hogy újabb látomásokat keressen. Matthian nem örült ennek, de Benedik hajthatatlannak tűnt. 

– És mi lesz, ha olyan válaszokat találsz, amik megijesztenek?

Benedik már erre is gondolt. 

– Az nem fontos. A lényeg, hogy tudnom kell. Tudnom kell, miért? Miért én, és miért most? Anyám tizenkét éve tűnt el. Soha nem találták meg a holttestét, csak a halálhíre terjedt el. Ha nem halt meg, ha él, tudnom kell, miért nem jelentkezett eddig, és miért most, tizenkét év után? A tizenkettő bűvös szám. Talán a segítségemre van szüksége… Érted?

Matthian mester előre dőlt, és az asztalra könyökölt. Most rajta volt a gondolkodás sora, de Benedik olyan várakozón és merőn nézte, hogy képtelen volt okos választ adni. 

– Ha a szíved ezt súgja, fiam – széttárta a kezeit – menj el holnap az árvaházba. És járj utána a dolognak. 

Benedik testvér arcán mosoly terült szét, jól láthatóan megkönnyebbült, a holnapi napi izgalmai ismét erővel töltötték el. 

– Köszönöm, apát uram. 

– Most menj – intett az apát. – Nem lenne szabad itt lenned. Menj, és aludd ki végre magad. 

Benedik hálásan bólintott, valami köszönésfélén gondolkodott még, de mivel semmi nem jutott eszébe, csak meghajolt, és kisietett. 

Mikor az ajtó becsukódott mögötte, Matthian apát mélyet sóhajtott, majd két tenyerébe fektette az arcát. Hosszasan töprengett, majd fáradt tekintettel felnézett, és balra pillantott. Egy paraván mögött, távol a gyertyák fényétől egy karosszékben egy sötét, kámzsás alak ült. Benedik éppen nem láthatta az asztal mögül, csak ha az apát mellé állt volna. Matthian tudta, hogy a véletlenen múlott, hogy nem lepleződött le titkos éjszakai vendége. 

Válaszokat várva nézett a kámzsás alakra. Válaszképpen egy kimért fejbólintást kapott. 

– Igen – morogta Matthian halkan. – Meg kell találnia, amit meg kell. 

Majd felállt, hogy lefekvéshez készülődve elfújja a gyertyákat. 

Benedik testvér imádta a városát, hiszen Ulmonban született, ide kötötte minden emléke. A kolostori nyugalom után felüdülés volt számára időnként az egyszerű emberek közé vegyülni. Szerette nézni őket, hallgatni szabad beszédstílusukat, látni színes ruháikat, ékszereiket, titkos pillantásaikat. Ilyenkor úgy érezhette, kicsit belepillanthatott más emberek életébe, még ha nem is mindig értette őket. Bárkivel megismerkedett, annak egy kicsit a részévé is vált, és ilyenkor ő maga is úgy érezhette, hogy tényleg a város életéhet tartozott. 

Szerzetestársaival rendszeresen felkeresték Zemus templomát, az iskolákat, kórházakat, az árvaházat és persze a piacot is. Noehl testvér rendületlenül mondogatta magában, miket kellett vásárolnia, de Benedik jól tudta, mindennek a felét el fogja a felejteni hamarosan. Barátja épp ezért rögtön elsőnek a zöldségeshez akart sietni, de Benedik lebeszélte róla. Inkább az árvaház felé irányította, hiszen jól tudta, hogy el fognak haladni az előtt a ház előtt, ahol született, és a viszontlátás öröme nem hagyta nyugodni. 

Szülei egykori háza háromszintes, fehérre meszelt, zsalugáteres, takaros kis épület volt. Most egy kereskedő lakott benne népes családjával, és Benedik mindig szívesen találkozott velük, mivel szívesen látott vendég volt náluk. A kereskedő bőkezű adományozója volt a kolostornak, az asszonynak pedig szintén volt egy csodás rózsakertje, ezért gyakran kikérte Benedik és Noehl tanácsát kertészkedéssel kapcsolatban. A gyerekeket is jól ismerte Benedik, látta őket felnőni, és mindig vidáman integettek neki, mikor meglátták. 

Mindketten megálltak az épület előtt, még Noehl is melegséggel a szívében gondolt a barátságos családra. Benedikre pillantott, és elégedetten látta, hogy barátja ismét mosolygott. Benedik testvérnek ezúttal egészen más dolgok csaltak mosolyt az arcára. Az egyik ablakban anyja ismerős arcát fedezte fel, vidám kék szemeit, és ennek az arcnak a mosolyát viszonozta. Tudta, meg mert volna esküdni rá, hogy történni fog itt valami, és íme, a látomások itt sem hagyták magára. 

– Benedik… 

Tudta, hogy anyja szavai csak a fejében léteztek, mégis megrezdült egy kicsit a váratlan meglepetéstől. 

– Benedik… kisfiam…

Egy lépéssel közeledett a házhoz, de lábai nem merték tovább vinni. Anyja integetett neki, és ez a nem várt kedvesség szinte megbénította. A lábait és a gondolatait egyaránt. 

– Tudod, Noehl – hangja lágy, majdnem suttogó volt – milyen érzés találni valamit, amiről soha nem tudtad, hogy a tiéd,… mégis csak rád várt. 

Noehl arcáról eltűnt a jókedv. Barátja úgy nézett ki, mint akit megbűvöltek, és ez biztosan nem Zemus akarata szerint történt. 

– Él. Biztosan él – folytatta Benedik, miközben azt hallgatta, hogy a szellemalak a nevén szólongatja. – Azt akarja, hogy találjam meg. Meg fogom találni. 

Noehl még soha nem hallott ilyen kemény határozottságot barátja szájából, ezért most úgy érezte, meg kell ragadnia őt, és visszarángatnia maga mellé. Az érintéstől Benedik magához tért kissé, legalábbis elfordította a tekintetét az elvarázsolt ablakról. Noehl aggodalmas tekintettel szemlélte, majd megragadta a Benedik nyakában lógó láncot, előhúzta a csuhája alatt rejtőző toll medaliont, majd megfogta a fiú kezét, a tenyerébe nyomta Zemus jelét, és rázárta ujjait. 

– Gondolkodj! – mondta, mikor elkapta Benedik kérdő tekintetét. – A varázslat és szemfényvesztés nem Zemus világa. Ne térj el tőle, kérlek! 

Benedik nehéz gondolatokkal a fejében pillantott a tenyerébe. 

– Ne haragudj – suttogta, nem lehetett tudni, Noehlhez szólt-e vagy Zemus szimbólumához. 

Aztán a medaliont szorongatva megkerülte Noehlt, és folytatta útját az árvaház felé. 

A továbbiakban nem szóltak egymáshoz, lekötötte őket az árvaház főnökasszonyával folytatott beszélgetés, találkozás a gyerekekkel és sorsuk figyelemmel kísérése. A gyerekek imádták őket, Benedik sokat játszott velük, ilyenkor azt is megengedte, hogy a hátára másszanak, leteperjék a fűre, vagy párnákkal csatázzanak. Benedik volt az egyetlen felnőtt, aki ilyen közel kerülhetett a gyermekekhez az árvaház szigorú vallásos intézményében. Noehl ismét egy megkönnyebbült mosollyal figyelte, hogyan nevetgélt Benedik testvér a kis árvákkal. Remélte, Zemus most már tényleg nem hagyja őt cserben. Remélte, de emellett féltette is barátját. 

Egy kimerítő játék után Benedik leültette a gyerekeket az ágyak szélére maga köré, és Zemus fiainak nevezetes cselekedeteiről kérdezte őket. A gyerekek egymás szavába vágva kezdtek volna mesélni, ezért Benediknek kellett rendet tenni ismét. Akkor fogta meg a kezét egy puha kis kéz, Benedik lepillantott a kislányra, és elfelejtette minden szavát. 

A kislány anyja jól ismert ragyogó kék szemeivel nézett rá, az ő mosolyával mosolygott, és az ó hangján szólt. 

– Inkább Nimoláról, a varázslónőről mesélj nekünk, Benedik testvér. 

Benedik ámulatba esett. A látomása most volt a legelemibb. Ilyen hosszan még sosem hallotta édesanyja hangját, most mondták ki először a régóta kiejtetlen nevet, és az érintés… a káprázat most megengedett egy kis érintést is. 

– Az óriásokról mesélj! – harsogta egy kisfiú, és többek hasonló ötletekkel álltak elő. 

Benedik zavartan nézett szét, majd vissza a kislányra. A kék szemek valóban gyönyörűek voltak, de az előbb csak képzelte… Zemusra, kapott észbe Benedik, megint csak képzelődött!

A kislány szégyellősen mosolygott, de még nem engedte el a kezét, hanem magával húzta. A kapu felé indult, és Benedik testvér egy szó nélkül követte. 

Noehl összevont szemöldökkel nézte a jelenetet. Valami nem volt rendben, ezt érezte. Elbúcsúzott a főnökasszonytól, majd ő is elhagyta az árvaházat. 

Benediket egyedül találta az utcán. Háttal állt a kapunak, és a forgalmas várost kémlelte. 

– Merre? – morfondírozott, mikor Noehl mellé ért. 

– A legjobb lesz mindjárt haza – mondta komoran Noehl, holott már tudta, nem is neki szólt a kérdés. 

Benedik testvér derűsen pillantott rá. 

– Messze még az este, pajtás – felelt régi pajkos hangnemben. – Talán elfelejtetted a zöldségeidet?

Sietősen indult a piac felé, Noehl alig tudta követni. 

– Azt hiszem, mára elég volt az izgalmakból – próbálkozott, de Benedik nem hallgatott rá. 

– A közelben kell lennie – mondogatta magában, és szemével a tömeget kémlelte, mintha arra számított volna, hogy megjelenik a hőn áhított személy teljes életnagyságban.  

A piac szélén megtorpant, és Noehl a fejét csóválva állt meg mellette. 

– Megint látom, hogy nem helyénvaló dolgok járnak a fejedben. 

– Nem helyénvaló? – hökkent meg Benedik, és barátja felé fordult, de Noehl nem figyelt rá, az oldalához kapott, és megpördült. 

– Az erszényem! – rémült meg, amiért pénzének hűlt helyét találta, miután megbökte valaki. A tömegbe mutatott. – Tolvaj! 

Benedik is gyorsan kiszúrta azt a köpenyébe burkolózó alakot, aki a szerzetes kiáltására meggyorsította a lépteit. 

– Maradj itt! – mondta barátjának, és a tolvaj után lódult. Noehl utána kiáltott, hogy nem szükséges, de Benedik testvér már futva követte a tettest. 

A tolvaj egy kurta pillantást vetett hátra, majd a ragadozóként közeledő szerzetest látva szintén futásnak eredt. Benedik éppen nem volt kegyes napjában, szerzetesi fogadalmáról megfeledkezve igyekezett, hogy elkapja a tolvajt, és végre valakin levezethesse hetek óta fojtogatott feszültségét. Tudta, hogy Noehl nem követi, egyrészt nem tartotta magának valónak a futkorászást, másrészt a tolvaj máris bemenekült valami kis mellékutcába, hogy zsákokat cipelő munkások közt oldjon kereket. Benedik csuháját felmarkolva követte. A fickó ismét befordult az utcácska végén, csuklyája alatt hátrapillantott, és nem tetszett neki, hogy még mindig a nyomában volt az üldözője. A sarkon ezért meglökött egy zsákhordót, majd megrántott egy halom egymásra rakott almásládát, és a földre borult minden. Benedik észrevette, hogy ezzel csak őt akarja akadályozni, de nem tudott kitérni az egyensúlyát vesztett zsákhordó elől, meg kellett állnia és félre lépnie, ha nem akarta, hogy a nyakába zuhanjon egy zsák liszt. Ez elég volt ahhoz, hogy szem elől tévessze a tolvajt, ezért a szétszóródott almák előtt megállva azon kezdett töprengeni, vajon merre menekülhetett. Bosszankodva rúgott bele egy szétreccsent ládába.

– Benedik. 

Megpördült. Olyan közel hallotta a hangot, hogy bele kellett borzongania. Itt van! Valóban itt van!!!

Valóban ott volt. Közvetlenül a fal mellett egy csuklyás alak álldogált eddig tétlenül, de most határozottan nőies mozdulattal ellökte magát a faltól, és Benedik felé fordult. A munkások elvonultak, ezért Benedik minden figyelmét az idegen kötötte le. Nem sokáig maradt titok, kit rejtett a csuklya árnyéka, egy karcsú kéz lazán félretolta, és kedves, mosolygós arc pillantott Benedikre. És ragyogó, ragyogó égkék tekintet. 

Benedik meghökkent. A lány nagyon fiatal volt, semmiképp sem lehetett az a személy, akire várt. Mégis rendkívül hasonlított az anyjára, mondhatni varázslatosan. 

– A zafírkék szemek – motyogta a fiú, majd saját hangjától magához térve összeszedte magát. 

A lány egészen közel jött hozzá. 

– Beszélhetünk valami csendes helyen, szerzetes? – kérdezte barátságos hangon. 

Benedik nem mozdult. 

– Ki vagy te? 

Meglepő módon a lány visszakérdezett. 

– Mit gondolsz? Talán lehet valami kapcsolat köztem és a néhai varázslónő, Nimola között?

Benedik nyitva felejtette a száját, annyira belefeledkezett a zafírkövek ragyogásába. Aztán a lány megragadta a karját, és óvatosan hátrapillantva elvezette. 

(folyt. köv.)

Tetszett a történet?

0 0

Regisztrálj és olvasd Znagykati 18 történetét!


  • 1232 szerző
  • 821 órányi történet
  • Reklámmentes olvasási élmény
  • Ingyenesen olvasható történetek
  • Napi szabadon olvasható merítés a Nuuvella Sunrise-on






Már van Nuuvella felhasználóm.

Znagykati

Kék szemek

Műfaj

fantasy

Rövid leírás / Beharangozó

Benedik egy kolostorban nőtt fel, nem ismer másfajta életet. Nem csoda, hogy az egész élete felborul, mikor kiderül, hogy vannak élő rokonai.

Rövid összefoglaló

Benedik egy kolostorban nőtt fel, nem ismer másfajta életet. Nem csoda, hogy az egész élete felborul, mikor kiderül, hogy vannak élő rokonai.

Olvasási idő

18 perc

Nyelv

magyar

Támogasd a szerzőt

A Nuuvellánál hiszünk abban, hogy az íróink közvetlen támogatásával hozzájárulhatunk ahhoz az anyagi biztonsághoz, amely mellett a szerző 100%-ban a munkájára koncentrálhat.

Az alábbi csúszkával be tudod állítani, hogy mennyi pénzzel kívánod támogatni Znagykati nevű szerzőnket havi szinten. Ez az összeg tartalmaz egy 100Ft-os előfizetési díjat is, amelyért cserébe a szerző összes tartalmát korlátozás nélkül olvashatod a Nuuvellán.

600 Ft

Támogatom

Bejelentkezés / Regisztráció

Kérjük, jelentkezz be a folytatáshoz! Bónusz: regisztrált felhasználóként korlátok nélkül olvashatod a Nuuvella Sunrise aktuális számát!